Purgatóriumok
– dokumentumvers –az író a mozisaroknál biciklijére támaszkodva
bámulja a református templom tornyát.
valamelyik átmeneti évszakot. utazik
a magányban. ráköszönök vagy sem,
amikor ezt írom, már nem emlékszem.
gyerekkoromban hallok róla először.
apám és barátja a gangon ócsárolják.
görögdinnyés alkony, a ház előtt lavórban
nap melegítette víz. lehet, nem is őt szidják,
csak a könyvét, ami az idő tájt
jelenik meg. persze az lényegében
ugyanaz. gimnazistaként
kiveszem a regényt a könyvtárból.
a kunhegyesi szegényekről szól,
de pár oldal után félreteszem. később
több könyvét is olvasom az írónak. amikor
ugyanabban a városban lakunk, néhányszor
megfordulok a munkahelyén, a lakásán.
a verseimet hordom hozzá. földim,
és segít őket elhelyezni az egyik
napilapnál. a felesége mindig kávéval kínál.
mikor a barátomnak mesélem, kihez járok,
azt mondja, vigyázzak vele,
ötvenhatos spicli.
húsz év múlva levelet kapok az írótól, benne
életrajzi regénye cédén. gépen olvasom
karácsony és újév között. az eleje tisztességes
írás, aztán töredékessé válik a szöveg.
elhallgatásokkal teli, zavaros
konfesszióvá. olyanná,
mint egy lázálom. de aki lázálmodik,
az a valóságot forgatja.
az író regénybeli alteregója jól focizik,
lakatostanonc lesz, majd
levelező tagozatos joghallgató,
ötvenhatban sorkatona. sodródik,
forradalmi bizottságok tagja, lelkes
kisember. vagy ki tudja.
később megtalálják, használják.
együttműködik, neveket sorol,
és küzd a démonaival.
kedves i. bátyám, olvastam a könyvét…
az elején nagyregény lehetőségét sejtettem,
ám hamar elbizonytalanodtam… azt
nem gondolnám, hogy a jelen
példa nélküli fertő, hiszen
a világot mindig ugyanazok az indulatok,
szépségek,
kicsinységek,
hősiességek
és árulások működtetik…
kunhegyest kicsit jobban megismertem…
jó volt régi nevekkel találkozni,
p.-ékről például nincs emlékem, de
családi beszélgetésekben szóba kerültek.
h. szüleit ismertem, apám náluk volt
kereskedőinas. maradt a jó viszony,
névnapot köszönteni is jártunk egymáshoz,
l. bácsitól tanultam sakkozni.
m. főorvos alakja is emlékezetes. vagy
w.-é, akit apám barátjaként emlegetett.
egyszer csatornát javított nálunk…
a könyvet válasz nélkül nem hagyhatom,
udvariaskodni nem akarok, ezért
a fenntartásaimat is megfogalmazom…
i. bátyám írja, hogy akik
átélték a forradalmat, azoknak azt csak
szolgálni lehetett, vagy
elárulni,
de elfeledni soha...
mintha a r.-sztori a levegőben maradna…
nem tudtam, hogy i. bátyám beteg...
keveset járok haza. apám tíz éve
meghalt tüdőrákban, anyám beköltözött
a református öregotthonba.
ritkán látogatjuk, inkább ő jön.
legkisebb fiunk másfél éves, sok a munka.
évek múlva hírportálokon belefutok
egy ügynöktörténetbe,
az íróéba.
a levéltári dokumentumok szerint, hogy
mentse magát, felajánlja szolgálatait
az állambiztonságiaknak. segít csapdába
csalni r.-t, akit felakasztanak, társait meg
összesen hetven év börtönre ítélik.
az írót nyugatra küldik, épüljön be
a disszidensek közé, de azok megsejtik, hogy
a szolgálatok embere. később újságíró lesz,
riportokat ír, szikár, száraz, hiteles
tudósításokat a szegénység,
a kiszolgáltatottság,
a babonák mélyvilágából. és regényeket.
talán az első könyvet a kitelepítésekről.
megírom a történetét, a történetünket, mire
kunhegyesi ismerősöm cseten üzen: nála
bűnösebbek is jól élnek,
fontos hivatali pozíciókat töltenek be. sokak
régi ténykedéséről
hallottam mendemondákat,
önhöz közel állóról is, ám
nincs szándékomban meg- és elítélni őket.
rákérdezek, ki az a
hozzám közel álló.
nem érkezik válasz. arra gondolok,
ha összefutunk, majd személyesen érdeklődöm.
de évekig nem találkozunk.
eltelik újabb tíz esztendő. öregen
sietősek az évek, megnő a múlt.
gyerekkori barátom október huszonharmadikán
rám ír németországi praxisából: biztosan tudod,
hogy ötvenhatban apukád a kunhegyesi
községháza előtt
elszavalta a talpra, magyart.
