2022. december 26.
Hajnalban jön a hír. Hallom, hogy kattan a zár, puha léptek a sűrű szövésű szőnyegen, anya az ágyam szélére ül. Enci telefonált. Sándor. Mikor? Reggelre. Mama? A fürdőszobában készülődik, nemsoká indulunk.
Fél óra múlva kigördülünk az utcára. Néhány szomszéd égve felejtette a házakat és tujafákat befutó füzért, kéken-pirosan villogó fény tapad a nyirkos úttestre. Az ajtókon koszorú, az ablakokban elemes teamécsesek műlángja reszket, néhány ház előtt a hazalátogató gyerekek külföldi rendszámos autója. Néptelenek az utcák, akadálytalanul gurulunk a városból kivezető útra. A tengely ritmustalan döccenése darabokra tördeli a csendet, annyi a kátyú, hogy lehetetlen kerülgetni. Gyakorlatias kérdésekre szorítkozunk, kell-e fűtés, kér-e valaki vizet, megálljunk-e a legközelebbi benzinkúton, vagy kitart-e, ami a tankban van, egyáltalán nyitva van-e bármi, nézd már meg, fordulnak felém, nézd már meg a nyitvatartást, de a Google azzal mossa kezeit, hogy az ünnepi rend változhat. Aztán harminc kilométernyi hallgatás.
A távolban kirajzolódnak az egykori téesz elhagyatott épületei, szürkésfehér, lapos építmények a szürkésfehér, lapos tájban. Dédnagyapám értelmezésében a fényes jövő, amit mama elhajított magától, amikor a nővérképzőbe jelentkezett. Bezzeg Sándor. Sándor jó fiú, Sándor nem mocorog, otthon marad, Sándor iskola után beáll a téeszbe dolgozni, és hazaviszi édesapának, amit megkeresett. Mert édesapa mindig jobban tudja, mert édesapa látja a jövőt, csak abban a jövőben a Szovjetunió még áll, hazánk hasznos kis fogaskerék a KGST-ben, és a kövér fűtől lefölözhetetlenül zsíros tejet adnak a marhák. Avagy nem hiábavaló látást láttatok-é, és nem hazug jövendölgetést szóltatok-é? Aztán egyik napról a másikra mindenkinek megköszönik a munkát, elárverezik az állományt, majd nagy vaslakatot akasztanak a kapura, és még mielőtt Sándor felocsúdhatna a pofonból, édesapa meghal, hogy ne kelljen a félresiklott jóslatért felelősséget vállalni. Fullasztó a nyár, a nejlonblúzban folyik az ember hátán a víz, az összeverődött tömeg homlokát törölgetve néz szembe a porózus földben tátongó lyukkal. Édesapa szalonnán hizlalt teste dagad a diófa koporsóban, a bendőben termelődő gázok, a felpuffadt tagok feszegetik a fedelet, a szög nem elég, kötéllel hurkolják át több helyütt a halottas ládát. Sándor a gödör szélén áll, szikár teste elvész a zakóban, oldalán Enikő, az ő karján Enci. A koporsó tetején sortűzszerűen kopognak a rögök, aztán csend.
Előbb az újtemető, aztán az ótemető, majd a településjelző tábla. Rokonok egykori otthona, a régi imaház, a felújított iskola mellett visz az út, de mama nem mutogat, nem mesél, akkor is hallgat, amikor a kis hídhoz érünk, nem mondja el újra, hogy az unokatestvére annyira félt átmenni a túloldalra, hogy mindig megvárt valakit, akivel átkelhetett, és nem emlegeti fel, hogy egyszer télen mekkorát esett hazafelé a tehenészetből, a hóra folyt tejet mind beitta a föld. Ráfordulunk a Köröspart utcára, a földút ide-oda dobálja a kereket, ringatózunk, mintha az út mellett húzódó holtágon hajóznánk lefelé. A szomszéd ház előtt tágas, új autó parkol, Enci már megérkezett. Lehúzódunk a szülői ház elé, és kiszállunk. A rozsdás kapun túl parlag, elszórtan egy-két törmelékkupac, a telek mögött már nincsen semmi, csak a falu határa, a kerítést rég elhordták. Mama áll a bejárón, nézi, ahogy a szikkadt füvet simogatja a szél, de ő gyümölcsöst lát, roskadozó szilvafákkal és terebélyes almafákkal, szőlőlugast, bokros tearózsát, szegfűvel és kasvirággal beültetett ágyást, telepakolt górét, takaros disznóólat, a karám mögött darát csipegető aprójószágot. Édesanya ajtón kikukucskáló alakját, ahogy kilép köszönteni a hazaérkezőt. Édesanya mindig dolgozik, eteti az állatokat, megfeji a tehenet, gyomlál, leszedi a termést, csirkét kopaszt, halat pucol, zöldséget hámoz, ebédet