Novellabokrok (Csabai László: A vidék lelke)
Csabai László: A vidék lelke. Magvető Kiadó, Bp., 2019
A magyar vidék, pontosabban a keleti országrész elmúlt száz évének társadalmi mozgását, sorstörténeteit, élethelyzeteit ábrázolja hármas novellákat tartalmazó kötetében Csabai László. Huszonegy, azaz hétszer három novella van úgy összeszerkesztve, hogy a kisebb egységeket összeköti valami: egyikben a közös szereplő(k), másikban a más-más nézőpontból ábrázolt események. Ezek a bokornovellák, sors- vagy helyzettriptichonok mozaikszerűen, ugyanakkor kronológiai sorrendben írják meg a nyárligeti (a könyvben szereplő városnév a szerző biográfiájának ismerete nélkül is azonosítható Nyíregyházával) és környékebeli tanyabokrok lakóinak históriáit, de találunk (mintha csak távolban töltött katonaidő lenyomataként) szegedi vagy éppen beregi kitérőket is. A történetek főleg a jelentős gazdasági, ideológiai, mentális, életmódbeli váltásokat mutatják be, amikor az élet nem folyhat tovább korábbi medrében, mert a külső világ már nem biztosítja a megszokott feltételeket, minden kizökken a szokott helyéből, hatalmas feszültséget teremtve egyénben, családban, nagyobb közösségben. Márpedig a mögöttünk hagyott közel egy évszázad sok földrengésszerű változást hozott magával a Kárpát-medencében. Az egyes fejezetek azon stációit jelölik az útnak, amit a kelet népe a Horthy-korszaktól napjainkig megjárt.
Valamennyien hallhattunk családban keringő, mára legendává szelídült történeteket dédapákról, nagyapákról, akiket, ha nem maradtak a Don-kanyarban, és hazakeveredtek, akaratuk megroppantása után az ötvenes években behajszoltak a téeszcsébe. Vagy olyanokról, akiknek sikerült a fojtogató nyomorból a jobb élettel kecsegtető társadalmi ranglétrán pár fokot feljebb lépni, kicsivel nagyobb teret nyerni, önállóbbá válni, esetleg a maguk urává lenni, és akiknek aztán volt vagy lehetett volna elszámolnivalójuk lelkiismeretükkel is.
Ezeknek a történeteknek az esszenciáját kapja meg az olvasó minden nosztalgikus és romantikus máz nélkül. A szó szoros értelmében nincsenek hősök, hiszen minden karaktert erősen determinál a korszak és a családi helyzete. Az érdekfeszítő, több csavarral és gyakran több szempontból ábrázolt eseményeknek köszönhetően megképződik az évek során állandóságában is gyorsan változó vidéki társadalom színes tablója. Az elbeszélésekből, párbeszédekből, belső monológokból megismerhetjük a kiskondástól kezdve például a számadót, a gazdát, a csőszt, az uradalmi cselédet, a kulákot, a konzervgyári munkást, a tiszthelyettest, a katonatisztet, a történelemtanárt, a párttitkárt, a hűtőház-tulajdonost, a lányfuttató dohány- és szeszcsempészt, a drogdílert és az újságírót, s a figurák személyes tapasztalataiból fakadó belső erőket, amelyek azok cselekedeteit működtetik.
És gyorsan kiderül, hogy nagyon egyszerű mozgatórugói vannak ezeknek a cselekedeteknek. A vegetatív létezés határán tengődő cselédek például folytonos éhséggel küzdenek, vagy fáznak. A hús- és gyümölcsmentes táplálkozás, illetve az, hogy téli tüzelőre sem telik a keresményükből, vagyis a mindennapi kemény munka ellenére sem képesek visszatölteni életerejüket, nemcsak kívül, de belül is kérget növeszt rajtuk. Ezért aztán mindenki csak annyit ér a családban (is), amennyit hoz a házhoz, amennyit hozzátesz a vagyonhoz, igazolva ezzel az akinek semmije nincs, az annyit is ér ősi közhelyét.
Az első novellatrilógia tizenkét éves kiskondását az apja veréssel kényszeríti vissza a gazdához dolgozni, hiszen a család nincs abban a helyzetben, hogy még egy „ingyenélőt” eltartson, megtűrjön a háznál. De nemcsak a fiúgyerekek értékét mérik így, hanem a lányokét is. A huszonegy éves hajadon már vénlánynak számít, s az anyja benne is csak a kenyérpusztítót látja. Egy másik korszak, az ötvenes évek sertéseket hizlaló gazdája, a földosztás utáni és téeszesítés előtti világban többre tartja a tizenkét malacot ellő kocáját, mint a feleségét, mert a varrással pénzt kereső asszony nem hoz annyit a házhoz, mint amennyit az a jószág.