nagy bátorságra vallott abban az ávós
világban. akkortól nemkívánatos személy lett
a kommunisták szemében.
megpróbálták ellehetetleníteni…
apukámnak meg a hatvanas évek második felében
egyetlen mondata miatt
minden hónapban be kellett járnia
a rendőrségre
parancsnoki elbeszélgetésre.
nem, nem fogok tudni szinte semmit.
apám nem mesél, inkább
legyint. kézzel, szavakkal. nem szereti
a kommunistákat.
az amerikaiakat sem.
a horthy-rendszerben szocializálódik.
sokat vitatkozunk. mindent jobban tudok.
nem faggatom,
ő meg nem mondja.
amikor kérdezném,
már nem lesz kit.
egyébként azon a nyári alkonyon
a barátom apjával pocskondiázzák az írót.
éveken át ki akarom kérni a történeti
levéltárból a rám vonatkozó iratokat.
ki jelent rólam,
és mit?
de mindig halogatom. közben megismerek több
háromperhármas ügynököt. pontosabban
kiderül ismerősökről, hogy besúgók.
mondjuk főiskolai tanáromról, akinél
szakdolgozom, s aki olyan filmvetítéseket,
beszélgetéseket szervez a tanszékre,
amelyek már az évtized elején
feszegetik a csak az évtized végén
megbukó rendszer kereteit. akitől
kritikus gondolkodást tanulunk, ha
lehet ilyet egyáltalán.
elképzelem, hogy tanárunk jelent.
éjszakába nyúlóan körmöli, veri gépbe a…
mit is?
hogy felületesen készültünk a szigorlatra?
amikor néha eszembe jut,
vagy emlegetni hallom ügynökmúltját,
nem lesz bennem indulat, semmi.
pár nappal az előtt, hogy ezt írom,
kapok egy ímélt régi csoporttársamtól:
hogy zsarolták-e? nem lehet tudni…
a kartonján a hazafias indoklás szerepel,
amit azokra alkalmaztak, akik
meggyőződésből vagy valamilyen
remélt előnyért… feladata
az ideológiai és tudományos területen támadó
ellenséges személyek elhárítása…
a hálózatból nyolcvan májusában
zárták ki, miután a konspiratív találkozókra
nem járt el… a megmaradt levéltári iratok szerint
hetvenhatban jelentett utoljára… hogy miért
lett ügynök, és pár év múlva miért
ugrott ki, nem rekonstruálható…
amikor minket tanított, már nem volt
hálózati személy.
egy tartótiszt a munkatársam lesz. kirúgják
a rendőrségtől, mert alkoholista.
év közben helyezik a kollégiumba. akkor még
nem tudom, kik azok a háromperhármasok
meg a tartótisztek.
az új kolléga eleinte félszeg és szögletes, de
hamar oldódik. a diákok imádják.
focicsapatot szervez, megnyerik a városi
bajnokságot, s a fiúk a levegőbe dobálják
a testes, nagydarab férfit.
aztán mielőtt vége lenne a tanévnek,
tőlünk is elkerül.
tünedeznek a gyerekek pénzei, húsz, ötven, száz
forintok.
a rendőrök csapdát állítanak.
kis faluba helyezik napközis nevelőnek.
halálhíre jön hamar. később
egyetemi tanára, akiről jelent, s akiről
jelentéseket gyűjt, azt mondja:
az egyik legtehetségesebb hallgatója volt.
fáradt női hang, határozott. azért hív,
mert ismertem k.-t, a karcagi írót.
k. akkor már másfél évtizede
halott. nem tudom, miért nekem meséli
közös történetüket. neveket említ:
újságírót,
fazekast,
népművelőt,
benzinkutast,
muzeológust,
a hetvenes-nyolcvanas évek helyi hőseposzának
szereplőit. fiatal szociológusként kerül a megyébe,
pár évet falukutatóként dolgozik itt,
és az ellenzékiek közé keveredik. ám k. egyszer
azt mondja az öreg hölgynek,
aki akkor még fiatal lesz,
hogy tégla van közöttük. és
egyik társuk szerint, akit nem nevezek sehogyan,
és akivel még akkoriban is
össze-összefutok az utcán, amikor ezt írom,
szóval, hogy társuk szerint a nő
a besúgó.
a fáradt hang még fáradtabb.
migrént említ, de lekerekíti
a történetet. a gyanúsítás után
adódik egy pesti állás, visszaköltözik.
csak a kilencvenes évek közepén-végén
beszélnek újra k.-val, aki akkor
tisztázza a vád alól. nevetve meséli
az öreg hölgynek, persze az akkoriban
még nem öreg, de már
nem is fiatal, hogy az ügynökakták szerint
az a barátjuk a tégla, akit
nem nevezek sehogy.
