Könnyű dal a nehézről

Lapozgatom a kockás árnyakat;
könyv lesz belőlük; könnyből – olvasat.

Nehéz volt nagyon bánatom:  
megírtam hát, és átadom.

Kiadják majd, vagy kiadom,  
olvassák, és újraolvasom.

Ezer példányos bánatom;
ezer polc lesz az otthonom.

Lapozgatok, és nem tudom,
jól teszem-e, hogy Te tudod:
életről való bánatom.
Életre szóló bánatom.

Mikor még fényes voltam, mint a vasárnap

Papunk szólongatta a szétrémült nyájat,
a kéttornyú, szívünknek drága, üresen kongott;
szél el nem fújja azt a két tornyot,
de elfújta a tornyok csendjét:
szállt a tárogató bujdosó hangja.
Kunhegyesen sok-sok vasárnap délután
az árokparton sírdogált anyám.

Akkor még fényes voltam,
mint a vasárnap délután.

Ha bealkonyult, aludni kellett,
mikor még verve volt jó a gyermek,
s az ágy megvédte álmodóját.
Nappal játszottunk, mi hoztuk a gólyát;
fényesek voltunk, mint toronyban a csókák,
mint a vasárnap délután:
az azelőtt, a sohamár.

Titok

Aztán összébb húztam a bájmosolyt.
Fogyó, kitelő (alko)hold;
lesz, ami lesz, nincs, aki volt.
Szavak rángatott kitartottja lettem,
és fizettem, sokkal fizettem.
Alkonyzónákból írt sorokkal fizettem.
Szárazvirágszemű anya,
fia nélküli –

az egyik fele fél,
a másik elhiszi.

Rád még nagy egek várnak, írta
a Kedves, mikor elhagyott,
s jósolt nekem feljövő napot.
Jó, aki jó.
Egy párna, egy éj, egy takaró;
apró rongyokból varrt győzni akaró
zászló.
S lelkem mélyén az ördög
hinni kezdte az angyalt;
ám ha egyik győzött,
a másik meghalt.

Megáll az ember, meghajlik bután:
titok itt minden megnyíló virág,
a föld, a szél, a szétfolyó vizek,
házunk felett az ég –
hogy hiszel,
hogy hiszek:
ördögöt, angyalt, zászlót.

Levélváltás

„Az ön versei nagyon pesszimisták.
Küldjön más verseket!”

             Másvers                  

            Vagyok fűzfaágon
            mászingáló macska;
            hogy a bús picsába’
            maradtam magamra?