Álarc; Írisz; Tépőfog
Álarc
Mosogatás közben
néha egy gyilkosabb múltra gondolok.
Beszélgetésekre, amelyekből
kínzóan hiányzott az őszinteség
jégkamrákhoz hasonló,
hűvös kimértsége.
Ilyenkor képzeletben visszatérek egy helyre,
ahol már jártam korábban
– a gyávaság kihűlt romjaihoz –,
és eltársalgok azokkal,
akik azóta sem öregedtek semmit.
Csakhogy ezúttal másképpen zajlik le köztünk
az ismert dialógus,
mert az emléklények szájába
késeket adok: boncolják fel a magány
álarcos bohócát, engem.
Írisz
Egy a külső gyűrűben zöld, és belül,
a pupillanyílás közelében világosbarna írisz.
Lehetne bárkié. Mégis, arról az apró, fekete
pigmentfoltról a jobboldali szivárványhártyán,
felismerlek téged. Olyan, mint egy szikra
égette lyuk, vagy mint a szembogár központi,
titán-oxid légkörű bolygója körül keringő
műhold. Még inkább egy folyami kagyló
gyöngyszemében tükröződő pete, amely egy
gazdaállat kopoltyúja felé sodródik éppen.
De lehetnék én is – kihunyt szentjánosbogár,
szemed üveglapja mögé betűzve.
Tépőfog
Amikor a kirándulásról hazafelé jövet
megálltunk a fagyos főtéren,
és az éhségtől zaklatottan,
vacogva elnémultunk, már tudtuk,
hogy hiába nyúztuk le egymásról
a csalódások téli bundáját,
a kihullott tépőfog visszanőtt,
és sértéseivel prédára vadászik.
Később, miközben visszaindultunk a buszhoz,
megrökönyödve néztünk végig
a szív feldúlt erdején. Borogassuk be,
mondtad, a fák kikarmolt törzsét.
Vissza a tetejére