Otthon Öttevényben (Szalai Zsolt: Gyökeres ház)
Szalai Zsolt: Gyökeres ház. Napkút Kiadó, Bp., 2020
Több dolgot jelez, hogy éppen legutóbbi verseskönyvével bontotta fel a korábbiak szabályos – olvasói számára is kiszámítható – megjelenési rendjét Szalai Zsolt. Egyfelől, hogy a középnemzedék jeles alkotójának lírai életműve nemcsak szándékolt tervszerűséggel, de saját belső törvényszerűségeinek kívánalmai szerint is formálódik; másrészt, hogy pályáján az elmúlt években a szerkesztői tevékenység (Ambroozia folyóirat, AmbrooBook Kiadó) és a tudományos teljesítmény (Skopáll József talbotípiáinak kutatása és feldolgozása mellett kiemelhetjük Vass Tibor poéziséről szóló kismonográfiáját) jelentős erősödésével talán kissé háttérbe szorult a költői; harmadsorban: egyértelműsíti, hogy az új kötet szövegeinek hiteles megírása csak az öttevényi otthonosság megszületését, tóközi önazonosság kialakulását követően volt lehetséges. A Gyökeres ház már címével remek lelemény, hiszen az azonos nevű család egykori épületét átalakítva, belakva, sajáttá élve, történetét és titkait felfedezve, örökségként felvállalva gyökerezik meg igazán a lírahős a számára addig kevéssé ismert közegben – miként kedves növényei a talajban, válik „gyüttment”-ből helyivé, a környezete által el-, közösségében befogadottá. A korpusz e folyamat stációit mutatja be.
A bontás nem csupán tér- és anyagnyerés, az ismeretlen felfedezése, régészeti munka is. A padlószint alól kúszó gyökerek(!) kerülnek elő (Gyökeres ház), a csiszolópapír és spakli nyomán egyre régebbi falrétegek (Vakolatrétegek), a gádor „falkutatása” során a nagymama keresztneve (Zárókő), a kémény téglái közül elrontott vasárnapi ebéd lakótelepen terjedő olajszagának emléke (Egy kémény visszabontása). S a köveken és gerendákon, mint a nemzedékeken át szolgáló Bibliában: nevek, monogramok, faragások – mindmegannyi felfejtésre váró enigma. Kihívások a kutatónak, de gátjai az építő igyekezetnek:
„Agyagba zárt, emléktelen alvás,
bontott emlékezet;
a törmeléket elhordjuk,
átrakjuk történetüket más terekbe,
régen, messziről felpakolt szüzséket
halmozunk a hátsó kert fái alá.”
bontott emlékezet;
a törmeléket elhordjuk,
átrakjuk történetüket más terekbe,
régen, messziről felpakolt szüzséket
halmozunk a hátsó kert fái alá.”
(Gyökeres ház, 20)
A legérdekesebb leletek a padlástérből származnak. A födém alatt, akárcsak egy egyiptomi piramis sírkamrájában, felhalmozott élelemtartaléktól körbevéve tárul fel a nagy pele múmiája (Kozmogónia), a lesöprés „egy rendezetlen élet” kellékeit szabadítja ki a por alól, köztük filmtekercs negatívjait (Stukatúr) az első alakkal, arccal (Tóközi délibáb). Hogy azután az épületből csak a legszükségesebbek maradjanak, billencs hordja és munkagép döngölje el a feltárt történeti korok nyomait (Kozmogónia).
Az építés kicsiny világteremtés, a van létrehozásának öröme – ami újra gyermekít, kiemel a múló időből. Csíkos trikós, loknis kislány lesz megint az ágyások közt a kedves (Nem az a tied), tűzvarázslat, mágikus csoda a terrakottaégetés (Ég – egy terület újrahasznosítása), a vájlingos mosakodás kényszere pedig nosztalgikus fényt vet a betemetett vizesgödrökre (Kacsaúsztató).
Elsőként a ház „lelkének”, titkainak megismerése szükséges, anélkül nincs, nem is lehet otthonosság. Elképzelni egykorvolt tornácot (Veranda), rácsodálkozni rejtett köt(őd)ésekre:
„Akkor hinni kezdtem,
a háznak tényleg lelke,
a helynek arca, szelleme van,
és kivárásra játszik,
meg akarja őrizni magát
a változó időben.
