Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2010

Anya csak egy van. Ferdinandy Györgynek egész élet kellett ahhoz, hogy ezt a banális mondatot megtöltse tartalommal. A gyerekkor homályos, primer emlékeivel indítja novelláskötetét, majd a kamaszkor és az emigráns felnőttévek anyjával közös élményeinek egy-egy szilánkját felvillantva rajzolja lassan, aprólékosan az anyaportrét. Az ábrázolás hiteles, őszinte és néhol kegyetlen. Érződik a köteten, hogy a szerző hosszú évtizedek termését, novelláit rendezte sorba az anya hívó szóra: rendezni végre közös dolgainkat. Minden írás fontos adalékkal járul hozzá az egyre tisztuló és egyre élesebben kirajzolódó képhez.

A novellák indirekt módon szólnak a sokszor csak mintegy mellesleg megemlített, az író életében meg-megjelenő anyáról. Többségük főszereplője valójában maga Ferdinandy, aki folyton a saját érzéseit, helyzetét elemzi, világhoz való viszonyát vizsgálja. S itt-ott felbukkan az anya. Többnyire mellékszereplőként a képen, családi fotóalbumban, ahol a gyerek áll a fókuszban. Az anya portréja a gyerek képeiből rakódik össze. Az összerakás, a közelítés lassú, az író és az olvasó egyaránt történetek sorát újraélve, azokon átrágva magát jut el a kötet írói szándék szerinti főhőséhez, az édesanyához. Ferdinandy korábbi, apjáról szóló kötetében, A bolondok királyában sokkal határozottabban állítja a középpontba címszereplőjét, ami egyértelmű, kiegyensúlyozott kapcsolatot tételez apa és fia között.

A fiú viszonya azonban az anyához, az életét adó személyhez kétségkívül ambivalens, s ez mélységet, térbeli struktúrát ad a portrénak. A kötet mottójául adott emlékkönyvbeírás azonnal rámutat a két, legjellemzőbb anyai tulajdonságra, amely már az anya gyerekkori barátnőjének is feltűnik: „ambitio és idealizmus”. Több elbeszélésben visszatér az ambiciózus és idealista anya képe – mindannyiszor negatív felhanggal. Ő az a nő, aki e tulajdonságait levetni nem tudja, és életre szóló, elhibázott döntések sorozatával teremti meg maga körül a nihilt.

A második világháborút három gyerekével egyedül vészeli át. Saját döntései sodorják ebbe a helyzetbe: egyrészt sohasem tud megbocsátani orvos apjának, mert az nem engedte orvosi egyetemre, másrészt tíz év házasság után elválik orvos férjétől. A váláskor a tízéves Gyurka elhatározza, hogy ezt a „marhaságot” ő nem veszi tudomásul soha, s makacsul tartja is magát ehhez. A benne örökre összetartozó szülőket haláluk után közös sírba teteti.

A gyerek nem felejt, és amíg él, neheztel szenvedéseinek okozójára. Az apa nélkül maradt fiút ugyanis először falura adja az anya, majd internátusba, végül a háború után mint „szegény sorsú” gyermek egy jómódú belga családhoz, pedofilok közé kerül. Ám az anyai ösztön csak működik, és nem engedi a belgáknak adoptálni a legnagyobb fiút, még akkor sem, ha „az olyan, mint az apja”. Később az internátusban is kiáll gyereke mellett, amikor a papok beírnak a fiú ellenőrzőjébe, mert egy egész éjszakai hólapátolás után reggel ittasan jelenik meg az iskolában. Akkoriban reggelente forralt bort adtak a hómunkás diákoknak.

Az érzelmi kettősség egész életében végigkíséri az írót, s talán csak az anyai örökséget hordozó barna doboz tartalmának vizsgálatakor simulnak egybe az ellentmondó részletek: a vonzás és taszítás egyszerre jelenlévő feszültsége akkor huny ki benne végleg. A munkakönyvet több mint húsz munkahelyi bejegyzéssel, tagsági könyveket, szakszervezeti igazolványt, sportköri tagkönyvet, recepteket, a családfát taglaló iratokat és más, az ember életét hivatalosan igazoló dokumentumot, illetve egyéb emlékeket rendezgetve tud csak a belátó távolság biztonságából anyja életére tekinteni.