az öreg hölgy azt mondja, mielőtt leteszi
a telefont, az fáj neki leginkább, hogy k.
nem kereste bocsánatkéréssel sosem, s amikor
a véletlen úgy hozta,
mert az hozta úgy,
hogy megbeszélhették a dolgot, csak
nevetett az egészen.
végül beadom a kérelmet, és eljátszom
a gondolattal, hogy kik jelenthetnek rólam.
munkatársak,
szomszédok,
barátok,
szeretők?
vajon ki tudom következtetni őket
a dokumentumokból? emlékszem majd
beazonosítható környezetre,
helyzetekre,
szereplőkre?
s ha megtudom, mondjuk,
egy lányról, akivel együtt élek,
álmodom,
szeretkezem, hogy elárul, akkor
mit teszek?
pár héten belül érkezik a válasz:
munkatársaink a megadott adatok alapján
körültekintő kutatást… az iratanyag
jelenlegi feldolgozottsági szintjén
önre vonatkozóan adatot nem találtunk…
folyamatosan törekszünk
a belügyminisztériumtól átvett,
meglehetősen hiányos
korabeli nyilvántartások bővítésére…
lehetőség van rá, amennyiben azt
írásban kéri,
hogy folyamatosan bővülő
számítógépes adatbázisunkban ismételt kutatást
folytassunk. azonban figyelembe véve
iratfeldolgozó munkánk ütemét, ezt csak
néhány év elteltével érdemes
kérnie.
k.-ról hárman jelentenek, egy rádiós, illetve
két barátja, a népművelő és t., az ismert író.
kettőnek k. nem bocsát meg.
mikor még él, úgy meséli, hogy
t.-vel találkozott valamelyik
debreceni bevásárlóközpontban,
és megbeszélték a dolgot.
t. nem jön el k. temetésére, de
pár nap múlva felhív,
beteg volt,
azért nem.
mondom neki,
emlékszámot szerkesztek k.-ról,
adjon írást.
egy történetet mesél:
váratlanul toppan be k. szolnoki albérletébe,
ünnepnap, zárva minden,
k.-nak csak egy vacsorára szánt
csirkecombja akad otthon
piros láboskában, és azt neki adja. szóval,
hogy ezt írná meg.
de nem írja.
egy hét múlva meghal.
ötvenhat kunhegyesi történéseiről
nemigen találok adatot, visszaemlékezést,
hogy a községháza előtt lenne
valami megmozdulás, ahol apám
a nemzeti dalt szavalná. ám ha mégis,
ha lenne,
ha szavalná,
az milyen következményekkel járna
reá nézve?
ki az a hozzám közel álló, kérdem újra
kunhegyesi ismerősömet. semmit
nem tudok bizonyítani, mondja, de
b. szabad magyarországot! plakátja
terjesztése kapcsán
merült fel
besúgóként
az édesapja és e. neve.
mind a húsz embert elkapták, kisebb-nagyobb
büntetés lett részük, verések, börtön.
az egyik diáklányt nagyon megkínozzák.
pár éve beszéltem vele telefonon, lehet, hogy
még él.
elmesélte a történetét, ám kikötötte,
nem írhatom le. k. viszont megírta
a plakátok című elbeszélésében…
hogy ki az a b., és kicsoda e.?
b. rajztanár, később ismert festőművész.
novemberben pestről röplapokat meg
egy halom újságot hord haza, és
barátaival teríti őket a községben. azt is
hallottam, hogy kiültette az iskolás gyerekeket
a kunhegyesen átvonuló
szovjet tankok elé.
e. pedig amatőr festőlány, plakátkészítő,
neki tulajdonítják a ruszkik haza feliratot
a községháza falán.
böngészek a neten, átlapozok
dokumentumgyűjteményeket,
levéltári kiadványokat, tanulmányokat,
amelyek az erőszakos cselekményeket
leltározzák a forradalom
és a megtorlás idején.
kutakodhatnék még,
de minek?
ami érdekelne, arra nincs válasz.
s ha mégis,
megkérdőjelezhető. le nem jegyzett
történeteket,
mendemondákat sorol ismerősöm.
hogy például a dózsa iskolában
orosztankönyveket téptek szét.
neveket említ,
két tanáromét is. az egyik
akkoriban udvarol majdani feleségének,
és akad egy vetélytársa
a plakátragasztók között.
azt feljelenti.
k. a rendszerváltás után elmesélteti b.-vel
ötvenhatos történetét,
s menny és pokol címen
dokumentarista elbeszélésben rögzíti,
ahogy bekapcsolódik az eseményekbe,
ahogy nagygyűlést szerveznek a kultúrházba,
ahol forradalmi verseket is mondanak,
ahogy elkészítenek kétszáz plakátot,
ahogy teliragasztják a községet,
ahogy beviszik a rendőrségre,
ahogy kiengedik,
ahogy újabb vizsgálati fogság,
verések,
börtön,
internálás.
