Riolda tudja (Bánki Éva: Összetört idő)
Bánki Éva: Összetört idő. Jelenkor Kiadó, Bp., 2019
A Nyugati szél szigetének királynője, Riolda az öregedő asszony sorsával néz szembe Bánki Éva trilógiájának (Fordított idő) utolsó kötetében. Persze ez sem olyan egyszerű, mint ahogyan semmi nem az a szorg anya és ír apa nászából született nő életében, akit nemcsak eredetének bizonytalansága, férjének és gyermekeinek jelene és jövője, de birodalmának, az apró szigetecskének terméketlensége és földrajzi elhelyezkedéséből, szélsőséges időjárási viszonyaiból adódó elzártsága is aggaszt; valamint kísértik a szigetlakók történelmének borzalmai.
A történet meseszerű: mintha egy kora középkori gobelin színes figurái elevenednének meg. Látjuk magunk előtt a csöppnyi szigetet, amelynek félig befejezetlen királyi palotájában él a maroknyi embercsapatot irányító királynő, s hatalmas kódexeket, poros pergameneket bújva keresi az ókori bölcsek útmutatásait a jelen és a jövő kihívásaira.
A Riolda életét elbeszélő trilógia okosan szerkesztett fikció. Bánki Éva következetesen végigvezeti olvasóját a hőse nem mindennapi életén, a születéstől a halálig, és közben olyan egzisztenciális kérdéseket feszeget, amelyek minden halandót nyugtalanítanak.
Riolda életének utolsó szakasza egybeesik Európa politikai, vallási és művészeti értelemben vett paradigmaváltásával. A hátteret annak a Nagy Károlynak a kialakulófélben lévő birodalma adja, akinek nem titkolt célja volt az egykori Római Császárság keresztény alapokon való újjáélesztése. Ez az átmeneti időszak nem csupán a környező világ változásával, a kereszténység felvételével jár, de saját maga és férje öregedésével is. Sjön mély depresszióba esik, senkivel és semmivel nem foglalkozik. Nem érdekli sem a sziget, sem a gyerekei, sem felesége sorsa. Szótlansága elviselhetetlen magányt teremt Riolda, az örökké nyugtalan és mindenre kíváncsi asszony körül, aki már túl van önmaga és Európa izgalmakkal teli felfedezésén, a gyereknevelés kihívásain, és az uralkodás egyre inkább rutintevékenységgé válik számára. Az új kihívás új célt ad életének: meg kell gyógyítania a férjét. Az olvasás már nem pusztán a múlt és a nagy gondolkodók vélekedéseinek megismerésére és a mindennapok unalmának elűzésére irányul.
Egy véletlen folytán Riolda megtudja, hogy nem is olyan messze, egy másik kis szigeten megtalálhatja az örök élet vizét. Az északi szigetvilág csodálatos lényeket és jelenségeket rejteget, ahogy erről már az ókori szerzők is írtak. Vagy csak kitalált történetek és helyek ezek? Hősnőnk nem tépelődik, utolsó, az élet vizéért szervezett felfedezőútjára magával viszi a férjét és még kilenc suhancot. Mert úgy véli: „Aki bezárkózik, gyorsabban öregszik.” (45)
Az élet és örök ifjúság vízéből inni azonban kockázatot hordoz. A kút őrzői fiatalságtól és egészségtől majd kicsattanó keresztény szerzetesek. Rioldát ez meggyőzi, hogy innia kell belőle, de Sjön nem hajlandó erre. Félti feleségét és a velük jött fiatalokat, hogy az idő visszafordítása bajt hoz rájuk, ahogyan korábban a szigetükre keveredett, szerencsét próbáló norvég kamaszokra is, akiknek ugyanez a víz hirtelen és bűzös öregséget hozott.
Mintha a ma emberének törekvéseit látnánk ebben a történetben: ki akarjuk javítani, vissza akarjuk fordítani az időt. Az idő persze szeszélyes és szubjektív. Sokszor és sokan próbálták megfogni, megfogalmazni a lényegét. De megbízható, mindenre kiterjedő definíciót nem sikerült alkotni. Bánki Éva három kötetet írt tele, hogy a hősnő életének elbeszélésével körbejárja a kérdést. A központi terminushoz többek között így közelít: „az idő még nem folyt reménytelenül össze-vissza” (23), „az idő csak foszladozik, mint a türelem” (24), „hagyták az időt meghalni” (27), „a szerteszét folyó időn csak az imádkozás segít” (27), „mintha az idő megbolondult volna” (41), „kezembe akarom venni az időt” (45). Az idő a fönti megfogalmazásokban kettős természetű: néha saját akarattal bíró, cselekvő személyként, máskor irányítható jelenségként fogalmazódik meg ebben a narratívában, s Riolda maga is folyton irányítani, befolyásolni akarja, hiszen ez a halandónak talán egyetlen menedéke.
A kereszténység felvétele után a tömegek időhöz, örök élethez való viszonya megváltozik Európában. A tanítás szerint Krisztus a kereszten nemcsak magát, de minden halandót is megváltott a bűneitől, vagyis minden hívő számára elhozta az öröklétet. Az élet vize Krisztus allegóriájaként is értelmezhető a regényben, a szereplők ugyanis a kis szigeten veszik fel a keresztséget. Szent Reginaldus szigetének kútja a csodatevő szent helyek egyike, amit a pogányként odaérkező Riolda az Idő szülőhelyének tekint. A kis sziget jelképesen is a pogány és a keresztény hagyományok egymásra épülésének színhelye. Nem véletlen, hogy Rioldáékkal egy időben szállnak partra Nagy Károly népszámlálói, akik a szigetet – az ott található embereket, állatokat, dolgokat lajstromba véve – egyszerű gesztussal a birodalom részének nyilvánítják.