Rádöbben például, hogy édesanyja milyen sokszor volt beteg. Tudatosul benne, hogy a budai kert családi tulajdonban maradását anyja 1950-es ajándékozási szerződésének köszönhetik, amiben három kiskorú gyerekére íratta az ingatlant, így kerülve el az államosítást. Észreveszi, hogy nő is volt a mutti, akinek persze három gyerekkel nem akadhatott kérője, még udvarlót sem tűrt maga körül, de hatvanon túl mégiscsak megismerhette a szerelmet. A magánélet ezen fejezetére némi féltékenységgel tekint a gyerek, amikor az élettárs utolsó levelében ezt olvassa: „Olyan jó lenne mindent megtárgyalni, a mi szokott módszerünkkel!” Hát volt ilyen módszer, amit ő még csak nem is sejtett?

Ugyanakkor tény, hogy az anya rideg volt a rokonokkal, az ismerősökkel. Ha egyszer valakivel leszámolt magában, annak még a köszönését sem fogadta. A három gyerek egész életében egyformán szenvedett a részvétlenségtől, s a kétség mindig ott bujkált bennük kimondva-kimondatlanul: vajon szereti-e őket az anyjuk? A ládikó tartalma, s egy másik emlékkönyvi bejegyzés újra útmutatóul szolgál a válaszkeresőnek: „Legyen az életed egy nagy tenger / Tengere az örömöknek / Benne a bú egy kis sziget / Mit a habok elnyelnek!” – hát nem lett az élete az „öröm tengere”!

Ha a novellákból kirajzolódó portré mögé nézünk, háttérként ott van a komor, emberpróbáló huszadik század. A világégés, s benne a három gyerekkel egyedül maradó anya. A háttérbe szorított ambíció – tanulásvágy –, amely mindig ott munkált benne. S a rosszul végződő házasság sem engedett utat az ambíciónak.

Egy emancipálódó, polgári neveltetésű huszadik századi nő portréja bontakozik ki a könyvből: a nem polgári világban újra kell gondolnia és teremtenie háborúban összeomlott életét. A szüleit a bombázásokkor veszíti el, volt férje pedig bénultan, magatahetetlenül fekszik évtizedeken át egy kórházban. Az anya nemcsak fizikailag, lelkileg is megkeményíti magát. Vagyis a történelem, a külvilág eseményei csak fokozták a közvetlen környezet negatívan megélt történéseit, s így korábbi döntéseinek még súlyosabb következményei lettek. Olyanok, amelyekre egyetlen iskola és polgárcsalád sem készíthette föl a század első évtizedeiben.

A Ferdinandy-novellák mind hiteles kordokumentumok is. Az egyes történetek mögött mindig tapintható – és vele szerves egységet alkot – a történelmi kor, azt is mondhatnánk, irodalmi szintre emelt oral history-t jegyez le ebben a könyvében is az író. A slágerszövegeket például, amiket gyerekfejjel szivacsként szippantott magába, a lehető legjobb helyeken idézi fel az atmoszféra megteremtésére: „Csak egy nap a világ” (ez egy korábbi novelláskötetének a címe is), énekli a színpadon édesanyja barátnője, Muráti Lili, s a közönség kart karba öltve kántálja vele a dalt a világháború végnapjaiban.

Az író, az érett férfi, maga is családapa, két házasság tapasztalataival lassan utoléri érzelmileg anyját, aki nemcsak korban, hanem tapasztalatokban is megelőzte őt. Ezért is természetes, hogy a gyerekek sokáig nem tudják szüleik szemével látni a dolgokat, de az idő múlásával lassan, ha nem is bocsátanak meg minden ellenük elkövetett „bűnt”, hibát, de saját szülői tapasztalásaik birtokában már nem ítélnek olyan szigorúan.

Ferdinandy György még tovább megy: utolsó mondatában megköszöni az anyjának, hogy minden taszítás ellenére otthon maradt a budai Sas-hegyen, s összetartotta a családot, s végül mind a három gyereke egy kupacban, a dédszülők egykori barackoskertjének területén lelt otthonra. Az ötvenhatban disszidált fiút mindvégig hazaváró anya ebből az ambíciójából nem engedett.