Birodalmi pszichológia
A rejtett narcisztikusok
a jogosultságtudatukról ismerhetők fel leginkább,
azaz arról a megrendíthetetlen hozzáállásról,
hogy a világnak ki kell szolgálnia megkülönböztetett státuszukat.
A narcisztikusok drogszerűen függenek attól az érzéstől,
hogy ők különlegesek, és másokra van szükségük ahhoz,
hogy hozzájuk képest érezhessék ezt.
A narcisztikusok ezért leggyakrabban az olyan
szakmákban lelhetők fel, ahol kiélhetik territoriális
és kompetitív ösztöneiket, például
a politika, a gazdaság és a művészet területén.
Jellemző képzeteik
– amelyeket a kiválasztott keveseknek néha meg is vallanak –
hogy úgy érzik,
értük van minden,
hajnalban nekik kel fel a nap,
és tőlük búcsúzik este;
hogy őszinte megrendültséggel vallanak arról,
hogy egyszeri és elfutó életüket
nem természeti folyamatok normál működéséből adódó
biokémiai jelenségnek érzik,
hanem a legnagyobb csodának.
Ennek okát egyes példányok
lelki (pl. érzelmi vagy szociális izoláltságban töltött gyermekkor),
mások metafizikai okokra (pl. a különféle idealista irányzatok)
vezetik vissza.
Ez azonban a leggyakoribb megtévesztési technikájuk,
amellyel az empatikus készségünkre
és a racionális belátásunkra próbálnak hatni.
Ennél is gyakoribb álcázási módszerük,
hogy maguk is empatikusnak és törődőnek mutatják magukat
a befolyásuk alá kerültnek.
Azonban könnyen lebuktathatjuk őket azzal,
ha a felsőbbrendű státuszukat fenyegető helyzetbe hozzuk őket.
Ilyenkor dühödt felháborodásban törnek ki,
hogy „márpedig ez/az nekik jár”,
és nemegyszer olyan viselkedésre is képesek,
amely számunkra teljességgel racionalizálhatatlan.
Később, ha nincs veszélyben az egójuk,
újra visszahúzódnak, és ártatlannak, ártalmatlannak tűnnek.
Egyes beszámolók szerint még arra is akad példa,
hogy a narcisztikusok bocsánatot kérnek a korábbi kirohanásaikért,
és metakommunikációjukban a bűntudat őszinte jelei is mutatkozhatnak.
Ez azonban ne tévesszen meg minket.
A narcisztikusokat ilyenkor puszta komputációs mechanizmusok vezérlik,
amelyek során mérlegelik,
megéri-e nekik visszaszerezni áldozataik bizalmát,
s amennyiben pozitív összegre jön ki az eredmény,
hajlandók az olyan emberi érzelmek szimulálására,
mint az említett bűntudat
vagy épp a szeretet.
A cél természetesen itt is a jó szándékú környezet megtévesztése.
Hiszen ne feledjük,
a narcisztikus
lényegszerű, eleve adott és megváltoztathatatlan tulajdonsága
az ártó szándék és a körülöttük lévő emberi lények uralmuk alá hajtása.
Mindez azon hiányosságukból fakad,
hogy biológiailag képtelenek a szeretetre.
Nekünk, a normalitást képviselő többségi társadalomnak,
akik az olyan természetes készségekkel születtek,
mint az empátia és az önzetlenség,
nem adódik más választásunk,
mint a kérdéses csoport mielőbbi eliminálása.
Persze, hallhatók innen-onnan olyan,
a kortárs pszichológia által régóta meghaladott tévhitek,
miszerint létezik szabad akarat,
hogy az emberi társadalomban nem létezik olyan,
ami megváltoztathatatlan,
és ha még ezek közül egyik sem lenne igaz,
akkor is
a legszebb erény a kegyelem,
ám ezek a vélemények nem veszik tekintetbe azt a tényt,
hogy a narcisztikusok sikeres integrációja a természetükkel ellenkezik,
s így szinte csodával lenne határos.
És mi, a tudomány emberei,
itt, a 21. század hajnalán,
jól tudjuk,
hogy csodák
márpedig
nincsenek.
Vissza a tetejére