Él még a költemény
Csukás István: Magamról képzelgekÚgy képzelem Csukás István versének a címét, mint egy dombot, egy szép, szimmetrikus halmot. Egy rövid, majd két hosszú szótag ösvényén jutunk föl a tetőre, ahonnan aztán szintén két hosszú és egy rövid szótag lejtőjén érkezünk vissza a földre. Mély hangrendből indulunk fölfelé, majd magas hangrendben siklunk lefelé. Hogy aztán a költeményben is bejárjunk egy utat az anyától, a szülőktől („Él még Anyám, él még Apám”) a szülőkig és az anyaföldig, az élettől a halálig: „elringat / csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld”.
A Magamról képzelgek című verset Csukás István majd fél évszázadosan, 49 esztendős korában írta: 1985-ben az Új Írás folyóiratban jelent meg április 1-jén, épp a születésnapját megelőző napon (mások mellett Rába György, Baranyi Ferenc, Sumonyi Zoltán és Ágh István költeményeinek társaságában), majd még ugyanezen évben a Szép versek antológiában is: a nevezett öt szerzőtől mind kerültek be versek a gyűjteménybe az adott lapszámból. Saját kötetben egy évre rá, az 50. születésnap alkalmából kiadott összegyűjtött versekben közölte (Mint az ejtőernyősök, Szépirodalmi Könyvkiadó), az Új versek (1985) ciklusban – kötetzáró helyzetben.
A Magamról képzelgek az addigi életút bizonyos szempontú összegzését talán kevésbé, az aktuális létállapot megragadását viszont hangsúlyosan jelenti. A Csukás költészetét ismerők tudják, hogy költői attitűdjének mindig is – sajátos módon már korai kötetei esetében is – jellemzője volt valamiféle fanyar nosztalgikusság, hiánytapasztalatok megjelenítése, a dallamos, erőtől duzzadó sorokba is gyakran beáramló veszélyérzet, mint ahogyan a magány és a halál árnya is be-beszüremkedett a hol pergő, hol lassabb ritmusokba, expresszív képhasználatba. Az évtizedek teltével lírája tisztult, elégikus hangoltsággal, kételyteli ünnepélyességgel telítődött, ritmusai lelassultak, áramlóvá váltak, hogy végül kimunkálja azt a hétköznapi, egyszerű méltóságtól gazdag, önreflexív-önvizsgáló modalitást, amely aztán pályája végéig meghatározója lesz költői írásművészetének.
Negyven felé című művében, évtizeddel korábban egy számvetésnek vagyunk tanúi, ám ebben még kevesebb a súly, a közegellenállás, s több a szomorkás-ironikus könnyedség – Kosztolányi Boldog, szomorú dalával rokon. „Hümmögve hallgat íly nagy szavakat: / Emberiség, Szerelem, Halál! / Tenyerét előre tartva tapogat, / repül még, hogyne, lábujjhegyre áll. / Szédül is, fulladozó tüdővel / a sokadik cigarettára gyújt, / ajtó rését nézi szívdobogva: / villámlik a magnézium-út.” A Magamról képzelgek beszédmódja viszont már nélkülözi az ironikus játékosságot – bizonyos pontjain egy keményen önironikus hang megszólal ugyan („Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda / atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban”), ám egy sokkalta ünnepibb, ódai hangvétellel találkozunk. Változik a ritmika: a Negyven felében a ritmust erőteljesebben jelölik ki a rövidebb sorok; a strófákra nem tördelt költeményben a lazán (nem szigorú szabályszerűen) félrímes (x a x a, x b x b stb.) megoldás miatt mégis elkülönülnek szakaszok, s a rímfelelő sorok esetében nem is találunk sorátlépést (csak a nem rímelő, x-a sorok között), s ekképp markánsabbak a mondathatárokkal is jelölt cezúrák. A Magamról képzelgek ugyanakkor olyan, mint egy szabadon áramló beszéd, egy folyamatos dallam, gyakori, váratlan soráthajlásokkal – nincsenek, mert jól kitapintható ritmus, metrum nélkül nem is lehetnek cezúrák. Rímekről sem igazán beszélhetünk, legföljebb olyan asszonáncokról, amelyek a fülnek alig érzékelhetők ebben a beszédfolyamban. Technikailag tulajdonképpen az egész költemény két mondat, egy rövidebb 12 soros és egy hosszabb 33 soros – a határ a föntebb idézett, önironikusnak nevezett részben van („Micsoda…”).
