Ösztövér, egyenes léptű ember volt, kortalan és kevés szavú, akár a pusztaiak. Mellkasára, eres karjaira mintha ráperzselték volna a bőrt a rekkenő nyarak, megfeszült a szorgos mozdulatoktól, majd ráncot vetett, akár a nyűtt bocskor. Az ereje, szándéka kiszámíthatatlan, fakó szembogara hol félelmet, hol reménykedést keltett az özvegyasszonyban, aki a harmadik faluból a házába fogadta. Muszáj volt hinnie benne: az egyetlen gyermekével keresett oltalmat az oldalán.

A falubeliek esztendők múltán is csak a háború idevetette idegennek látták. Ha közeledtek hozzá, azok bizony a falu megtűrtjei voltak: iszákosok, ingyenélők és más nincstelenek. Mert nekik is tápláléknak számított a szó, ha szidalmakon tengődött is a lelkük meg más hirtelen véleményeken. A tehetős gazdák, akiket nem csupán a trágyás csizma és a korpás kötény különböztetett meg a cselédsoriaktól, hanem a dohányszag és a fölcsapott áll, fogadták ugyan a köszönését, ám ha csoportba verődtek a kocsmában, baromvásáron, nem fecséreltek szót rá.

Az özvegyasszonyt, ha gyötörte is kétség, nem osztotta meg másokkal. Hozzászokott, hogy gyengédséget, ölelést ne várjon tőle. Valami azt súgta neki, ha meghagyja az időt, talán mindkettejükben szűnik a tartózkodás, és egymás mellé kerülhet az ágyuk. Vagy a félsz diktálta, hogy ne erőltesse a nászt? Mert akadtak furcsa tulajdonságai az emberének. Ha nem tette elébe, egyszerűen nem jutott eszébe az étek. Mintha nem lenne az agya kapcsolatban a gyomrával meg a kezével, naphosszat elkaszált egyetlen szelet szalonnán, fekete kenyéren, forgatta a szénának szánt füvet, bele sem izzadt igazán. Ő a homlokát törölgette és igencsak pihegett, amikor délidőben a kezébe nyomta a csecses korsót. Az embere lassú kortyokban, kitartóan ivott, szeme a bárányfelhős égen, s nem adta jelét, hogy hallaná a pacsirták füttyét, vagy megborzongatná a Körösről érkező, hűsítő fuvallat.

Aztán ott volt a ládája.

Amolyan kemény deszkából ácsolt, komor jószág a szoba sarkában: sosem nyitotta ki az ő jelenlétében. Abból kerültek elő a gúnyái, a borotvája meg efféle apróholmik az érkezése napján, s talán azóta sem fordult meg a kulcs a zárban. Az asszony csak találgatta a láda titkát. Ha mozgatta, rángatta, nem koppant, nem zörgött és nem csörömpölt, ha a sarkára billentette, puha csusszanással vándorolt a tartalma az alsó fertályba. Szövetnemű lenne? Darócba vagy gyapjúba bugyolált értéktárgy?... Sodorhatott a háború akár vagyont érő tárgyat is bárki közelébe! Ócska szerszámon, avítt kelmén mit őrizne így jámbor halandó? Vagyont igen, szégyellni, dugdosni valót aligha. Azt tűzre veti, elfedi. Firtassa a titkot? Csak úgy szőrmentén, megkérdezte meg nem is. Mormogás volt a válasz. Vagy rosszul hallotta? Megint az emberére esett a tekintete, és elhagyta a remény... A múltját rejti a láda vagy a jövőjét? Mindkét lehetőség csupa talány, izgalom. Nem hagyta nyugodni a képzeletét. Ha az előbbit, miért nem osztja meg vele az eredetét? Miért nem könnyít a lelkén? S ha a jövője, az éppúgy nem az övé is lészen?... Hol rögeszméssé tette az özvegyasszonyt a kíváncsiság, hol egészen megfeledkezett róla, csak akkor vett tudomást a morózus bútordarabról, amikor körbesöpörte. A fényre húzta. Tüzetes vizsgálatnak vetette alá. Festés, faragás nem ékítette, évszám és név sem segítette a tájékozódásban; lekopott az a fogdosás és ki tudja hány hurcolkodás során, vagy egyszerűen az idő rágta le a homlokról. Tapogatta, megpróbált bekukkantani a gyengülő eresztékek mentén. Kulcsokkal, drótdarabbal próbálkozott, eredménytelenül. Végül leroskadt rá, és töprengőbe esett. Észre sem vette, milyen kényelmes ülés esik rajta. A legtöbbet melengetett, már-már valósággá dagadt álma az volt, hogy jólétet hozó értéktárgyak fekszenek a láda mélyén, melyek az ő lánya hozományaként fognak egykoron napvilágot látni. Vajon elég lesz-e kelengyére, lábasjószágra? Esetleg egy cselédsori házikó is futja az árából pár öl földdel? Vagy módosabb, főutcai építmény?! Megint az eszelőssé fokozódó kíváncsiság kerítette hatalmába. A kedve szerint baltával esett volna a zárnak, ám babonás félelem szállta meg, mikor rontó szándékkal lépett a láda közelébe.