főz, megterít, elmosogat, mos, felseper, letörölget, zoknit stoppol, süteményt süt, mert amíg dolgozik az ember, addig sincs ideje gondolkozni. Mert ha nincsen lekötve a kéz, ha nincsen valamire fókuszálva a szem, a kútkávára kalandozik a tekintet, azt pedig követi a gondolat, hogy talán jobb lenne, ha, talán megkönnyebbülést hozna, ha, de aztán megjelenik előtte a három gyerekarc, és nem mozdul, sosem mozdul. Édesanya alázatos, édesanya csendben tűr, édesanya marad, mert nem akarja szégyenben hagyni a családot. A szégyen mindig győz a boldogság felett. Édesanyának megtanítják, hogy a feleség nem ura a maga testének, életének, pénzének, gondolatainak, hanem a férje. Sándor kései gyerek, megkésett meglepetés a jóistentől, emlékeztető arra, miért érdemes, aki azután is marad, hogy a másik kettő kirepül. Sándor nem szeret iskolába járni, otthon mindig jobban telik az idő az állatok között és édesanya szoknyája mellett, együtt ülnek a konyhában, és nagyokat hallgatnak, mert csak szavak nélkül lehet beszélni erről az egyetlen falu egyetlen telkére szűkült világról. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat ő hordozta. Édesanya addig fojtja magába a szót, amíg egy tumor jelenik meg a kibeszéletlenség helyén. Édesanya alig hatvanéves, de az arcát mély árkok szántják, ezüstcsíkok vegyülnek a hajába, a kórházi ágyban elvész a paplan alatt, a vénái eltűnnek a pergamenszerű bőr takarásában. Édesapa két kőgerlét vásárol édesanya sírjára, maltert kever, és a fejfára ragasztja a szobrokat. Mintha el akarnának rugaszkodni, de sosem sikerül nekik.
Enci a szomszédban, Jutka néni konyhájában ül, egy csésze kávé előtte, potyognak a könnyei. Tegnap este még itt jártak a férjével, mondja, hoztak Sándornak vacsorát, tiszta ágyneműt, befűtöttek, rendbe rakták a szobát. Jutka néni nézett rá hajnalban, de akkor már, és mesélés közben elcsuklik a hangja. Összegömbölyödve feküdt, mondja Jutka néni, mint egy kismacska, és a matrac mellett ott állt egy felbontott üveg bor.
Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? Kezdetben édesanya veszi ki Sándor kezéből a poharat, aztán Enikő, miután azonban egyedül marad, erősebben szorítja magához az üveget. Mert már nincs ki mellé beülni a konyhába, és már egyáltalán nem érdekes sem a kert, sem az állatok, csak menni, róni az utcákat, a Marótytól a Soma sörözőn át a Béni kocsmáig, bejárni az ismerős háromszöget, kikérni egy utolsót, amiből mindig utolsó előtti lesz. Pedig itt ez az okos kislány, ott kellene lennie mellette, de senki se mutatta meg neki, hogyan kell jó apának lenni. Pedig itt ez a kislány, a legnagyobb siker, olyan a szeme, mint az apjának, nagy, sötéten csillogó gombszem, amit a táblára szegez, egyenes háttal ül a padban, illedelmesen jelentkezik, szépen olvas fel a tankönyvből, ügyesen kanyarítja a betűket, minden kérdésre tudja a helyes választ. Kitűnő eredménnyel végzi el az iskolát, felvételizik a szomszédos település középiskolájába, jelesre érettségizik, és felvételt nyer a közeli nagyváros jogi karára. Nappal hallgatja az előadásokat, éjjel árut pakol egy bevásárlóközpontban, hétvégén buszra, majd vonatra száll, és hazalátogat, az állomástól fél órát gyalogol a holtág mellett álló kis házig. Az első félév végén érkezik a hír, hogy baj van, az anyja nagybeteg, de mire fel lehetne fogni az állítás súlyát, a leukémia néhány hét leforgása alatt elviszi Enikőt. A helyzetre tekintettel kérvényezi a rómaijog-vizsga elhalasztását, de a professzor közli, hogy vagy most, vagy félévet kell ismételnie. Néhány nappal az anyja halála után kitűnő eredménnyel leteszi a vizsgát. Előbb a diploma, aztán a gyakorlat, majd állás egy helyi irodában, végül saját iroda a belváros szívében. Elegáns kosztüm, csinos frizura, biztos kézzel húzott tusvonal, magabiztos tekintet, határozott kézfogás, melegséget sugárzó otthon, magazinba illő család, szép és okos gyerekek, egy