Érdekes, hogy az Új Írásban megjelent és a jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémián olvasható Összegyűjtött versekben szereplő két változat nem identikus, vannak köztük apróbb eltérések. Némelyik központozásbéli módosulás egyszerű helyesírás-korrekciónak tűnik (pl. „él még Apám és az ő szívük” helyett: „él még Apám, és az ő szívük”), másnak viszont jelentésbefolyásoló ereje van. A korábbi „hogy él Magyarország; együgyü hit ez, tudom” verzió után a későbbiben ezt olvassuk: „hogy él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom”. A „még” szócska betoldásával Magyarország létállapotát – a szülőkéhez hasonlóan – is az ideiglenesség és végesség mezsgyéjére helyezi, ugyanakkor sajátos módon ezzel szólaltatja meg a remény hangját (mintegy távoli asszociációként bevonva Kisfaludy Károly Mohácsát is: „Él magyar, áll Buda még!”), hiszen ahol bizonyosság van, ott a remény hangfekvésére nincsen szükség. Egyben ismétlésszerkezetet is létesít az első sorral („Él még Anyám, él még Apám”), fölerősítve a szintagmák közötti párhuzamot és kapcsolatos viszonyt, a gondolatritmust és a költemény belső dallamát. A pontosvessző kettőspontra változtatása az első mondatot összébb rántja, s a két gondolati része („él még…” – „együgyű hit”) közötti összetartozást, következményes viszonyt hangsúlyozza.
A vers felütése és alaphelyzete, bár néhány egyszerű, hétköznapi kijelentésről van szó, izgalmasan összetett. „Él még Anyám, él még Apám, és az ő szívük / dobogja nekem […], / hogy él még Magyarország”. Összetett egyfelől azért, mert a rövid, erőtől duzzadó „él” szó mellett ott áll az ezt több irányba – végesség és remény – módosító „még” szócska, s mert amikor ezt kimondja valaki, az azt jelzi, hogy nem magától értetődő az, amit kimond: sem a szülők, sem a saját élethelyzete miatt. (Emlékezzünk Csukás korai, Őszi siratás című versére: „anyám, a fiad sem menthet a haláltól!”.) Izgalmas a felütés amiatt, mert az „él [még] Magyarország” kijelentés a másik két „él még”-ből következik – a szívdobogás, a szívverés (a szülőké) az, ami feltölti életadó ütemmel, árammal az országot, a világot. S ez a dobogás, ez a szívritmus az, ami magát a költeményt is elindítja, és segíti mindvégig lassú ritmusát, dallamát. A versdallam és a „halkabbnál is halkabb szívverés” között mindvégig összefüggés van, amit a költemény egyéb, áramlást, ütemet jelölő – különben hangfestő – kifejezései (surranás, zizegés, borzongás) erősítenek; amit a költemény állít, azt formájában, dallamában, szóválasztásaiban, hangzósságában meg is cselekszi. Amíg tart ez a halk ritmus, addig él még a költemény.
Ez az „él még…” az, amelyet a lírai beszélő „együgyű hit”-nek nevez a költemény elején – s ez bomlik ki a rá következő szakaszokban, hogy mi is ez az együgyű hit. A halk szívverés hite, az életé – immár a lírai éné magáé is, aki előbb a hétköznapi neszekben, zajokban hallja meg ezt az ütemet („fűszál zizegése”, „tücskök menekülő surranása”, „tócsa tükrének borzongása”), majd képzeli tovább: mindez régi korok visszhangja is lehet (itt konkrétan a tatárdúlás siralmas időszakáé: „a tücsök surranása meszesedő lóbordákon cimbalom-zene”, „a tócsa Isten szeméből idehullajtott könnycsepp”). A múltbéli, nagyszabású képzelgést azonban a már említett fordulatban, idézett helyen vissza is vonja: „Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda / atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban, / ahol legföljebb a radiátor zizeg, a telefon / ciripel és az asztali lámpa vet kerek tócsa-fényt”. A romantikus látomás helyére a jelen technikai civilizációjának mindennapi érzékletei kerülnek. A kérdés az lesz, hogy „honnan ez az idegeimre csomózott, elfelejtett / nyelvű írás, olvashatatlan üzenet, kibogozhatatlan / fájdalom” (a korábbi változatban: „kibozgathatatlan fájdalom”)? A hétköznapi jelen talán ideiglenesen bár, de mégis meglévő magánvalója, biztonságos és otthonosnak tetsző kisszerűsége kerül tükörbe valamilyen rejtélyesen feltörő belső fájással, mondjuk ki, rémmel – ez a titokzatos rém az, amely Csukás István költészetét valóban a kezdetektől fogva kísérti, s nem engedi sosem a nyugalmat, a bizonytalanságtól mentes otthonosságot. A kísérteties idegenség ez, amely belengi a létezést, s amely amennyire megfejtésre szorul, épp annyira megfejthetetlen.
