Papírfigurák
Anyám karácsonykor mindig összeszedte magát. Mindent beleadott, mintha ilyenkor akarná pótolni az év mulasztásait, és a nagy igyekezetben néha úgy elfáradt, hogy esténként, magára húzva a konyhaajtót, titokban sírt egy kicsit.
Mert rágós lett a marhapörkölt, amit előre le akart főzni, miért van az, hogy neki ez sem sikerül. A bejgli felrepedt. Jó ez, anya, finom, nézd, már két szeletet ettem. A konyhaszekrény aljára kiült a zsíros pára, az egy szem szobába napokra beszorult a kajaszag. A fát ketten cipeltük, én elöl, mert ott a könnyebb. Befaragni a tartóba – sírós volt. Ezt azelőtt apám csinálta, pikpakk, a kis fejszével, mi fűrésszel álltunk neki farigcsálni. Ez a kis szar fa nem lehet ilyen kemény, mondta anyám végső elkeseredésében, végül a dohányzóasztallal meg az asztalra tornyozott könyvekkel támasztottuk ki a fát. A díszítés volt a csúcspont, amit igazán nem lehetett elrontani. Szaloncukor-kötözés. Mikor kész volt minden, az üresség érzése, kuksolás a gyertya mellett, erőltetett társasozás, ketten. Römi. Anyám harmincöt éves korában is gyerekkorának karácsonyaira vágyott. Nagyapám ilyenkor a háttérbe vonult, a karácsony a nőké, de élvezettel pikkelyezte a halat, miután kivették a kádvízből, és anyám a kád kisúrolása után is viszolyogva szállt be este fürdeni – ez a viszolygás is része volt az ünnepnek, és a viszolygás is valami. A semmi, a csend, hogy anyám végeredményben nem tudott velem mit kezdeni – az nem az a karácsony. De minden évben becsülettel nekifutott. Gazdagabb és szegényebb karácsonyok váltakoztak. Könyvtárból kiszuperált, háromszáz forintos könyvek, albumok. Tinilányok könyve. Így kell sminkelni. Szóba sem jött, hogy ennyi idősen sminkeljek, az még anyám szerint is rohadt messze van. De: kaptam egy arckrémet. Zsíros volt, szappanszagú, az orrom csupa mitesszer. Tini tonik, kárenyhítésre. Karkötő, az volt a legjobb. Borostyánszín kővel – keményebb műanyag, majdnem, mint az igazi. Én zseníliakesztyűt vettem anyámnak, abból a pénzből, amit apám nőjétől kaptam. „A nőtől.” Attól a nőtől. Úgy dugta a kezembe, hogy apám ne lássa. Apámtól is pénzt kaptam. Sokáig álldogáltam otthon a szobában, hogy hova rejtsem. Ládikómba – nem. Anyám belenézhet. Szőnyeg alá – hülyeség. A konyhába sem, a matrac alatt pedig anyám megtalálja lepedőcserekor. Végül a nyári cipőm orrába dugtam, nyáron majd átrakom a télibe.
Anyám nem hívott át senkit, egyrészt kicsodát, másrészt – ide? Háromszobás házban éltünk a válás előtt, kerttel, állólámpákkal és újrakárpitozott, vörös-fehér székekkel. Hova ültessük a vendégeket, az ágyra? Kanapé helyett hintaszékünk volt, amit nagyanyáméktól hoztunk el, én imádtam, anyám bársonyfotelre vágyott. Nem mertem elmondani, és ő nem merte megkérdezni, hogyan élnek apámék. A házból apám kiadta a részünket, amit anyám betétben őrizgetett vész esetére, ha már lakást úgysem tud belőle venni. Apám bezzeg vehetett egy másikat, másfél egybenyíló szobát kis konyhafülkével, de mégiscsak az övé volt. Anyám nem vett fel lakáshitelt – harmincéves elköteleződés, és anyám ismerte a saját gyengeségeit. Akkor legalább igazi karácsony legyen, habár nem tudtuk, milyen az.
Néha a függőfolyosón sétálgattam, már este, és óvatosan benéztem a lakások ablakán. Maráék nem húzták be a függönyt, mintha várnák, hogy valaki megnézi az ő nagy és szép lakásukat. Hogy Mara anyukája otthonra is besüti a haját, és magas sarkú cipőben mászkál. Anyám szerint elképesztő egy nő. A nagyszoba közepén abroszos asztal állt, aranykoszorúval, az ablakban műgyertya. Aranymintás tapéta, fehér ruhásszekrény. Különben anyám is fel tudott öltözködni, de most nekem vegyen fel szoknyát?
