Anyai nagyapám szülei nem tudtak magyarul. Eleve nem, később pedig már nem is tanultak meg, csak kicsit.

Dédanyám Klagenfurtban született, nagyapa németül álmodott állítólag, anyukám szerint.

Az apu mindig németül kiabált álmában, mesélte anyám, egyszer én is hallottam, emlékszem rá, bár eléggé kicsi voltam, értelmetlenségeket mormolt maga elé a nagyapám.

Üldögélt a középső szobában a füzete előtt, és nyilván az anyanyelvén számolt.

Vranovits Emánuel, elszegényedett horvát bárói családból, felesége Petroschnigg Johanna, klagenfurti lány, ki tudja, miért, Budapestre költöztek, jött a sok gyerek.

Összesen kilenc, mérnök, lump, tisztviselő, katona, újságíró, színésznő, ilyesmik, vagyis tizenegy, kettő közülük csecsemőkorában meghalt.

Az újságíró Varjasra magyarosított, Janka néni, a színésznő, Várnaira, Anna néni pedig hozzáment egy zsidóhoz, ugyebár, Fodor nevű, filmproducer, még idejében leléptek hálivúdba, volt némi családi skandalum meg röhécselés a dolog körül.

Királydaróci Daróczy István partiumi kisnemes, gazdatiszt, neje Csengeri Tóth Erzsébet, Dsida Jenő magyar költő édesanyjának testvére, Szatmárnémetiben éltek, anyai nagymamám ott született, ez a rész ma Romániához tartozik.

Az első világháború után Magyarországtól Romániához csatolt terület körülbelül tízezer négyzetkilométerrel nagyobb amai Magyarországnál.

Összes nagyszülőm amai Magyarországterületén kívül született.

A Daróczyak is sokan voltak, hét testvér, egy virtigli magyar dzsentri gyermekei ala Mikszáth Kálmán, olyan beleugrok-a-velencei-tükörbe fajta, dédpapa konkrétan bele is ugrott, addig ugrált, míg az összes birtokot elugrálta.

Nagymamám tizenkét éves korában vállára akasztott flóbertpuskával mászkál a tarlón, nyulakra lövöldöz.

Volt revolvere is, a nyarakat a zánkai villájukban unatkozta végig a lányaival, plusz cseléd, négy nő, kirakta a revolvert maga mellé az éjjeliszekrényre, für alle Flle.

Aztán, később nemigen értette, miért is kellene beszolgáltatnia.

Sok mindent azután már nem értett, mégis csinálta rendesen.

A Kukorelly elmagyarosodott olasz család, a 18. század végén még C-vel és i-vel írták a nevüket, birtokosok, nagybérlők, közhivatalnokok, katonatisztek.

Úgynevezett urak.

Apám és számos unokatestvére magy. kir. honvédtiszt, a Ludovikán végeztek, aki vitézséget kapott, magyarosított.

Az apám századparancsnok, díszelgett Horthy előtt, a székesfehérvári Magyar Király Szálloda éttermében mulattak, nőügyek stb., aztán orosz front, a brjanszki erdőben partizánvadász, súlyosan megsebesült, amerikai fogságba került, 1946-ban hazajött.

Úgy kell elegánsan kitölteni a bort, hogy pontosan huszonegy csöpp maradjon az üvegben, se több, se kevesebb, ezt a tudást most megosztom Önökkel.

Aztán államosítottak mindent, nagyjából az egész családomat kitelepítették.

A kitelepítés deportálás, úgy ment, hogy éjszaka felkúrták őket egy teherautóra, levitték a Tisza mellé, beköltöztették egy paraszt házába.

Üldögél apukám mondjuk 1937-ben tiszt-társaival a Magyar Királyban egy lefordított borosüveg előtt, várják, kijön-e még egy csöpp. Vagy nem jön ki.

Nagymamámnak volt két osztrák társalkodónője, ikrek, Pikki néni meg a nem tudom milyen néni, vénkisasszonyok, ők tanították apámat németül.

Amennyiben hajlandó lett volna, ám ő inkább viccből fölmászott a diófára.

Emlékszem a Pikki nénire meg az izé nénire, Erna, iszonyú öregek, csoszognak a Németvölgyi úton, két hihetetlenül régi, édességszagú veréb, valahogy Pesten ragadtak a háború után, nem tanultak meg rendesen magyarul.

Csak keveset, amennyi kell egy egész élethez.

Károly nagyapám anyja Keller-lány, birodalmi német, valahonnan Berlin mellől jött, neje Koloszár Kornélia, nagybirtokos családból, Koloszár dédapám versenylovakat tenyésztett, üzemek, házak,3000 holdföldbirtok Beregsomban, ma Ukrajnához tartozik.

Akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához.

Később Csehszlovákiához.

Az első bécsi döntés szerint Magyarországhoz, a 2. világháború után a Szovjetunióhoz, igazi K. u. K-zsemlemorzsa.

