A ténylegvers
Aki ott fekszik most elterülve,
mint a tenger terül rá a partra,
aki ott hever most holtan,
nagyon hosszú halálba merülten:
az én vagyok ott, barátom,
én bizony. Értem jöttek el
ma mind a szellemek fogócskázni
a múltammal, emlékekkel, amiket
oly buzgalommal találtak ki rólam,
hadd lássák magukat tisztának
az én szememben tükröződve.
Fekszem, fekszem nagyon csendben,
átnyújtózva a nemlétbe. Kezem,
látod, roppant hideg, homlokom is
csupa nyirok, halotti ingem
magam varrtam, magam szőttem,
ujjbegyemen apró lyukak viselik
munkám nyomát, hogy szép legyek
halálomban, szép lehessek
miattad, érted, könnyebb legyen
emlékezned rám fogcsikorgós éjszakákon.
Felöltöztem szépen, hiszen dolgozni jöttem,
dolgozni kell majd itt nekem. És mikor
e verset végre holt kezemmel írni kezdem,
a holt betűk élő nyelvvé állnak össze,
sűrű sorokba. A vers hadd fonódjon,
tekeredjen, nyúljon, kígyózzon a papíron,
szúrja meg ujjam a toll hegye is:
döfését halálomban is érzem.
Versem legyen dögcédula, üzenet
az utánam érkezőknek, a még sorba
állóknak: itt fekszik Ferenc, fekszik
hosszan itt, és halálos verset ír. Nem látod,
persze, hogyan is ír, nem láthatod még magát
a verset sem, de ez így van rendjén.
Rejtőzködik még a vers, nyilván, érik,
érlelődik, megbújik még a takarásban,
aztán hirtelen előugrik majd, meglátod,
ha készen lesz, vagy készen érzi magát,
vagy épp csak végletesen belefárad
a szüntelen születésbe.
Előugrik, mint tortából a sztriptíztáncos,
hogy eszedbe juttassa testével, neked
is mennyire van tested; hogy éreztesse
tekintetével, neked is mennyire
van lelked. És táncol, táncol a vers,
táncol türelmesen, ráérősen, hosszan,
miközben a drónok csivitelve
suhannak az ólmos ég alatt;
miközben két kamasz, félve, először
fogja meg egymás kezét a sötétben.
A vers izeg, a vers mozog, miközben
a cirkuszi elefánt felvisít az ostor
kegyetlen akarata alatt, vére
gyönyörű folyókat rajzol a szürke,
kérges bőrre, majd tócsába fut alatta össze;
miközben az eső illatára ébredezni kezdenek
az Atacama lila virágai, mert a költő
holtában is költő, mert költő volt életében is,
és költő volt születése előtt is: a versek úgy
kuporogtak és várták, szülessen világra, és
írja meg végre őket, mint a sivatag virágai
várják a zivatart.
Mert hiába fekszem itt holtan, költő vagyok,
menthetetlenül, ösztön ez és választás is.
Az maradok akkor is, ha nincs többé nyelv,
amelyen írni lehet, mert a költő akkor is költő,
ha nem írt verset öt, tíz, száz, ezer éve már,
még akkor is, ha hozzá hűtlen lettek a szavak,
mert néha visszatérnek vigasztalódni, ha
épp bánatosak, fáj a fejük, fojtogatják
makacsul őket a leadási határidők
vagy épp a megbánás maró magánya.
Mert aki egyszer verset írt, egy ténylegverset,
az már sohasem mossa le magáról, áztatja
ki véréből a tintát: a bőrébe ivódik, és
világítani fog a sötétben, felizzik a nyoma
a hőkamerán.
És lesznek napok, amikor kérik majd,
könyörögnek a szavakra kiéhezett
felebarátai, alkalmatlan, nehezen beinduló
összejöveteleken kérik, fohászkodnak,
könyörögnek, hogy mondana bár egy verset,
művészúr/művésznő/művészember;
és ezt tiszteletbe oltott iróniával mondja
a szájuk. Mert ott ficánkol bennük a maroknyi
csodálat, de félnek átadni maguk neki,
ezért elrejteni igyekeznek, mint macska
a halva született kölykeit.
Hát kérik, mondana egy verset nekik,
egy percre bár szagolhassanak mélyen
bele abba, amit egyesek – tévedésből –
úgy hívnak, halhatatlanság, mások csak
úgy becézik, szeretetvágy; hadd részesülnének
belőle egy leheletnyit. És a költő ilyenkor
elpirul, vonakodik, mentegetőzik,
kifogásokba takarózik, de veszettül didereg
szorításuk alatt. Olyasmiket sorol, hogy jaj,
de rég nem írtam, nincs új versem, mintha
a lírának lenne szavatossági ideje; hogy
most nem alkalmas, nagy a zaj; meg hogy
költő vagyok, de munkaidőn kívül nem dolgozom,
mondja, és lesi izgatottan, hátha elég viccesnek
találtatik. De azért reméli, reméli titkon,
a lírára éhezők unszolása nem hagy alább,
és csak kicsikarják belőle a verset.
Mert akkor előveszi telefonját,
jegyzetfüzetét (bánkódik, kötete
miért nincs nála épp), és motyogja,
nincs még kész, még dolgozom rajta,
ez csak vázlat, de aztán rákezd vonakodva,
sorolja, sorolja a leghűbb és leghűtlenebb
szavakat, melyeket kisajátítani igyekezett.
Mert a költő: költő; akkor is, ha rég elhagyták
a mondatok, bőre gyűrött már,
mint kidobott kézirat; és azt akarja,
költőnek hívják, mindegy, kinek a szájából
érkezik. Költő: az első fecskecsipogás
gyilkos tél után. Költő: hatalmas slukk
felszálló füstje, miután megtaláltad
az elhagyottnak hitt csomag cigit. Költő:
antilopgida fellélegzése, miután felbukott
az oroszlán, és ő időben visszaért a csorda
védelmező gyűrűjébe. Költő: nyomasztó,
súlyos májusi fellegek első dörrenése.
Költő: iszapos tó vize felett lemerült
drónkamera zuhanása. Költő:
egy korty narancslé fogmosás után;
lebegés elköteleződés és póz között. Költő:
a vágyott és vállalhatatlan, belakhatatlan
minősítés.
Hát olvas, olvas a költő, és arra gondol,
hány tankot állíthat meg egy költemény,
hány bombariadót fújhat le egy alliteráció,
de eszébe jut, hogy hány ezer tank
el sem indult soha, mert egy verssor
vastag gyökeret vert az ágyúcsövében,
hány ezer el nem csattant pofonnak
ágyazott meg egy-egy rafinált rímhelyzet.
Hát folytatja.
Olvas, olvas, ostromolja a képzeletbeli
szélturbinákat, szavai pedig szállnak,
röpködnek szerte a szobában,
mint eltévedt bogarak, csapódnak
lámpának, falnak, arcoknak,
cikáznak veszettül, amíg egynek,
egyetlen egynek sikerül kiröppennie
a résnyire nyitott ablakon. És repül,
repül a holdtalan, kérges éjszakában
a távoli, néma mezők felé,
hogy beporozza a virágokat.
Így emlékezz hát rám, barátom,
ezt olvasd le a dögcédulámról:
a verset, amit írtam életemben,
írtam életem előtt, és írni fogok
nagyon hosszú halálomban is.
Vissza a tetejére