Egyszer huszonnegyedikén elloptam Maráék ajtódíszét, nem tudom, miért, nem vágytam ajtódíszre, egyébként sem tehettem ki, belülre sem, mert Mara azt ígérte, hogy átugrik. Meg hát mit mondok anyámnak? Még vacsora előtt el kéne tüntetni. Kiléptem az utcára, a díszt szorosan az oldalamhoz szorítva, a kezemet szúrta a műfenyő. Nem néztem, merre megyek, csak gyalogoltam, az arcom merevre fagyott, a testem lassan átmelegedett. A levegő tiszta volt, friss, a vaspor szaga is eltűnt az ünnepek alatt. A fenyőfaárusok leléptek már, itt-ott maradék fenyőfaág, madzag, tűlevél. Átizzadtam a garbómat, az eső eleredt, csak vékonyan. Mire úgy igazán felnéztem, már a régi házunk előtt álltam. Jó fél órája gyalogolhattam már, de öt percnek tűnt, mintha csak átsuhantam volna a városon.
A régi házunkon az ablakok sötétek voltak, a kertkapun tábla: fogorvosi rendelő és fogtechnikus. Lehetnék fogtechnikus – apám szerint lassan orientálódni kellene, de legalábbis kiderülhetne már, hogy úgy igazán miben vagyok jó.
Gyaloglásban vagyok jó, és hallgatásban.
Anyám nem tudja, hol vagyok.
Kinyílt a szomszéd ház kertkapuja. Annuska, te vagy az? Annuska, hát te vagy az. Ili néni csak intett a kezével, hogy befelé, és meg sem fordult a fejemben, hogy szabadkozok, hogy haza kell menni, mert anya vár, sütjük a mézeskalácsot, és ilyenkor minden van, süti, tejszínhab, csillagszóró, karácsonyi filmek.
Annuska, hát hogy vagytok? Mindig mondtam anyádnak, hogy apád nem az a kitartó figura, hát az is lett az egészből, az, hát tudod, mi. Mindegy.
Csoszogott a konyhában, kókusztekercseket pakolt madaras porcelán kistányérra. Sovány vagy, Annuska. Az micsoda, mutatott a kezemre, és akkor jutott eszembe, hogy az ajtódísz itt van nálam, még mindig szorongatom, mit mondjak most neki. Ide hoztad, a házatokra? Jaj, Annuska.
Szerettem volna, ha abbahagyja a jajongást.
A kókusztekercs vajas volt, nehéz, a tea citrompótlós, savanyú. Ili néni a teán próbálja megspórolni azt a cukrot, amit a sütikbe beleöl. Feketekávé, savanyú tea, habos sütemény.
Megettem mindent, a hasam fájt, Ili néni elmondta az újságokat – meghalt a Pali bácsi, hát számíthattunk rá. A szomszéd fogorvos csak heti háromszor rendel, és így is úgy megél, néztem a kocsiját múltkor, piros, új, most nem emlékszem, miféle. Anyáddal mi van? Hagyjuk, tudom, mi van, múltkor láttam a piacon, teljesen le van fogyva ő is. Az ideg, gondolom.
Örültem, hogy nem kell megszólalnom. Az ajtódísszel mi legyen?
Ili néni tésztát gyúrt, és már nem emlékszem, miket mondott még. Ültem az asztalnál, kezemet az ölembe ejtve, éreztem a liszt, a vaníliás cukor illatát. Mintha visszatértem volna egy régi élet díszletei közé. Ili néni a lisztporos kötényében olyan volt, mint a régi játékomnak, annak a keménypapírból készült élelmiszerboltnak az egyik felhajtható papírfigurája, a nejlonfüggöny az ablakán, kertjében a tuják, a büdöske, a kerten túl a focizó kisfiú szobra meg olyan, mint a bolt kissé már megkopott papírdíszlete.
Ili néni, mennem kell.
Jól van, lányom.
Törölgette a szemét. Nem gondoltam, hogy ennyire hiányzunk neki. Vagy csak az öregség. Hogy változnak a dolgok, csak Ili néni nem változik, meg a többi lakó sem változik, miért is kellett nekünk elmenni?
Hazafelé figyeltem már: balra a sportpálya, mögötte valahol a vidámpark, jobbra a kertes házak, játszótér: egy csúszda és homokozó az egész. Ha jobbra fordulok, ott már alacsony társasházak vannak, sok az öreg, ott lakik a bolond Jolika, ki-be járkál a bolondokházából, pedig mindenki azt szeretné, ha örökre ott maradna. Kocsik, kukák, az egyik falon Ruszkik, haza felirat, aztán egy vértócsa, vagyis egy vértócsa helye, de még most is mintha ott volna, este nagy fekete folt az aszfalt mélyedésében, ahol Guszti, az örökké kedves Guszti, egy igazi rendes ember, kivetette magát a negyedikről. Ilyen a mi környékünkön aztán soha, mondhatom – mondta Ili néni akkoriban, mintha súlyosan hibáztak volna a környékkel, a lakókkal szemben. Ez nem olyan hely.
Az ajtódíszt bedobtam egy kukába.
Anyát a tűzhely fölé hajolva találtam, amikor hazaértem, észre sem vette, hogy megjöttem, talán azt sem, hogy eltűntem, mialatt ő húsz palacsintát lesütött. Palacsintába göngyöli majd a csontjáról lefosztott, belül puha, kívül ropogós kacsát meg a szilvaszószt, anya, ki fogja ezt mind megenni? Anya végre hátrafordult, hívjad át a Tamarát, kislányom, megesszük, miért, nem vagy éhes? Azt ne mondd, hogy nem vagy éhes.
