Csak emlékezet. Ferdinandy Györgyről
Ferdinandyt a Mozgó Világ szerkesztőségében láttam először, nyolcvankettő kora őszén. Mozgó Világot 1976-ban láttam először, a Duna mozival majdnem szemben lévő, folyóiratokat árusító boltban. Azt hiszem, Fürst Sándor utca. Mintha úgy tudtam volna, hogy csak ott lehet kapni. Vagy ott biztosan lehet kapni. Erős, izgatott emlékezet. A Mozgó Világ olyan volt, amilyennek reméltem, szép színes, elég kemény födél, zavarba ejtő fiatal írók. Akik beláttatták velem, hogy nem leszek író. Nem lehetett remélni semmit. Nem is reméltem.
A londoni Szláv Intézet könyvtárában láttam először nyugati magyar irodalmat, 1974 nyarán. Érdekes volt. Mindent érdekesnek találtam, akkor úgy éreztem, hogy csakis nyugaton lehetséges rendes magyar irodalom, akármit is jelentsen az, hogy rendes és nyugat. És magyar. És irodalom. Addig nem olvastam tisztességes, egyenes mondatokat a rendszerről. Rendszerben éltem, ami belátóvá teszi az embert. Szláv Intézet. Amerika, London, Párizs. Miért nem maradtam ott? Ugye maga nem normális.
Ferdinandy novellái érzelmesek, szűkszavúak, rezignáltak. Komoly, nem komor. Érzeleg és ironizál, ha érzelgősnek mondod, bepipul. De nagyon udvariasan. Abbahagyja, nevet, igazi érzelgős. Meghatottság, történet, cselekmény, rövid, könnyű, a nem szükségeset kihúzza. Úgy döntött, novellákat fog mesélni. „A hölgyek és ifjak egy értelemmel úgy határoztak, hogy novellákat fognak mesélni” (Boccaccio: Dekameron, Révay József fordítása). A Mozgó Világban találkoztunk, semmit nem olvastam tőle addig. Kedd délutánonként kaszinóztunk a szerkesztőségben. A Szabadság-hegyen folytattuk, ittunk Cuba librét. Barátságos volt, nyílt és kíváncsi. Szép ember, anyukámnak tetszik. Magyarországon élek. Ny.-i magy. szerzőket itthon nem közöltek.
Nyugati magyar irodalom nincs. Van ny.-i magy. prózaírók antológiája, szerk. Ferdinandy. Van nyugati magyar próza? Még a legszorosabban vett politikai szempontból nézve sincs. Magyar írók, politikai vagy ízlésbeli okokból nem Magyarországon élnek. Puerto Ricóban sem annyira jó. Jó, de nem annyira. Hazajönni a Szabadság-hegyre.
Puerto Ricóban jó. Éghajlat meleg, a nyár túlzás, a csokoládé minden árnyalatában virító nők, Amerika, tudnak angolul. Lesétálsz a tengerhez, tetszőleges irányban, nem tudsz nem oda jutni. Nincs a házakon ablak. Van ablak, de nincs üveg, éjszaka közelről ragyog az égbolt, egy koki nevű békafajta dalol a ventilátormormogásban. A ventilátor rád fújja a levegőt, lefújja a szúnyogokat. Ananász, kókusz, rum, jégkocka, ilyesmikből áll, meg ennél rosszabb dolgokból.
A jól-kinézet valamiképp visszaíródik a szövegbe. Egy író nézzen ki jól, ez egy javaslat a Szépírók Társasága 1180 napon át gyakorló elnökétől. Van benne valamiféle alapvetően sértődöttségmentes, a fájdalmat, csalódottságot, bánatot, balszerencsét, nyomorúságot felülíró kedély, ami, hogy pszichologizáljak, azon alapul, hogy ő úgy fest, ahogy. Simán belenézhet a tükörbe, és utána már akár egyszer sem. Talán nem is tudja, de akkor ez még erősebb szabály. Ha tudja, és a tudattalanjába tolja, akkor a legerősebb. 1986-ban Kisorosziba költöztem, Mészöly Miklós mellé, mondhatni, véletlenül. Nem mindegy és nem véletlen, hogy tizenöt éven keresztül kit nézel naponta, még mikor nem látod is. Jó volt nézni Mészölyt, és jó volt nézni, hogy mit kezd magával és másokkal, akit jó nézni. Ferdinandy Gyurkát is jó volt nézni.
Vissza a tetejére