Ugyanakkor az a szemlélet is sokáig öröklődik egyik generációról a másikra, hogy az ember a hasán spórolhat a legtöbbet. Merthogy a kicsivel jobb módban élő inkább eladja a disznót, hogy földet tudjon vásárolni. Nem engedi meg magának az életmódbéli váltást, inkább csak ünnepeken eszik húst, mert közel van még a teljes nincstelenség emléke. Gyarapodni szeretne, földet akar mindenképpen, mert az a tudása a világról, hogy csak földtulajdonnal menekülhet a szegénységből.
A különböző korszakok jellemzéséhez az ételek, az étkezések leírása is hozzátartozik. Az alsóbb rétegek akkor sem esznek húst, ha ők maguk tenyésztik vagy ejtik el az állatot, mert inkább pénzt csinálnak belőle. A másik véglet a falás, amivel Csabai jól érzékelteti az olykor szélsőséges emberi magatartásokat. Valójában ez az egyén mentálisan rendellenes válaszreakciója is a körülötte zajló érthetetlen társadalmi folyamatokra, amelyekre úgysincsenek befolyással. Émelyítő, ahogy a bokortanyák párttitkára a zsírt kanalazza, és tömi magába a kenyérdarabokkal együtt, hogy valami hájat szedjen magára arra az esetre, ha a nép fellázadna, és őt börtönbe vetné, mert kövéren jobban kibírja majd a megpróbáltatásokat. A hosszú évek koplalása után málenkij robotból hazakerülő pár holdas gazda is tömi magába az ételt, ami aztán majdnem az életébe kerül. Vagy például a behajtók szokása volt, hogy meghívatták magukat egy rántottára azokkal, akiknek a padlását épp lesöpörni készültek. A privatizáció idején játszódó történet portásai jófajta csécsi szalonnát katonáznak, miközben egyikőjükről kiderül, hogy paranoiás módon fél munkaadója macskájától, mert azt gyanítja, hogy az „jelent” róla a gazdájának. A szalonna egyébként mindig is fontos élelmiszer volt a paraszti, cselédi, vagyis az alacsony sorban élőknél, hiszen még a bőre is elég volt a paszulylevesbe vagy a krumplis ételekbe, hogy jobb ízt adjon nekik. Az egyik novella szereplőjének evéssel kapcsolatos vélekedése általánosnak mondható a szűkös korokban: „A nyugodt emésztés az ennivaló dicsőítése. (Ez persze azt jelenti, hogy az evés az isten. És mi más is lenne?)” (124)
Másik fontos motívum a kötetben a szomjúság, az italfogyasztás, az italozás. A második világháborúban idevetődő szovjet tiszt rádöbben a hasonlóságra az általa fejen lőtt napkori lány és saját korábban megsebesült nagyapja viselkedésében: haláltusájukkor érzett mérhetetlen szomjúságukban mindketten a víz felé kúsznak, törekszenek. Talán ez a felismerés vezeti rá, hogy az ellenség is ugyanúgy érző ember. Az persze más kérdés, hogy az adott körülmények között mit lehet kezdeni ezzel.
A férfiak különös rituáléja a borozgatás, pálinkaivás. Visznek is, és várnak is ajándék italt. Olykor beszélgetés ürügyén, de az ivás kedvéért mennek át egymáshoz a szomszédok, és fontos tárgyalásokhoz is erőt ad, nélkülözhetetlen az ital. A mindennapos részegeskedés az ötvenhat utáni konszolidációtól kezdi jellemezni a novellák népét. A férfiak szinte csak ebben az állapotban képesek kibírni a soha véget nem érőnek tűnő szocializmust, mert az már nem elég, hogy nem kell üres hassal lefeküdni, valami bódulatra is szükség van. A szeszfogyasztás a kétezres években sem csökken, sőt nagyon is jól jövedelmez a zárjegy nélküli ukrán csempészáru a dohánnyal együtt, amit még a munkanélküliek is rendszeresen vásárolnak. És persze életpótlékként megjelenik a vidéken a kábítószer is.
Egy másik hagyomány is erősen él a nyárligetiek, a keleti országrész lakóinak tudatában, a farkastól való félelem. Gyanús, hogy a helyiek szeretik ezt a fajta félelmet. A történetek idején már nincsenek malacokra, emberre veszélyes ordasok, ám a legendák mégis élnek róluk, mert jobban vizualizálhatók, elképzelhetők, nem olyan tárgy nélküliek, mint amit az egzisztenciaféltés, az örökös létbizonytalanság szül. Az első novella még farkasvadászról beszél, az utolsók egyikében a vad már csak tetoválásként jelenik meg a maffiavezér testén vagy a csempész agyrázkódásos hallucinációjában, talán utalva ezzel a farkastörvényekre is, melyek a vörösbárók privatizációja utáni korszakot is jellemzik, amikor is a munkanélküliséggel küzdők tömegei menekülnek a feketegazdaságba.