fiú és egy lány, a teljes kollekció, mindkettő tiszta apja, szőke és kék szemű, mintha már az anyaméhben eldőlt volna, hogy nekik teljesen tiszta lap jár, a vonásaikban sem hordozhatják tovább a nagyapjukat. Enci idővel a tömegközlekedést autóra cseréli, rendszeresen teszi meg az utat az otthonná lett nagyváros és a szülőfalu között, ránéz az apjára, ételt visz neki, tiszta ruhát. Enci a jogszabályok nyelvén beszél, hisz abban, hogy bármely összevisszaságban rend teremthető, hogy minden esetre alkalmazható valamilyen megoldás. Mosógépet vesz az apjának, konyhaszekrényt szereltet be, megcsináltatja a fürdőszobát, kifesteti a falakat, laminált parkettát tetet le, visszakapcsoltatja az áramot. Hisz abban, hogy talán most, talán majd így. Először a konyhaszekrény tűnik el, aztán a mosógép, majd egy éjjel valakik beállítanak, és felszedik a parkettát, nyoma vész a ruháknak, a kamrából az ételeknek, kiderül, hogy nincs olyan a világon, amit ne lehetne pár forintra váltani, kiürül a porta, eltűnnek édesanya gyümölcsfái és rózsabokrai, szét lesz verve a góré, az ól, szakaszonként viszik el a kerítést, és eltűnik a kísértést jelentő kútkáva, fillérekért széthordják a falubeliek egy otthon romjait, aztán kényelmesen berendezkednek közöttük.
Az ablak előtt elhajt egy fehér kisteherautó, az árnyéka végighullámzik a szobán. Tata mindössze harminchat napja halt meg, és most újabb halottszállító érkezésére várunk. Enci, mama és anya kabátot húznak, és kilépnek a kis parasztház alacsony ajtaján. Mi, Jutka nénivel a konyhában maradunk, lassú kortyokkal isszuk a kávét a duruzsoló tévé kék fényében. Az asztalon fenyőág szaloncukorral, kis gömbökkel, a háttérben karácsonyi reklámblokk. Az Izaura Tv megy, az Esmeraldát adják dupla résszel az ünnepre tekintettel. Enci intézte el, meséli Jutka néni. Enci bement a szolgáltatóhoz, és azóta van Izaura meg Jocky Tv. Enci megy, és intézkedik. Ajándékot vásárol a gyerekeknek, díszít, csomagol, vacsorát készít, kilencven kilométert vezet egyik ajtótól a másikig, ágyat vet, ételt melegít, rendet rak, aztán újra autóba vágja magát, ösztönből hajt végig a magára hagyott alföldi tájon, és most megy, intézkedik, kiváltja a parcellát, koporsót vesz, szertartásvezetőt kerít, nekrológot ír, és eltemeti az apját. De ma még karácsony van, a gyerekek otthon várják, kisírja magát a hazatartó úton, aztán játszanak a fa alatt a játékokkal, amiket a Jézuska hozott.
A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Sándor úgy húzza össze magát, mint egykor édesanya méhében, és végre először maga mögött hagyja ezt a házat, ezt a magába záruló világot. Követé pedig őt a népnek és az asszonyoknak nagy sokasága, akik gyászolák és siraták őt. Enci, anya és mama körülállja, nézi, ahogy a gyászhuszárok a magzatpózba merevedett testet a teknőbe helyezik.
Csendben hajtunk át a falun, iskola, régi imaház, rokonok házai, településjelző tábla, ótemető, újtemető, majd megállunk a kereszteződésnél, amelyből a hazavezető út nyílik. Ötvenöt éve, hogy végighajtottunk itt a Danuviával, szólal meg mama váratlanul, és a lombjától megfosztott nyárerdőt figyeli. Már nem az autóban ül, hanem a szülői ház konyhájában áll, amikor tata felteszi a nagy kérdést. Édesanya boldog, milyen kedves, milyen szép veje lesz, ismeri ezt a fiút látásból, sokszor járt a környező imaházakba éneket tanítani a gyülekezeteknek. Édesapa nem áll fel az asztaltól, ujjaival feszülten dobol az abroszon, aztán annyit morog, hogy vigye, legalább egy gonddal kevesebb. A két fiatal felül a fekete motorra, és kihajt az utcából, édesanya alakja még messziről is látszik, ahogy áll a kapuban, és néz utánuk. Mama szorosan átfonja tata derekát, arcát a vállába fúrja, az elsuhanó nyárfasort figyeli, az ezüstösen integető leveleket. Fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Addig várt, amíg eljött érte valaki.
Vissza a tetejére