Az embere néhanapján ráült, hátát a meszelt falnak vetette, és lehunyta szemét. A kislány gügyörészve melléje telepedett; úgy ücsörögtek ott egyetértésben, akár a vérrokonok.

A könnytelen, csikorgó telek sem érték tétlenségen az emberét: hajnalhasadáskor tüzet szított a konyhában, csizmát húzott, ellátta a jószágot, s csak a frissen fejt tejjel látták viszont. Megmosdott, borotvát igazított az arcának, mindig a gangon, háttal az udvarnak, hogy a reszketeg fények a tenyérnyi tükröt érjék; majd közel a tűzhöz, letelepedett a maga eszkábálta gyalogszékre.

Az asszony megfigyelte, milyen leleményes a bicskával, késsel anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelne a munkára szorított fának. Talán a bicskájában, ha nem mindjárt az ujjbegyében voltak a faformáláshoz leginkább szükséges mozdulatok. A pásztorember, kivált a rideg pásztor, a törvényen kívül rekedt duhaj, űzött, nincstelen kezében forog így a bicska, aki esztendőn s azon túl is a réteken, lápokon szolgált, miközben fehérszemélyt, terített asztalt és vetett ágyat se a pillantásával, se kérges fekete markával nem illet. Vágyait ösztönös igyekezettel sípba, göcsörtös botba, tilinkóba faragja... Kunkorodott, hullott a forgács, s az imént még hasznavehetetlennek hitt hasítékból kanál, villa meg más furfangos alkalmatosság lett. A kötényéről lepergő forgácsot, s ez megint a magára hagyatkozó ember alapossága volt, a tenyerével terelte össze, s vetette tűzre.

Máskor a kétfülű kaskát húzta magához, és szótlanul morzsolta a tengerit. Megkotorta a parazsat, pipázott, ám pálinkához és kártyához a barátkozni érkező utcabeliek kedvéért sem nyúlt, noha unszolták. Mind nyíltabb megbecsülésnek örvendett. Jószág nem bőgött a keze alatt érdemtelenül; jövedelmező gazdaság gyarapodott körülötte. Esős nyarakon is annyi szénát hordott a padlásra, hogy esztendőre rá, alomnak használta a maradékát. A maga kezelte gyümölcsfák télálló almát és mézes ízű, viaszos fényű körtét teremtek, elég volt kivinni a piacra, máris széthordták a vállkendős gazdasszonyok. Az öreg orgonabokor lila és fehér virágzuhatagot bocsátott az oltókése nyomán, ábrándossá téve a tavaszt. Hol egy sóhajt fakasztó íz, hol a meglepő bőség dicsérte az emberét, az özvegyasszony mégis goromba gondolatokat forgatott magában.

Nem őmiatta zörgetik meg immár a konyhaajtót, nem őutána érdeklődnek, talán gazdának sem tartják többé a saját portáján. Kislánya, amikor megérkezik az iskolából, nem őt cirógatja a szavával. Letelepedik a ládára, s csodák csodájára ilyenkor az embere vonásai is megenyhülnek. Hihetetlen, a családtól és a messzi nemzetségtől elütő tulajdonságok sarjadoztak a lánykában. Kiveszett belőle az alázat, az akaratát illetően egyenesen beszélt, és önfeledten kacagott, hogy a legényeknek nem volt maradása a közelében. Az iskola tette ilyenné, esetleg az erős kötelék, amely a másikhoz kötötte? Az asszony kitaszítottnak érezte magát, fölöslegesnek, s ha vigasztalni akarták, forrt a vére.

– Nem férfi az emberem! – kiabálta a piacon.

Felzajdultak a kofaasszonyok.

– Legyen esze, maga boldogtalan!

– Taníttatja a jányát!

A félnótás Gulyáné, akiben nálánál is nagyobb sóvárgás munkált, rikácsolt, és törött káposztaleveleket csapkodott a sárba.

– Mit tennél a gyékényre, Irma, ha nem kapálna a pásztorember harmadmaga helyett? A lába nyomát kéne csókolgatnod!

Ez csakugyan fájó érv volt. Ha odébbállna az embere, valóban vele veszne a jómód. A tisztesség. És ugyan ki szavatolhatná, hogy az érkezéséhez hasonlóan, nem hurcolkodik el egyik napról a másikra? Valami mégis azt súgta az asszonynak, hogy míg a lánynak szüksége van rá, feltétlenül marad, hogy a ládáról már ne is essék szó.

A hozományáról.

A lánya jövőjéről.

Szellő sem járt a tündöklő nyárban.

A sárréti legelők fölött árvaszúnyogok felhőztek, a gulya a rekkenő melegben reszkető akácok alatt hűsölt. Az özvegyasszony konok léptekkel rótta a töltésoldalt, az embere nyomán ledőlt a combig szökő fű, a kaszakő csattogása most a Körös felől hallatszott. Fölkapaszkodott a gátra, s egyszeriben belátta a szittyós, nádas árterületet. Csíkász sógor lápi bottal haladt a sűrűben, kalapjával a szúnyogok felé csapott.