A regényben Bánki Éva a tudósok óvatosságával teszi fel a ma embere számára is időszerű filozófiai vagy hétköznapibb kérdéseket a névadás szerepéről, a szavak jelentéséről, az igazmondásról, a nyelv előtti kommunikáció formáiról, az alvás jelentőségéről, a tengerről, az ember eredetéről, az örökös változásról. De nem véletlen, hogy történetének hőse nő, aki természeténél fogva kicsit másfajta kérdéseket tesz fel, mint az ókori bölcselők vagy a férfiak, akik sokszor szintén csak kérdést kérdésre halmoznak. Például ilyen központi dilemma számára: „Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink […] De mik lehetnek az életpontjaink?” (19)
Úgy tűnik, élete utolsó esztendeiben Rioldának van mit helyrehoznia korábbi nyughatatlansága miatt, amikoris férjét és gyermekeit magukra hagyva, kíváncsiságát kielégítendő, a nagy szárazföld, Európa felfedezésére indult. A hősnő plasztikus karaktere rokonítható a posztmodern kori, neoliberális időkben boldogulni, egyáltalán létezni kívánó asszonyokéival, akik ugyanúgy nehezen tudnak jól megfelelni életük kihívásainak, amikor a magánélet és a család, a munka és a nagyvilág kettős vonzásában egyensúlyoznak. Rioldán senki nem kéri számon a saját maga boldogságát, de ő látja gyermekei boldogtalanságát, gyengeségét, jellemhibáit, és gyötri őt férje betegsége, valamint népe kiszolgáltatottsága is; vagyis elégedetlen magával.
Ő a sziget uralkodója, anya, szerető feleség egy személyben, aki főnixmadárként még egyszer megrázza magát, újjászületik, vagyis újabb akcióba lép, hogy megmentse szerettei boldogulásának biztosításával önmagát. Ha ugyanis utódait nem sikerül megfelelő helyre kormányoznia, akkor nemcsak fizikailag fog megsemmisülni a halál által, de az emléke sem él tovább.
A trilógia utolsó darabja is bővelkedik szörnyűséges vérengzésekben, itt is találunk olyan mellékszereplőket, akiknek élete, halála ideiglenesen összekapcsolódik Riolda utolsó kalandjával. A párhuzamosan létező világok, társadalmak találkozásaiból legtöbbször konfliktusok, ütközések támadnak, amelyek csatákhoz és sokak halálához vezetnek. A történet folyamatosan emlékeztet rá, hogy az élet örökös mozgásban, változásban van, és a szerencsén is múlik, ha kicsit hosszabb ideig élünk, mert a történelem nem ismer sem jó, sem rossz szándékot, nem büntet és nem jutalmaz, teljesen esetleges, hogy ki mikor és hogyan fejezi be a földi létet.
Riolda szigetének történelme sem kivétel. Ez az aprócska földdarab, valahol Európa szélén, a maga megközelíthetetlenségével a lélek elszigeteltségét is jelképezi. Azét a lélekét, amely folyton ki van téve az ösztöntenger szeszélyes hullámzásának, ostromának, és amelynek kiismerésére egy egész élet sem elegendő. Mi lakozik az ember legbelsejében? A sziget szorg nevű őslakosai közelebbi rokonságban állnak azzal a történelem előtti emberfajtával, amelynek képviselői még nem használtak nyelvet, még ugyanazzal a közös és oszthatatlan lélekkel bírtak, ami miatt nem is volt szükség szavakra, hogy kifejezzék: fáj valami, gyere haza, mert hiányzol, vagy hogy megtudják, él-e, hal-e a gyerekük, apjuk, szerelmük. A lélek legmélyebb tartománya szavak nélkül is üzen a másiknak, ha az odafigyel rá. Ugyanakkor párhuzamosan létezik a tudat, amely nyelvvel és fogalmakkal operál, a lélek ösztönös jelzéseit állati megnyilvánulásnak tartja, és elnyomni, kordában tartani igyekszik azokat, ahogyan a sziget ír hódítói is ezt tették a szorgokkal, akik a saját hazájukban lettek állati sorba kényszerített páriák. Ez a kettősség feloldhatatlan ellentéthez, őrülethez vezeti a gyengéket, de aki elég intelligens, az okosan tud egyensúlyozni saját dualitása fölött. Riolda számára a szigetet kormányozni ugyanolyan nehézség, mint megbirkózni a maga kettős identitásával, amely nem csupán a társadalmi szerepeiből, hanem származásából is fakad.
A kettősség és az átmenetiség uralja a regényt, és az ezekből fakadó bizonytalanság, feszültség mindvégig fönntartja az olvasói érdeklődést, de a fordulatokban gazdag történet az életbölcsességek gazdag tárháza is. Riolda folyton elemzi az eseményeket, reflektál rájuk. A megfiatalodott és így újra cselekvőképes testben egy sokat látott és tapasztalt asszony szelleme él, aki óvatosan közelít az ismeretlenhez, és megfontolt döntéseket hoz. Ő már nagyon jól tudja, hogy a nyelv félreértések forrása, vagy hogy írás és olvasás nélkül az emberek csak néhány nemzedékre tudnak visszaemlékezni. A többi homály és legenda. Ugyanakkor azt is megtapasztalta, hogy az uralkodók krónikásai nem a valódi eseményeket írják le, hanem manipulálni akarják a következő nemzedékek emlékezetét, hogy így teremtsenek a jövő számára önigazoló, eszményi múltat.
Akár úgy is, hogy megfordítják, elsodorják s végül összetörik az időt.
Vissza a tetejére