Már az ezredfordulóhoz közeledve megfigyelhető volt a kulturális globalizáció előretörése, méghozzá annak mértékében, ahogyan a nemzetállamok, illetve velük együtt a nemzeti hagyományok háttérbe szorultak. S mindez – nagyon leegyszerűsítve – a sokat emlegetett kulturális egységesülés meglehetősen összetett és ambivalens folyamatának is köszönhető, hiszen a globalizáció elkerülhetetlenül a hagyományok keveredését, a tradíciók egymásba fonódását hozza magával. Ettől függetlenül előfordul az iménti folyamat differenciálatlan általánosítása, melynek következtében vannak, akik rajongnak érte, s vannak, akik a különböző kultúrák megszűnésével azonosítják. De akármint is van, a mai kultúrában már elválaszthatatlan a valós és a hazug igazi tartalma.

Az egységesülés sajátos funkcionális egyneműsödéssel is jár, kezdve az öltözködéstől a képzőművészeti-zenei fogyasztásig, a divatos és lassan kötelező erejű és érvényű angol nyelvhasználatig. Így, ha valaki nem részese a kulturálisan globalizálódó világnak, óhatatlanul úrrá lesz rajta az állandó védekezés és kiszolgáltatottság érzése. Akik viszont megtalálták az új nyelvhasználatot, úgy is mondhatnánk, a „birtokon” belüli cinizmus egy irányba taszítja magát a gondolkozást is, a kommunikáció különböző formáit, egészen a mondatok formálásáig.

Mert ebben a globális világban mindnyájan egy társasjáték résztvevői vagyunk, ám azt nem tudjuk, hol van az egyes játékok határa, meddig játék még az, amit a felek csinálnak, meddig tekinthetünk el a csalás, a játékrontás vagy az idegen játékelemek belekeverésétől, a szabálytalanságoktól, és hol kezdődik egy másik játék. Ráadásul a globalizáció körülírása szinte lehetetlen, mert a használt kifejezések csak többértelműségükkel sejtetik a jelzett folyamat lényegét. Vagyis joggal mondhatjuk, hogy a globalizáció – mivel mindenki mást és mást ért alatta – meglehetősen elmosódott kontúrokkal rendelkező fogalom, bár a „körülbelüliség” azt a lehetőséget is kínálja, hogy a kimondás és elfedés valamilyen konvencionalizált egyensúlyba kerüljön. A kulturális globalizáció egyik jellemzője ugyanakkor, hogy sajátos divatokon át, a magatartásformák, a beszédszokások és gondolkozási panelek áttételén keresztül hat, mialatt mindennél gyorsabb terjedési sebességgel kényszeríti az embert a modern tartalmak elfogadására. A divatos zenék, filmek, könyvek olyan köznapi valóságpótlékként szerepelnek, melyet mindenkinek el kell fogadnia. A globális kultúrahordozók gyors váltástempójukkal kényszerítik az embert, hogy utána kapcsoljon az éppen futónak, és ebben a sietségben felejtsen el autonóm módon gondolkozni. Éppen a televíziós klippek fejezik ki a szuggesztivitást, s ráadásul egy olyan nyelvi anyagban, mely csak közvetve fordítható le, inkább egy lelki diszpozíciót készít elő, melynek révén egyszerűen fogékonnyá válunk bizonyos kulturális termékek iránt, s fegyvertelenné az integritásunkat támadó manipulációkkal szemben.

A divatos kulturális áramlatok után rohanva észre sem vesszük, hogy már rég egy valótlan, vagy ha jobban tetszik: imaginárius közegben mozgunk, jóllehet a köznapi élet realitásai vesznek körül: csak éppen látásmódunk alakul át gyökeresen. Így azután már végképp nem lehet eldönteni, hogy valójában mi is tekinthető kulturális egyediségnek. Mindig egy új divat az, amit utol kell érni. Az egyoldalú kulturális megközelítés csupán egyetlen magyarázó klisébe foglalja a világot, noha ellenállhatatlan vonzalom érzékelhető a furcsaságok és érdekességek iránt. Mert globalizálódó világunkban is az egyre újabb és egyre rafináltabb érdekesség kitalálása olyan követelmény lett, amelyről kevesen tudnak lemondani. De kulturális globalizáció ide vagy oda, a köznapi életben mégis csak az életformabeli patentek határozzák az emberek „kisvilágát”, vagyis a rögzült magatartásbeli típusok, gesztusok, közéleti viselkedésnormák. A végkövetkeztetés az, hogy bármennyire is akarná az ember másként alakítani életét, bármint is döntene forduló pontjain, a végeredményt úgysem tudná kikerülni. Éppígy igaz az is, hogy a globalizáció óhatatlanul szemben áll mindenfajta nemzeti identitással, amelyik az eltökéltség, a magabiztosság és a méltóság érzését ajándékozhatja azáltal, hogy támogatja az embereknek azt az érzetét, hogy „otthon” vannak. Vagyis lehetővé teszi számukra, hogy kiigazodjanak az intézményes és a mindennapi élet jelei között. Csak a nemzeti azonosságtudat és a kultúra segíthet abban, hogy megértsük egymás tevékenységét, kezdve azzal, hogy miről énekelünk, hogyan tréfálkozunk, miként öltözködünk, milyen kifejezés ül az arcunkon, amikor beszélünk. Jóllehet a globalitásnak köszönhetően az emberek valóban közel kerülhetnek – például az Interneten keresztül – egymáshoz, mindez mégis kevés kapcsolatot mutat azzal a hellyel, ahol megszülettünk, ahol felnőttünk, szerelmesek lettünk, dolgoztunk és ahol valószínűleg meghalunk.

