Beszédtöredékek a halálról
Érintés
A ravatalozóban élesednek az érzékek,
mintha a hideg és a pillanat arra szövetkeztek volna,
hogy valamit épp most ne veszítsünk el.
A sálam, ahogy a borostába akaszkodik,
a tüdőm, ahogy horzsol benne a levegő.
Az ujjamon a bőr,
amellyel édesapám bőréhez érek.
A túl jól ismert, kérges archoz,
amelynek ráncaiból fölfedezek néhányat már a tükörben is.
Utoljára látom szemtől szemben.
De már most is valaki mást látok.
Valami mást.
Nem feltétlen a reménységet.
Kívül reked itt a szomorúság.
Ott bóklászik, keresi a helyét a sírok között,
vissza-visszatér egy még üres, keményre fagyott sárgödörhöz.
Várja a fekete ruhás embereket,
hogy ideig-óráig beléjük költözzön.
A ravatalozó védett hely.
Még nem szorít ki minden levegőt a vég.
Apám orra az ujjbegyem alatt gumikemény.
Azt várnánk az utolsó érintéstől,
hogy még egyszer fogja össze és sűrítse magába mindazt, ami volt,
ami velünk történt.
Hogy amikor azt mondom, apám,
ne arra célozzak, aki már nincs, hanem arra, aki
van.
Volt.
Még egyszer, utoljára ne legyen senki más, csak ő.
De nem az ő arca már,
csak az enyém.
És a testvéremé, és a temetkezési vállalkozóé most ez a merev arc.
Nem tudom,
a cipő kényelmetlenebb, vagy a bordakosár.
Valami feltöri itt a szív sarkát.
Vissza a tetejére