Az emberek a történelemben és a történetekben folyamatosan valamilyen hiánnyal küzdenek. Ennek ellenére néhányan elégedettek a sorsukkal. Őket a többiek együgyűnek tartják, ahogyan az alfőtörzsnek csúfolt altisztet is, aki a szocialista rendszer bukását nézte végig minden különösebb ambíció nélkül, hiszen: „van lakása, van mit enni, üdülni mehetnek. A gyerekkori szegénységhez képest úgy él, mint egy király”. (202) Akad viszont, aki mantraként mormolja végig magának és a családba keveredőnek, hogy milyen nehézségeket kellett neki és felmenőinek végigélnie ahhoz, hogy mára a környék leggazdagabb emberévé válhasson, akinek a temetőben már ott áll a több milliót érő márvány emlékműve, noha ő még nagyon is él.
A történések szinte kivétel nélkül férfiszemszögből ábrázolódnak ugyan, de azoknak a nőkhöz való viszonya elemi erővel mozgatja a cselekedeteiket. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass” – az ember biológiájából származó vágyak közül az ölelés szabadsága a legutóbbi időkig elsősorban az erősebb nem képviselőinek járt. Aztán az 50-es évek végétől az Egyesült Államokból érkező hírek a nők szemét is rányitották, hogy ők nemcsak hemperegni valók, akikkel a férfiak az árokparton kedvüket tölthetik, vagy férjük gerjedelmeit akkor is kiszolgálók, ha épp alig van jártányi erejük a napi munka után, hanem saját akarattal és autonómiával rendelkező társak. A szocializmus a férfiaknál sokkal kitartóbb, tudatosabb nőket igényelt, akik már nemcsak a hagyományos női feladatokat látták el, de munkahelyre is jártak, aminek jó oldala volt, hogy kinyitotta előttük a világot. Az utolsó novellahármas főszereplőjének felesége, a naményi lány már ügyvéd, aki budapesti származású, egy városi lapnál újságíróskodó férjénél magasabb pozícióba jutott, és több pénzt is keres nála.
Az olvasónak olyan érzése támad, hogy lassacskán gyarapodik, gazdagszik a vidék, az ott élők, s ha maradt is bőven a szegénységből, nyomorból, az évtizedek során mégiscsak adódott lehetőség a társadalmi mozgásra. A szülők már nem hajtják el a gyerekeiket idő előtt a háztól, mert jobban kipárnázott jövőt szeretnének rájuk hagyni, mint amilyet ők kaptak a saját szüleiktől. De az egymást követő generációk csak nem tudják megérteni egymást, és nem azért, mert nem akarják, hanem azért, mert nagyon más kihívásokat, életstratégiát követelő korokba születtek. Az egyikben még a nincstelenség okoz szenvedést, de a rákövetkezőben már az is bajt hoz az ember fejére, ha van valamije, ha „kulák”. Az azt követőben pedig politikai besúgók adják fel egymást még a korábban proli elvtársak között is. Egy újabb novellabokorban már a gulyáskommunizmus álmosító érájában találjuk magunkat, majd a váratlan-hihetetlen rendszerváltás következik a privatizációval, a munkanélküliek tömegével, és végül megérkezünk a mába, amikor az apák már nem találnak utat a gyerekeikhez, hiszen már egymás szavait, szóhasználatát is alig-alig értik, szinte felszámolódik a kommunikáció.
Az utolsó novella főszereplője az ötvenes éveiben járó, életközépi válsággal küzdő újságíró idős szüleivel, kissé elhidegült feleségével és rapszövegeket író fiával él, akinek a jövője ugyanolyan bizonytalan, mint a környezetéé. Az újságíró szemüvegén át kapunk egy utolsó állapotjelentést a vidékről, ahol ismét van embervásár, ahová határon túlról hozzák az olcsóbbnál is olcsóbb munkaerőt, mert az itthoniak alkalmazása már kevésbé éri meg.
Az újságíró a novellák végén a temetőbe megy, ahol éppen halottat siratnak, így alkalma nyílik elgondolkodni a halálon, a túlvilágon is, már ha létezik egyáltalán az utóbbi, hisz korunkban sokan a vallást, az istent is csak hiányként élik meg, és lehet, ez okozza a legtöbb szenvedést.
Vissza a tetejére