– Járnak a gémek, Bandi?

– Kerül estére csík a káposztalébe! – szólt vissza a csíkász, és máris a hátát mutatta.

A szekérjárta híd alatt legények és lányok fürdőztek visongva. A mozdulatlannak tetsző sötét víz megtört, fodrot vetett a robusztus hídlábakon. A lánya kiáltását hallotta. Sietősre fogta lépteit, mert látta, hogy valakit elragadott az ár. Sodorta, hordta a folyó közepe felé, hogy egyszer a lába, másszor a háta látszott. A fiatalok elnémultak, tekintetük a fuldokló kavarta hullámokon és habon, majd a töltésen, ahol az ő embere megvált a kaszától, s futtában az ingétől, látszott csontos, satnya háta, uramisten!, gondolta az asszony riadtan, talán meg sem bírja, ám végig sem merte gondolni. Korsót, batyut elhányva rohant a parthoz, fülében a legények és lányok sikoltozása, jajgatása meg a saját panasza. Az embere fölött ekkor csapott össze a víz, két-három elszánt csapással a folyó sodrára bízta magát, de a lány!..., sehol sem látszott.

A feketén hömpölygő víztömeg hordalék gyanánt dobálta az emberét. Alábukott, aztán csatakos hajjal, levegő után kapkodva máris csapkodott tovább, az arcán iszonyú kétségbeesés, hogy másodjára lánnyal térjen felszínre. A parton feléjük iramodó legények meg ő is csak annyit látott, hogy az alélt lányt a padmalyos oldalhoz szorítja, és többé nem törődtek vele. Miután partra vonszolták a szerencsétlenül járt, vizet okádó lányt, akkor keresték, hol kapaszkodott partra, ám nem látták sehol.

Elpusztult, mondta ki magában az asszony, a második gondolata pedig mindjárt az volt, hogy a láda kulcsát magánál tartotta. Odalett az vele együtt! Az iszapos mélyben. Mesterembernek, lakatosnak nem szólhat szégyenszemre, marad a balta. A legények föl s alá rohangáltak a parton, ágakkal kotorták a medret, páran a vízbe is bemerészkedtek, egyre messzebbről hallatszott a csatarászásuk.

A maga kendőjét terítette a jány vállára. Felkapaszkodtak, és a hídon baktattak be a faluba, meztelen talpát égette a kövezett út. Az egész testében reszkető lányka még mindig fel-felzokogott, az arca szederjes volt, szájszéle indigókék. Ki akarta tépni magát, hogy a folyónak forduljon, erőnek erejével kellett visszatartani.

Férfiak, asszonyok érkeztek a falu felől, a pásztorembert kérdezték futtában, rájuk egyetlen szót sem vesztegettek. A szilfák takarásában már nem égette talpát a por, a házon árnyék feketéllt. Ágyba fektette a lányt, tejjel itatta. Gondolatai makacsul a láda körül forogtak. Hátha mégis a házban dugdossa a kulcsot az embere? Hamar megmotozta a fali fogason, majd a szekrényben lógó gúnyát. Semmi. Kihúzta a cipős fiókot; rongyok voltak abban meg a szújáratokból kipotyogó puha por. Céltalanul matatott a szobában. Semmi. Léptek zaját hallotta az utcáról. Mire megpördült a sarkán, kiverte a veríték. Mi lesz, ha mégis megkerül az embere? Élve!

A lány zihált, a fejét csapkodta a vánkoson. Nem gyújtott lámpát. Sötétben rendezte el fölötte a dunyhát. Hát senkinek se jutnak az eszébe? Senki sem fájlalja a történteket? Kiállt a gangra. A folyógát beleveszett a békaszótól hangos estébe. Csíkász sógor jött a csillagfényben, rongyos kalapja a kezében, ő mondta, hogy nyoma veszett az emberének.

Sokáig sóhajtozott az ágyban, aztán úgy elnyomta a fáradság, hogy csak napfénynél eszmélkedett. Mégsem álmodta...! Kiszökött az ágyból. A láda érintetlenül várta a szoba sarkában. Zörgették a kaput. Másodjára türelmetlenül. Kendőt kanyarított a vállára. Valósággal elvakította a napfény. Először azt gondolta, az emberét látja a szamárfogat mellett.

Inas, keskeny ábrázatú férfi, szakasztott olyan... Köszönésképpen tolt egyet a fejfedőjén, és a testvére ingósága felől kérdezett. Ugyanazok az eltökélt, kétséget sem hagyó gesztusok kísérték a mondandóját. Az asszony tehetetlenül figyelte, hogy kihúzza a ládát az utcára, ahol az ügyesen megbillentett kordéra segítette. Megpaskolta a csacsi nyakát.

Annyi gondolat és szó torlódott föl az asszony ajkán, hogy azt sem tudta hirtelenjében, melyikkel kezdje. A reménytelenség ugyanúgy benne sajgott, s mire megszólalt volna, az ócska kis kordé feldöcögött a hídra, hogy soha többé ne lássa.