Huszonnegyedikén senki nem fog átjönni, gondoltam, de azért reménykedtem egy kicsit, Mara a legváratlanabb időpontokban tudott betoppanni, amikor már nem is számítottam rá, hogy valaha átjön még, mert nem beszéltünk egy hónapja – nem ért rá, elutaztak, egy másik barátnője lett hirtelen érdekes.
Mara nem szeretett ilyenkor otthon lenni, mert az apja regényt írt, mintha karácsonykor kapna igazán ihletet, az anyja meg ki volt borulva, hogy az apja karácsonykor kap igazán ihletet.
Eszembe jutott az ajtódísz, a szívem nagyot dobbant, minek vittem el?
Teríték két személyre a kis konyhaasztalon, el se férne három, próbált anyám viccelődni, és készítette az első fogást. Mara a harmadiknál toppant be, olyan lazán, ahogy szokott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, átmenni a szomszédhoz bármikor, nemcsak átkopogni, hanem leülni a konyhájukban, figyelni, kérdezgetni, morzsolgatni a fülén az új arany fülbevalót.
Mara elmesélte, hogy az anyja odaégette az olajat, és már az egész lakás füstben állt, de az apja még mindig ott kopácsolt a billentyűzeten. Az anyja leült mellé a fotelbe, merőn nézte, előre nyújtott nyakkal, mint aki kész, hogy nekimenjen vagy felpattanjon, ha az apja végre valahára észreveszi, hogy ég az olaj, és van élet a rohadt regényén túl is. Az apja felnézett, értetlen fejjel szaglászott, az orra mozgott, mint egy kutyának. Az anyja felpattant, bevágta maga mögött az ajtót, az apja meg ott maradt, mint aki már megint nem érti, hogy mi az isten van. Kikiabált a konyhába. Mi az isten van?
Nem semmi, mondta anyám, és láttam rajta, hogy nem igazán tudja elképzelni. Hogy talán Mara kitalálja ezt az egészet.
Mara érezte, hogy itt most enni kell. Mákos fogakkal összevigyorogtunk, anyám beindult. Társasozzunk, gyújtsunk csillagszórót. Mara csillagszóróval a kezében hadonászott, szórta a szikrákat mindenfelé – gondolom, otthon ilyet nem lehetett. Ittál már forralt bort? Egy deci, annyi nem árt meg, mondta anyám. Itt is aludhatsz. Aztán anyám rájött, hirtelen újra realizálta, hogy nincs már vendégszoba, és nincs hol aludni. Mara ásított. Kajamaradék, forralt bor illata, leégett csillagszórók a dohányzóasztalon. A félbehagyott Bianco utolsó betűi.
Mennem kell, mondta Mara, anyám bólintott.
Megsúgtam neki az ajtóban, hogy elvittem az ajtódíszt. Gőzöm nincs, miért. Ne mondja meg anyukájának.
Te vitted el?
Én.
Adott két puszit, és mosolygott, mintha büszke lenne rám.
Ili néni kókusztekercse, teái, anyám háromfogásos vacsorája úgy ült a gyomromban, mint egy szikla, ami kizárt, hogy eljusson az emésztés következő fázisába, de az sem lehet, hogy anyám vérverejtékkel összerakott vacsorája a vécében landoljon.
Kimegyek levegőzni, mondtam anyámnak, és egy bokor mögé hánytam. Fölöttem kinyílt az ablak, elszaladtam, és nemsokára kiadtam még egy adagot, már nem néztem, hova. Minden kijött felpuhulva, a kókusztekercs darabok is, nem baj, legalább reggel olyan éhes leszek, hogy be tudom tolni anyám felrepedt bejglijét.
Mire visszaértem, anyám a konyhában ült az asztalra borulva. Átöleltem. Jól nézhetünk ki, két hajlott hát az asztal fölött.
Anya, én jobban szeretek itt élni. A kertváros az olyan, mintha nem is lenne igazi. Tudod, mint a játékboltom. Milyen boltod? Játékbolt, emlékszel? Elővettem a ruhásszekrény aljából a boltot, és felállítottam a falait. Ez itt az Ili néni, mondtam, és felhajtottam egy kövérkés figurát a csemegepult mögött. Ez a Pali bácsi, csak meghalt, jó, lehajtom, Éva néni, a hisztis Julcsi, Tomika, akinek mindig folyt az orra. Tomika anyja meg, tudod, a legmagasabb nő a környéken, a körme is hosszú volt, a karja is, na ő az itt, akit át lehet húzni a másik sorba, és gyöngysor van a nyakán.
Anyám hunyorogva ült a hintaszékben, előre-hátra himbálva magát, és elnézett a fejem fölött, mintha éppen a régi házunkat és a környéket rakná ki papírból gondolatban.
Aztán már csak fentről a kopogás – Mara anyja odavágta a lábát rendesen. Mit tud ennyit mászkálni ez a nő, dünnyögött anyám.
Vissza a tetejére