Az alkotói létforma - akár értékek teremtéséhez, akár hiteles közvetítéséhez kötődik - mindig magában hordozza az akaratlagos szembenállás motívumát. Méghozzá a kánonszerűen rögzült politikai, erkölcsi és kulturális viszonyokkal szemben. Mert ha valaki tudatában van annak, hogy mást akar, vagy egyszerűen képtelen elviselni a megalvadt kulturális kliséket, olyan erőhatalmat érez maga körül, amelyet minduntalan megpróbál áttörni. Legalábbis olyan körülmények között, ahol “kultúrpolitikai” diktátumok határoznak meg mindent. Színházrendezőként is, vagy csupán kritikai gondolkodóként. Más kérdés persze, hogy valaki eleve készül az úgynevezett mártír-szerepre, vagy esetleg azért válik mártírrá, mert szembenállása idővel önpusztítóvá alakul át. De nagyon feltűnő, hogy utólag az iménti szerep éppúgy lehet mitikus, mint emberi gyengeségre valló.

 

Lényeges szempont viszont az, hogy az emlékezés szövevényéből azt az alkotói attitűdöt ismerjük meg, melynek hitelességéhez nem férhet kétség az ünnepélyes hódolaton túl, vagy annak ellenére, hogy sokan úgy vélhetik: a szembenállás archetípusát mindig egy személyben lehet megtalálni. Ám ha egy színházrendezőről van is szó, aki egyszersmind a homo politicus valódi példája, sohasem feledkezhetünk el arról, hogy a lágy diktatúra viszonyai között - vagy inkább éppen ott -, ahol egyébként az alkotói szabadság is diktátumok függvénye, a félreértés és értelmezés veszélye elkerülhetetlenül fennáll. S kivált olyan esetekben, amikor az alkotói megnyilvánulás például nem egy vers publikálásához kötődik, hanem valamely színpadi mű megrendezéséhez. Egyik esetben “egyéni” akcióról van szó, a másikban viszont közösségi jellegűről. Sem a kockázat, sem az utólagos számonkérés (betiltás, eltiltás) nem hasonlítható össze. Nem szólva a rejtetten működő cenzúra kijátszásának esélyéről.

 

Kétségbevonhatatlanul a lágy diktatúra időszakában az áthallásos felismerés ördögi játéka működött az üzenet küldői és befogadói között egyaránt. Az “áthallásos felismerésnek” abban a jelentésében, hogy egy-egy név önmagában is garanciát jelentett. Így válhatott az adott kor emblematikus figurájává P. Gy. és P. I. is egészen másfajta - legfeljebb metaforikusan közös alapértékeket feltételező - politikai megítélés következményeként. Merő véletlen ugyanakkor, hogy az idézett költő és színházrendező alkotói szuverenitása a fennálló hatalom számára eltérő kihívást jelentett. Nem csupán eltérő kulturális habitusukból adódóan, hanem sokkal inkább azért, mert P. I. a korlátozott nyilvánosság olyan színterén jelent meg, melyre a “kultúrpolitika” igen éberen figyelt. S az is nyilvánvaló, hogy a szükséges szankcionálást könnyűszerrel elvégezhette. Végső soron nincs másról szó, minthogy a hatalom olykor erőszakos gyengédséggel engedte, hogy P. I. legalább kísérletezzen. De ha a kísérletek kezdtek követhető értékrendet és mentalitást felmutatni, a “kultúrpolitikai” válasz sem maradt el.

 