Meg kell értened,
csak ezen át
léphetsz be e földre.”
a háznak tényleg lelke,
a helynek arca, szelleme van,
és kivárásra játszik,
meg akarja őrizni magát
a változó időben.
Meg kell értened,
csak ezen át
léphetsz be e földre.”
(Falkutatás, 21)
S azután jöhet a gyarapítás, a sajáttá formálás, a „találni, tenni, élni” elv érvényesítése (Otthon) – ház és kert esetében egyaránt. Utóbbit a be nem avatkozás is gazdagítja (Nem az a tied), de még inkább a gazda gondossága (Otthon), tudva: valóban meggyökerezni csak a növényekkel lehet (Nincs határ). Ekként újítja és erősíti meg a szerelmet a cserépbe ültetett pintyő (Süppedő tavasz), köt a közösségbe a telkek metszetén telepített tárkony és oregánó (Eöttevény Gemeinde). Előbbi illata a személyes, illetve páros múltba visz, szigetközi csatangolások (Nagy kör), győri séták (Szembe fröccsent ég alatt) emlékeit eleveníti, míg emezek a települési históriából hívnak elő együttes (Savanyú káposzta, Korridor) és egyéni sorsokat (Falusi androgün).
A befogadás jele, hogy „Eöttevény Gemeindé”-be illeszkedéssel e helyi mítoszok is megnyílnak a lírahős előtt, aki azonban nemcsak a történetek, a hírek (Menetrend szerint), de a szemét (A hulladék mecénásai, A szomszéddal közös dolgainkról) és a víz (A víz marad) lokális körforgásának is részesévé válik. A Viharvadász meghatározása szerint: „Otthon a víz mellett. / És alatt. A hordalék fölött.” (47)
Ám az otthonosságnak az esőre várás közben kortyolt, minden összetevőjében házi bodzaszörpnél szebb tanúságai is vannak: a vizsla körmére szorult lyukas barackmag mintha a táj jegyajándéka lenne (Otthon), a fészkelőhely hálájaként csőrében gilisztákkal néz be a friss fészekrakó ablakán a rigó (Cserépcsere), és szinte családtagként kap ápolást a nyári viharban megszakadt, lassan haldokló almafa (Nyesegetem). A Gyökeres ház lakóinak sorában – akikhez egyszer talán a föld alatti utak is elvezetnek (Menetrend szerint, Legyen) – a fotóművészet értő kutatóját (Kukk-kaszni, Pixel, Műterem, Bitang virág, Retus, A révfalusi hidak) mégis a padláson fellelt (hátsó kötetfedélen látható) női kép helyezi el végleg és visszavonhatatlanul:
„A padlás porában talált fotónegatívon
egy nő áll a ház mellett. Éppen hazaért.
Jobb kezében táska, a kutya combjához
nyomja nedves orrát. A verandán bicikli,
épp a szobám előtt. A pilléreken sorjázik
a fény, foltokban havas az udvar. A hátsó
kert bejáratánál egy hársmagonc törekszik
a kerítés mellől árnyékból a fényre.
egy nő áll a ház mellett. Éppen hazaért.
Jobb kezében táska, a kutya combjához
nyomja nedves orrát. A verandán bicikli,
épp a szobám előtt. A pilléreken sorjázik
a fény, foltokban havas az udvar. A hátsó
kert bejáratánál egy hársmagonc törekszik
a kerítés mellől árnyékból a fényre.
Most költöztünk be igazán.”
(Tóközi délibáb, 31)
A tóközi otthon-lét vágyott természetessége a fénykép retusálását sem indokolja, őrizze csak a rárakódott rétegeket. Ekként őrzi Szalai Zsolt kötete is a bontás és építés, a házban-helyben megmelegedés momentumait, ábrázolja a saját otthonosság születésének, szilárdulásának folyamatát. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a szép líraisággal kibontott, helyien egyetemes, örök emberi törekvés bőven kínál még ajándékokat és a gyökerezés után a rügyfakadás, a virágba borulás és a gyümölcshozás sem fog elmaradni.
Vissza a tetejére