b. mondja el a diáklány történetét is.
négykézlábra kell állnia, és gumibotot dugnak
a nemi szervébe.
ezt is a menny és pokolban olvasom:
akik velem börtönbe kerültek, azok közül
sokan voltak baloldaliak.
közülünk azok a rabok, akik tisztában voltak
a kommunizmus természetrajzával,
nem csináltak ebből érzelmi ügyet.
az ilyenek hideg fejjel,
taktikusan végiggondolták,
hogyan kell parírozni egy kegyetlen
diktatúrának.
amikor ezerkilencszázötvenhétben elvonult
az első hullám, s körbenéztem,
hogy kik maradtak itt
ebben a pokolban,
rádöbbentem, hogy azok, akik korábban
baloldali érzelemmel védték
a maguk baloldali hitét.
még a börtönből is baloldali érzelemmel
jöttem ki,
azzal a megszorítással, hogy mi most
egy szörnyű vörös fasizmus idejében élünk,
ahol visszaélnek
a baloldaliság minden tisztességes vonásával.
b.-vel valamikor az ezredforduló táján
egy alkotótáborban, társaságban találkozom.
hogy váltunk-e szót, arra évek múlva
nemigen emlékszem.
csak fehér szakálla marad meg, meg a lángoló
pipacsok.
óriás vörös lepke mindegyik,
s mintha a következő pillanatban
elemelkednének a vásznakról.
az üdülőház előtti terasz betonján négy friss
festmény. három álló, egy fekvő.
csak a kivágás, a háttér különbözik kicsit.
a piros festéket ugyanaz a mozdulat,
ugyanaz a rutin igazítja a képekre. és
ugyanaz a kereslet.
elképzelem őket valami festménybolt falán.
vagy a lakásomén.
tetszenek.
pedig giccsek.
nem a rutin miatt, hanem mert hiányzik belőlük
a kockázat. később nem emlékszem pontosan
a képekre, inkább csak az ecsetvonások
impressziójára. ahogy b. a börtönben tiziano-
és velázquez-képeket rekonstruál képzeletben,
s amikor szabadul,
meglepődve tapasztalja, hogy
a bekattanás ellen vizualizált festmények
részletei összekeverednek,
pontatlanok.
kitartó havazás, dűlőutak, tanya.
klebelsberg-iskolát építenek át
szolgálati lakássá.
a szerkesztőtől kapom a megbízást, a nevet.
interjú egy nyugdíjas agronómussal.
valami találmány vagy módszer.
az öreg bizalmatlan a fiatal firkásszal.
előre összeírja, ami szóba jöhet. amit
kérdezhetnék tőle, arra a válaszokat. négy-öt oldal.
francia kockás életút,
szakmai részletek, dolgozzak belőlük. azért
beszélgetünk is. nehéz ember. amolyan
régi vágású.
a gyereke disszidált.
miután megjelenik a cikk,
néhány nap múlva a politikai rendőrségtől
keresnek a szerkesztőségben. görcs
a gyomorban, mozi az agyban.
fiatal főhadnagy vár, nem sokkal idősebb
nálam. barátságos fiú. az agronómus érdekli,
hogy miket mondott.
görcs,
mozi.
semmi érdemlegeset, dadogom,
s eszembe jutnak
az öreg feljegyzései. előkotrom őket
az asztali papírhalomból.
a rendőrtiszt mosolyog, beéri ennyivel.
nem kell mondanom
semmit, nem kell aláírnom
semmit.
nyolcvanhét januárja lesz. repedezik
a rendszer. de mi történne, ha
nem mosolyogna? ha
nem érné be? ha
nem repedezne?
mégis kiben merült fel, kitől hallotta,
kérdezem újra ismerősömet.
sokára mondja: gy.-től. szabadkozik,
hogy gy. elég kétszínű volt, sokszor
hírbe hozott másokat.
amikor beszélgetünk, gy. már nem él.
de ismerni fogom, újságíróként többször
összehoz vele a munkám. tulajdonképpen
jóban leszünk. utoljára
vele is a református templom környékén
találkozom. furcsán kanyarognak
a mondatai.
a társaságunkból valaki odasúgja, de
érzékelem is: demens.
apámról csupa jót mond, amikor még
beszámítható, amikor még nincs szétesve
az emlékezet. apám viszont róla sem lesz
jó véleménnyel. szélhámosnak tartja.
a templomtornyok árnyéka lassan vánszorog.
apám nem legyint,
nem beszél.
halott.
Vissza a tetejére