S éppen a fortélyos félelmet fenntartó lágy diktatúra természetéből kapunk magyarázatot arra a magatartásra, amely mégiscsak a következetes szembenállással vívta ki a maga rangját. Aki tükröt tart a politikai és szellemi bornírtság elé, annak persze azzal is számolnia kell, hogy előbb-utóbb “bűnözőnek” tekintik. Mert a másként gondolkodáson alapuló oppozíció a kritika jogát teremti meg, s e jog előtt bármely “kultúrpolitikai” hatalom - akármennyire tehetetlen is a kritikai gondolkodó és alkotó komolyabb esetekben - ma éppúgy megremeg, mint korábban. A piacosított kultúra világa csak látszólag teremti meg a teljes alkotói szabadságot és függetlenséget, az úgynevezett hatalom védte bensőség eszméi szinte ellenállhatatlan erővel terjednek. (Csak zárójelben jegyezve meg: vajon mit mondana, vagy egyáltalán mondana-e valamit P. I. most a Nemzeti Színház kormánybiztosának?!) De ez csupán képzeletbeli játék, s ha lenne valamiféle tanulsága, megint csak azt igazolná, hogy a “kultúrpolitikai” önkény formaváltozatai alighanem kimeríthetetlenek, jelenjenek meg akár alapítványi juttatásként, akár áttételes politikai direktívaként.

 

Miközben persze az is nyilvánvaló, hogy a következetes szembenállók szerepe mindig egyedi. Nem lehet naiv módon azonosulni vele, hanem csak a körülmények folytán válhat egy-egy alkotó inherens magatartásává. De ha nem akarunk a gyerekes anarchizmus csapdájába esni, akkor azt sem mondhatjuk, hogy a szembenállás priori érték lenne. Mert olyan devianciába is torkollhat, amelynek legfeljebb gesztusértéke van. Jóllehet ma már eljutottunk odáig, hogy a kultúra világában szinte “mindent szabad”, ám arról sem feledkezhetünk el, hogy ennek a maximának konzekvens érvényesülése könnyen zárójelbe teheti az erkölcsi valóságunk fölötti reflexiót, s ezáltal megakadályozza, hogy elgondolkozzunk a cselekvés bármiféle értelmén, sőt általában véve a valóság értelmén. Mert hogy a valóság értelmét csak úgy lehet konstituálni, ha nem szakítjuk ki belőle a “cselekvést”. S minden bizonnyal még fontosabb, hogy az sem elegendő, ha - mint gyakran megkísérlik - a kanti értelemben vett kategorikus imperatívuszra hivatkozik valaki, s a vele együttjáró, bizonyára kétségbevonhatatlan minimális erkölcsi programra.

 

Mert éppen P. I. alkotói magatartása is bizonyíték lehet arra, hogy bár mindvégig intranzingens személyiség maradt, de számára az értékek teremtése és közvetítése úgy vált erkölcsiségének részévé, hogy napról napra a teljes önfelszámolás felé sodródott. S ha tisztában volt is azzal, hogy semmilyen önkény egy pillanatra sem érdemel kíméletet, életútja azt is példázza, hogy a fennálló renddel tehetetlen minden támadás, ha csupán valami alaktalan “szabadság” nevében lép fel. Ezért is rémlik fel előttem Hans Castorp lelkiállapotának víziója: “Maga alá húzta lábát, fölállt, körülnézett. És látta: a varázslat megtört, ő megváltódott, felszabadult - nem a maga erejéből, amint röstellkedve megvallotta magának, hanem elemi külső hatalmak által, amelyeknek voltaképp édes mindegy az ő mellékes felszabadulása. De ha kicsiny sorsa eltűnt is a nagy általános végzetben - vajon nem fejeződött-e ki benne valami személynek szóló, azaz isteni jóság és igazságosság?”

 

Meglehet, ám a rideg valóságot ismerjük: visszaemlékező gyászról beszélni is szépítő túlzás volna. Követhetetlen életútja mégiscsak azt jelenti, hogy elszakadt az utolsó szál, az utolsó kapcsolat a valósággal, véglegessé, teljessé vált az, amit P. I. jogosan szabadságnak nevezett. Mert aki a szembenállást választja, tudnia kell, hogy sohasem hagyják békén. Nem úgy, mint - ugyancsak Thomas Mann-t idézve - a “rossz diákot, aki abban a mulatságos és kellemes helyzetben van, hogy már nem hívják fel felelni, nem kell dolgoznia, mert bukása elhatározott tény és személyét már nem veszik számításba”. P. l. egy pillanatra sem képviselte a szabadságnak ezt az orgiasztikus formáját; önpusztító szembenállása ettől is megóvta.