Az 1920-as trianoni döntés után Koloszár dédapám azt találta ki, hogy fel-pirosfehérzöld-lobogóztatta az egyik hintóját, és áthajtatott Beregszászra, ott le-föl grasszált, mire a demokratikus csehszlovákok kiutasították az öregurat az országból.

Cirka 6 féle zászló.

El kellett kótyavetyélnie a földjét.

A Koloszárok elmagyarosodott tótok.

Tót, német, osztrák, olasz, horvát, magyar, csak a zsidó maradt ki, és került épp ezért olykor a családi diskurzus centrumába, mint, gondolom, a gójozás zsidó diskurzusok centrumába.

A zsidózás kellő érdeklődés, többször (mint nem) a kelleténél hevesebb, nem mindig rosszindulatú, néha rosszindulatú, és az identifikációról szól.

Ami, lássuk be, elég unalmas dolog.

Az identitás-cucc unalmasan érdekes, unalmas, hogy ilyen érdekes.

Én például, vegyük némi ásítozás után ezt a számomra kézreeső példát, abszolút nemzeti vagyok, a legegyügyűbben az, nem bírok, mondjuk, az olasz futball-válogatottnak drukkolni, mert, noha tudom, ez így hallatlanul bárgyú dolog, a magyaroknak drukkolok.

Osztrákoknak semmiképp.

Tótnak, horvátnak sem, mert akkor inkább német, legyenek a németek, őket úgyis mindenki utálja, még többé-kevésbé saját maguk, a németek is, és amúgy sem tudnak futballozni, kivéve Günther Netzert.

Nem futballozni tudnak, hanem győzni, ez az eléggé elterjedt és meglepően széles körben frusztrációt okozó dolog, pedig mégiscsak inkább tetszik nekem.

Mint nem.

Ilyesmi primitív, végtelenül monoton maszatolás folyik az identitás körül.

Hasonlóan unalmas érdekességű ezen kívül még a Monarchia-nosztalgiázás, valamint a „nemzetieknek” a hihetetlen ostobán vagy gonoszul meghúzott, ezáltal halálos fegyverré élesített határok fölötti folyamatos örvendezése/sopánkodása – attól függően, ki hol él és miként gondolja el az igazságot.

Na most, ez az egész érdekesség engem hidegen hagy.

Viszont ebbe a diskurzusrendbe vagyunk zárva, mi elgondoljuk az igazságot.

Valamiként, úgy látszik, muszáj elgondolnom, ha közben az unalomtól lefordulok is a székről, annyira nem érdekel.

Mivel engem a következő dolgok érdekelnek: írás, nőket nézni, anyukám, barátkozás, a szentistvántelepi kertemben könyvvel az ölemben a fű növését hallgatni, Götterdmmerungot hallgatni, tengerpart, különféle sör- és húskészítmények, Rómában vagy Berlinben lakni.

Rendben van, Bécsben is.

Az identitásom nem.

Az gyakorlódik magától.

Mint egy automata.

Az identitásommal, megmondjam, mit csinálok?

Birtoklom.

Az identitás birtok, és „aki birtokol, azt birtokolják” (Nietzsche), a birtok mégis unalmas jó dolog, birtokolni unalmasan jó, nem beszélve arról, hogy birtokolva lenni, az is milyen jó.

Beszélhetnénk még Hohenwart gróf és Auersperg herceg kormányairól, Beust gróf és Andrássy Gyula külpolitikájáról, Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjáról és 1908-as annexiójáról, Jókairól, Mikszáthról és Krúdyról, akik nélkül nem is érdemes megérteni a Monarchiát, a Strudlhof-lépcsőről, Törless növendéknek az imaginárius számokkal, a négyzetgyök mínusz eggyel kapcsolatos problémájáról, Ottlik Gézáról, Ottlik iskolájáról, Thomas Bernhard Wittgensteins Nefféjéről, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról

Vagy arról, hogy nagypapám miért hallgatta oly lelkesen Hitler beszédeit, és miért örült az Anschlussnak.

Arról, hogy szenteste apám mindig megkereste Bécset a rádióban, addig csavargatta a gombot, míg be nem jött a Wiener Sngerknaben.

Dédszüleim egy része árva szót nem beszélt magyarul.

Az összes dédszülőm tudott németül, nagyszüleim egy része még igen, a szüleim már alig.

Speciel az én családomat a Monarchia hozta össze.

A Monarchia hozta össze – egyébként – magyarnak, és ha egykoron összejött volna a II. József-féle németesítés, egy közös nyelvi alapon megvalósuló, kisebbségi komplexusok nélküli nemzeti identifikálódás talán össze is tarthatta volna, egyben tartaná azt, ami most ilyen reménytelenül széttart, de sebaj.

Én sem tudok németül, csupán vágyakozom.

Vissza nem.

Például hogy hangzana másként az, hogy sebaj, nem?