A megfejtés, megoldás, amire aktuálisan ebben a versben a beszélő az áramló gondolatmenet során jut, az alábbi: „amíg eszemet szélnek nem / eresztem, s oly világosan, mint asztalomon a papír, / s oly egyszerűen, ahogy lélegzem, csakis az életem érdekel, / magamról képzelgek, magamért rettegek, magamba / vagyok szerelmes, s igazán csak az rendít meg, hogy vagyok, s hogy a legnagyobb csoda is én vagyok”. Látszólag a klasszikus modern elődök én-kérdéseinek visszhangja is lehet ez, Ady én-felnagyítása vagy Babits dilemmája A lírikus epilógjából („a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”) – ám ha a nyugatosok világa felé tekintünk, akkor meglátásom szerint inkább Kosztolányi én-halál-központú életre csodálkozása, az elmúlással örökké fűszerezett életmegragadása áll közelebb a Csukás-vers szemléletéhez. Közelebb áll, de mégsem az. Semmiképp sem öntetszelgésről vagy bejelentett ön-érdekről van itt szó – a „csakis az életem érdekel” sor elsősorban egy belátás, egy következtetés: valamiképpen mindennek az alján, minden megértési kísérlet végén az én saját tapasztalatú kérdései állnak. A „magamról képzelgek” azt jelenti, hogy a fantáziáim, a világépítésem és -megértésem az én mélységeiben gyökerezik; zsigerileg ez határoz meg minden mást – saját életem fikcióját én hozom létre.
S e kérdések egyik legmeghatározóbbika, nem gondolatilag, nem filozófiailag, de nem is a felszíni rettegésben, hanem valahol a belső áramlás legmélyén, az, hogy ennek vége lesz: „nincs más, nem is lehet másként a semmiből a semmibe, / mert nekem lesz örökre végem, leválik rólam, elporlik, / mint tojáshéj, születésem és halálom, elringat / csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld”. Látjuk, hogy nem a heideggeri halálhoz futó lét tapasztalatáról van itt szó. A halál nem mindennek középpontja ebben a létezésben, hanem a keret egyik oldala, mint ahogyan a másik a születés. A keretben ott vagyok én, amíg vagyok, s addig ez az önmagában vett csoda a létezés – nem azért, mert csodálatos, hanem mert van. Ha jól értem a Csukás-verset, az idegen rém nem a halál kísértete, nem az tölti föl baljós, veszélyes jelentésekkel a hangokat és hangulatokat – hanem a létezés árama termeli ki ezeket, szinte megfejthetetlenül. A vers nem kutat pszichológiai okokat, mindössze felmutatja és sodró áramában létrehozza az élet struktúrájának bonyolultságát.
A zárlatban, mint már utaltam rá, van körkörösség – visszatérünk a nyitányhoz, a kiinduláshoz, a szülőkhöz: immár a mindent befogadó (anya)föld képében. Inkább keresett és fellelt, elképzelt-megképzett bizonyosság ez, semmint megnyugtató válasz és végső megoldás; mert az már nem a mi dolgunk („nem törődöm ezzel sokat”, olvassuk korábban a jövő század milyenségéről, „ha lesz, belőlünk lesz, / ha nem lesz, belőlünk nem lesz”). A zárlat nem véletlenül csorog vissza a költemény elejéhez: talán hogy mégiscsak, leginkább a „még”, az „él még” áramában tartson meg.
Vissza a tetejére