Három folyosó nyílik innen. Egy téglahalmon ülök, a falnak támaszkodom. Mély csend. Vagy bedugult a fülem. Billegnek a téglák alattam, előre-hátra billegtetem, vastag, hamuszerű por mindenütt, a porban ülök, por pamutlepedőn. Erősen behunyom a szemem. Piros, kék, méregzöld karikák. Csöndes alapzaj, mintha bekapcsoltak volna egy televíziót. Eltévedtem a pincénkben. Pereg a vakolat, ahogy nekidőlök, széjjelmorzsolódik, szinte belenyomódom a falba, az ingembe csorog, a bőrömhöz tapad, szúrja a hátam. Két egymást metsző folyosó, végükön kettéágaznak, azt hiszem, eltévedtem a jobbra-balra kanyarodó rövid járatokban. Sikerült teljesen elkeverednem.

            A mi öreg pincénkben.

            Lejöttem a befőttesüvegekért, közben jutott eszembe, hogy kicsit körülnézek. [Ott állt, és azt kérdezte, leülhet-e.] Igyekszem egyenletesen beszívni a levegőt, a korhadó fa szagát. Igazából ezért jöttem, a pinceszag miatt, hogy még mindig olyan-e, mint régen. [Akkor pillanatnyilag azt gondoltam, hogy szükségem van rá.] A mi pincécskénk, nem? [Mindig olyan helyen kéne lennünk, ahol legalábbis a Neue Zürcher Zeitungot megkapjuk, mondtam, és Paul abszolút egyetértett velem.] Két rövid járat, két elágazás, az egész rendszer nem hosszabb három-négyszáz méternél, pár száz lépés oda-vissza, legalábbis ezt gondoltam, de, úgy látszik, azóta, nem tudni, mióta, építhettek egy-két újabb járatot. Vagy áttörték a falakat, összenyitották más pincékkel. Nem mostanában, nincs nyoma, minden egyformán piszkos és öreg, pókháló, szeméttörmelék, elfeketedett falak. Nem is vettem észre, mikor kerültem át egy másik pincerészbe, mégis, egyszer csak biztos voltam benne, hogy errefelé még nem jártam. [Először csak pár lépés, négy vagy öt, aztán tíz vagy tizenegy, aztán tizenhárom vagy tizennégy, végül húsz vagy harminc.] Alig kapok levegőt, mintha valami befogná az orrom.

            Azonnal le kellett ülnöm. Behajlítani a térdemet, és leülni. Keresek valamit? Ez egy kérdés. Vagy [ott állt, és azt kérdezte, leülhet-e. Leült az ágyamra, és mindenekelőtt röhögőgörcsöt kapott, túl furcsa volt neki, hogy mindketten egyidejűleg a (…) vagyunk, te, ahová te tartozol, én, ahová én tartozom, mondta] csak errefelé sétálgatok, ki tudja, miért, ezen a folyosón.

            Hetenként kétszer lejártunk tüzelőért apámmal. Felvágta a fát, kihozta a fatönköt, a járat közepére állította, és azon. A fahasábokat zsákokba dobáltuk, két szeneskannát telelapátoltunk szénnel, elcipeltük a liftig. Egy kannába tizennyolc darab német brikett fér. Ha rossz volt a lift, gyalog vittük fel az egészet a harmadikra. Van egyfajta technikája annak, hogy kell vinni a zsákot, ha azt akarod, hogy ne nyomja széjjel a valagad. Az apám vágta a tűzifát, én mászkáltam a pincében, szaglásztam a korhadást. Egy fejszénk volt. Megmozdulok, újabb porrá morzsolódott faldarabkák peregnek le, végig az ingemen. Mocorgok, viszket a hátam. Föl kellene állni. Megfordulni, visszamenni.

            Felállok [Éveken és évtizedeken keresztül egyik helyről a másikra utazott, és csakis azért, hogy elhagyhassa az egyiket és felkereshesse a másikat, akárhová is, üldözte a boldogságot, és nem érte utol sehol], elindulok lassan, sötét van, a lámpakörték leverve vagy kicsavarintva. Megfordulok, újra vissza, kétszáz méter, ennyi lépés, előrenyújtom a karomat, néhány rövidebb szakaszon semmit nem lehet látni. A falnak ütődök, egy kiálló téglasornak, egyszer el is estem egy éles kődarabban, vagy lépcsőfok, nem vettem észre, alaposan belevágtam a könyökömet. A karomat nyomkodom, fáj. Semmilyen szagot nem érzek. Azt hiszem, egyszer már megfordultam, és most visszafelé megyek. Vagy megint visszafordultam, és ez egy másik járat. Nem volt pinceszag.

            Nincs pinceszag, semmilyen szag nincs. Lépcsők, kovácsoltvas korlátdarab, nyolc-tíz lépcsőfok, utána a fal, egy falba belefutó lépcsősor. Nem látszott a falazás, semmiféle feljárat. Az jutott eszembe, hogy nincs kijárat. Ezek a szavak jutottak az eszembe. Nincs. Kijárat.

            Hogy ki kellene jönni, ki szeretnék jönni, ki akarok menni innen, és nem engednek ki. Elindultam, előre vagy visszafelé, amerre álltam, gyorsan, alig bírtam ki, hogy ne kezdjek rohanni. Megbotlok, nem esek el, csorog rólam a víz.

            Éles fény.

            Állok, mélyeket lélegzem, hogy ne lihegjek. Hideg van, fázom, az ingem átnedvesedett, kicsúszott a nadrágomból, próbálom visszatömködni. Nem érzem a kezemet, az ujjaim alig mozognak. Ahol álltam, a folyosó kiszélesedésében, néhány döglött patkány hevert. Nyolc darab. Az egyiknek nem volt feje. Megszámoltam a patkányokat, nem tudom, miért. Nem tudom, miért számoltam meg. Mindenütt faforgács szerteszórva, egy halom forgácson feküdtek a patkányok, az egyiknek nem volt feje. [Még egy közös megszállottságunk volt, az úgynevezett számolóbetegség. Heteken, hónapokon keresztül például, ha a villamossal a városba utazom, kényszeresen számolom az ablakon keresztül az épületek ablakai közt a falakat, vagy magukat az ablakokat, vagy az ajtókat, vagy az ajtók közt a falakat, mennél gyorsabban megy a villamos, annál gyorsabban kell számolnom, s minden alkalommal az őrület határán vagyok, mert nem tudom abbahagyni a számolást.] Erős fény, csillogás, alig látok valamit. Kis kertféleség, a fal mentén kifli formájú, piros tavacska. Ülök, billeg alattam a tégla. Néztem a tavat, a kertet, nem látszott felhő, ragyogott a déli nap.

(A kurzívval szedett részek Thomas Bernhard szövegei Hajós Gabriella fordításában.)