Déianeira jegyzetei
A vérrel óvatosan kell bánni.
Aminek vére van, veszélyes.
Aminek vére van, veszélyeztetett.
A vér kockázatos folyadék; a versek például ritkán bírják el,
ereszteni kezdenek, szutykosak-csatakosak lesznek. Hiába
tűrnek egyébként nagyon sok mindent. Tudom, pedig nem
vagyok költő. Tisztában vagyok a nedvek közti különbségekkel,
tudom, milyen ízű az eső, az ondó, a bor, a vér, a vizelet, a nyál,
az önfeladás. Tisztában vagyok azzal, hogy a versek rosszul tűrik,
ha a vers szó szerepel bennük, megbokrosodnak egészen, csata-
ménnek nevelt, hisztériás csikók, ereik úgy duzzadnak, mindjárt
átrepednek. Héraklész egyetlen hosszú vers volt; terjengős vaddá
bolondult egy ponton, mint egy múzeumi raktárban csapdába
esett kék fadongó, egy lópupilla űrsötétjében a táncoló legyek,
de addig egészen szépen tartotta magát.
Héraklész nyelve pipacsszirom volt: ha szólni kellett volna,
meggyűrődött, esetlenül dadogott, beleszeretett újra meg újra
az ember ebbe a pipacsmezőbe. Héraklész megkapó vers volt.
Olyan, amit sovány kamaszfiúk írnak. Megbocsátottam szeretőit
is egy darabig. Aztán ahogy minden, ez is megingott, túlcsordult
a megbocsátás kelyhe. Akkor ingott meg, amikor a versek szoktak:
amikor lecsap az ősz. Hittem, megvadul, előbújik a szörnyeteg, de
nem, csak állt, vakító fénnyel, ekkor volt a legszánnivalóbb vers,
rácáfolva előfelvetésekre, spekulációkra,
amikor megingott a versekbe vetett bizalmam, pedig nem vagyok költő,
amikor a nyírek csontfehér fésűfogait, ritkás, szuvas agyarait beborította
az ún. ősziméz,
amikor Nessus ondója, az ősziméz, amikor Nessus ondója forró volt,
mint a nap, forrni kezdett a nyírerdő, acsarogtak a fák,
amikor a zörgő hagyományt varjak túrták, imbolygó, fekete lófejek
turkáltak a hagyományban, aminek a gyephez közeli rétege szelíden
rohadni kezdett, a teteje pedig kíméletlenül száradni,
amikor a pipacsmező megőszült és nyálzani kezdett,
amikor az igeidők fennakadnak a héjakútmácsonya buzogányain, és az
arany rajokban közlekedő csízek zuhognak a nyírfákra, Nessus ondójába
ragadnak, csupa ragacsos csipogás, hogy az egész megikrásodik, ősziméz-
kristályok a nyírfákon, csízcsomók az őszimézben,
amikor Héraklész csak áll, mint egy múzeum, mint egy kiselejtezett
méhkas a novemberi erdőszélen, vér csordul a kaptárokból, az álmos
kaptárokból, Héraklész áll, mint egy múzeum, és sisteregve, ahogy a
hősökön előbb-utóbb elkerülhetetlenül, sisteregve ég rajta egy kedd délután.
Vissza a tetejére