Elsőszülött Újbudán
Délután volt, március.
Újbudán vártam a buszt, haza.
Egy meg is érkezett,
de hamar le kellett szállnom:
még a megye sem stimmelt.
Ahogy néztem továbbrobogni,
a szemben lévő templomra tévedt a tekintetem.
Ilyen körülmények között talán nem meglepő,
hogy hiányozni kezdtél,
Istenem.
De ez így hazugság lenne.
Mert nem is te kezdtél hiányozni,
hanem az a nyolcéves tekintet,
amelyik elhitte, hogy ezekben az omladozó épületekben,
ahol hallgatni kell,
te tényleg ott lakozol.
Mennyire hittem benned akkor.
Hinnem kellett, valójában nem is benned,
hanem abban, hogy ahogy anyámnak,
úgy neked is nagy terveid vannak velem.
Valahogy magyarázni kellett
a magányos sétákat a focipálya körül.
A felsült osztálykirándulásokat.
Hogyan magyarázhatta volna ezeket másképp a gyerek,
akit a kardigánban elhegedült Csendes éjért
körbetapsolt a karácsonyi rokonság?
A fiadnak képzeltem magam.
De nem úgy, ahogy a többiek azok,
hanem mint az igazi.
Minden unalmamban szétrúgott nagyszüneti levélhalmot,
minden állatkerti sor végén kullogást keresztnek éreztem –
olyannak, aminek, mint minden
árulásnak és térdre esésnek,
helye van.
Hogy mindez narcizmus lenne?
Mártíromkodás?
Benne van.
Hiszen még csak meg sem vertek igazán!
De bárhogy boncolgatom szét okosan a jelenből,
azt hiszem, az egészben
mégiscsak az volt a lényeg,
hogy elhittem,
sorsom van,
nem csak életem.
Vissza a tetejére