A nyilvánvaló esélyegyenlőtlenséget persze az is jelzi, hogy miközben ellenállhatatlan a kényszer, hogy valaki e-mail címmel rendelkezzék, az alacsonynak tartott hozzáférési díjak ellenére milliók mégsem tudják megfizetni. Szűk réteg élvezi a globalitás áldásait, mert bár egyre többen „szörfölnek” az Interneten, a többség számára az anyagi korlátok és kényszerek egyszerűen átléphetetlenek. És minden kétséget kizáróan terjed az új analfabétizmus a szokásos és a modern értelemben is. Míg egyesek arra használják a „net”-et, hogy a könyvtárakból vett adatokat töltsenek le és nyomtassanak ki maguknak, vagy pusztán társalogni („chat”) akarnak barátjukkal, a társadalom nagy része megélhetési gondokkal küzd. Látnunk kell, hogy a társadalmi hierarchia alsó szintjein lévők alárendelt viszonyban állnak mindazokkal, akik meghatározzák a gazdasági életet és birtokolják a politikai hatalmat, illetve aktívan alakítják az ország kulturális gyakorlatát és ideológiáját. Mindamellett az esélyegyenlőtlenséget szemmel láthatóan növeli, hogy vannak (és nem is kevesen), akik soha nem jutnak az információs országúton haladók közé, mások pedig kezdettől fogva bizonytalanok az útvonalat és a közlekedési eszközöket illetően.

Ami ennél is riasztóbb: a magánélet szuverenitása a globalizálódó világban eltűnőben van. Éppenséggel az utóbbi években vehetjük észre, hogy az átpolitizálás menthetetlenül aláássa a hagyományosan elfogadott megosztást a közösségi és a magán között, illetve egyúttal nehezebbé is teszi annak igazolását, hogy valamely tevékenység magánügy-e. Ezzel szemben az esélyegyenlőség abban rejlik, hogy mindenki hasonló sansszal vehet részt a kulturális talk show-k vagy a látványos médiaesemények fojtogató világában. Legfeljebb csak annak örülhetünk, hogy a növekvő számú közszférák politikailag kialakított tereken zajlanak. Viszont tagadhatatlan, hogy a kulturális globalizáció is diszkriminatív. Figyelemre méltó ellentét feszül ugyanis a nyilvánosság előtt fennen hirdetett törekvés között, hogy mindenáron javítsunk embertársaink helyzetén, és aközött, hogy szégyenletes módon képtelenek vagyunk civilizáltan viselkedni a hozzánk legközelebb állókkal szemben is. A kulturális nyilvánosság szintjén pedig a sokféleség tolerálásának és szeretetének jámbor kinyilatkoztatásai ütköznek azzal, hogy meglehetősen vad gyűlölettel fordulunk az intolerancia más formáinak tartott jelenségek felé. Éppen a globális kultúrával függ össze, hogy elméleti szinten jól látható szakadék húzódik a kívánatos kultúra és a társadalmilag alig leplezett esélyegyenlőtlenség között. Vagyis a kulturális elszegényedés és a szellemi analfabetizmus megállíthatatlanul növekszik. S mindenképp figyelemre méltó, hogy a különböző szociológiai vizsgálatok – érjenek bármennyit is – azt mutatják: az emberek ma kevésbé boldogok, mint a korábbi évszázadokban. Éppenséggel arról van szó, hogy a globalizálódással együtt járó viszonylagos jólét – az általános vélekedéssel ellentétben – fordított arányban áll a boldogsággal és az értelmes élet lehetőségeivel.

Az előző nemzedékek – többek között – abban különböznek tőlünk, hogy kezdettől fogva elfogadták az emberi élet tökéletlenségeit. Részben, mert legfeljebb örök álmodozóként hitték, hogy változtatni lehet rajtuk, részben, mert sokan a keresztényi eszmerendszerben gondolkoztak. Ám globális világunkat megannyi veszély fenyegeti. Csak felsorolásszerűen: mindenki érzékelheti a világ számos területén mélyülő szegénységet, mellyel nyilvánvalóan összefügg a természeti környezet pusztulása. Vagy a Föld sivatagosodását, melynek következtében Spanyolország harmada már sivatag. Nem beszélve az egyre könnyebben terjeszthető tömegpusztító fegyverekről s végül a terrorizmusról. Egészében is azt mondhatnánk: a gazdasági és a kulturális globalizáció révén – kissé metaforikusan kifejezve – minduntalan a pillanat zsarnokságával szembesülünk, melyet az események kaotikus áradata hat át. S mindebben egyre könnyebben és egyre gyakrabban veszünk el.

Ennek ellenére az esélyegyenlőtlenség kiváltképp abból származik, hogy a mai hatalmi elit az információs technika, a repülőjegy, illetve több lakó- és tartózkodási hely segítségével mozog, tevékenykedik és kommunikál szinte transzkontinentális szinten. S ha tetszik, ha nem, mindenképp ki kell mondanunk: a globalizált világban az a mérvadó, hogy a társadalom tagjai merőben eltérő mértékben férnek hozzá a hatalomhoz és a forrásokhoz, amelyek viszont eltérő kötelezettséget jelentenek a kulturális kommunikációban is. De változatlanul igaz a japán közmondás: „A túlélés esélye az, ha rendezettebben hagyod hátra a környezeted, mint ahogy rátaláltál.”