Életfoglalkozás (Interjú Lapis Józseffel)
Higgadt következetességgel elemzi saját befogadói tapasztalatait, ahogyan egy-egy szöveg belső összefüggésrendszerét, teljesítményét is, és mindig önreflexíven nyilatkozik. Az interjúra készülve ezért is lepett meg, hogy régóta tartó ismeretségünk ellenére mennyire keveset tudok például a hátteréről, illetve arról, hogy milyen hatások következtében kezdett irodalommal foglalkozni. Lapis József irodalomtörténésszel, a kortárs magyar irodalom meghatározó kritikusával, szerkesztőjével nemcsak eszképizmusról, hanem arról is beszélgettünk, hogy milyen szépírói tervei vannak.
– Szórványosan ugyan elárultál önmagaddal kapcsolatban bizonyos dolgokat, de ezekből nem lehet összerakni egy olyan képet, amely kielégítené a személyes történetek iránti örök olvasói kíváncsiságot. Rejtőzködő alkat vagy? Esetleg csak véletlenül alakul úgy, hogy a gyermek- és fiatalkorodról kevésszer esik szó?
– Nem gondolnám, hogy ez, illetve a személyem érdekes és fontos lehet, és ha nyilvánosan megszólal az ember, igyekszik a mondandóját a lényeges dolgok felé fordítani. Erről a kérdésről vagy nagyon sokat, vagy nagyon keveset érdemes beszélni, én maradnék az utóbbinál. Tulajdonképpen első generációs értelmiségi vagyok a családban, amennyiben a mi nemzedékünk (a testvéremé, illetve az unokatestvéreimé) az első, amely felsőoktatásban vett részt, és a pályaválasztás is kapcsolódott ehhez. Ugyanakkor édesapám olvasó ember volt, amíg nem vesztette el szeme világának jelentős részét, édesanyám máig az, és keresztapám (apám testvére) is nagyon szerette a könyveket. A családi polcokon klasszikus és népszerű szerzők egyaránt megtalálhatók voltak. Apámnak, említett betegsége miatt, gyakran kellett hangosan felolvasnom. Rejtő Jenőt, indiántörténeteket kért leginkább. De nem tudnám azt megmondani, miért szerettem annyira olvasni már a kezdetektől fogva. Így alakult. Két dolog volt fontos: a tudásvágy (tulajdonképpen minden érdekelt), illetve az a jelenség, amelyet nevezzünk most eszképizmusnak, de amely csak rövid távon, az adott pillanatban jelent menekülést, valójában nem a világnak való hátat fordításról szól, hanem inkább arról, hogy milyen stratégiákat kapunk a világban maradáshoz, a világgal való együttéléshez. Kitalált világokba menekültem hát, a történelembe, mondákba, később fantasztikus univerzumokba. De mint Narniából, mindenhonnan vissza kell térni.
– Mesélj, kérlek, arról, hogy honnan jöttél! És ha kérhetem, ossz meg néhány gondolatot azzal kapcsolatban is, hogy neveltetésed-nevelkedésed eredményeképp milyen értékkészletet hoztál magaddal!
– Sárospatakon születtem, itt éltem tizennyolc éven keresztül. A régi zempléni iskolaváros ideális helyszín a felnövéshez: pezsgő diákélet volt akkor, egészségesen rivalizáló két gimnáziummal (én nem a nagy múltú református kollégiumba jártam, ahol jelenleg dolgozom, hanem a frissen indult hatosztályos állami középiskolába, az Árpád Vezér Gimnáziumba). Minden adott volt egy izgalmas kamaszkorhoz: szerelmek, zenehallgatás, beszélgetős baráti borozások a Bodrog partján, a Vízikapunál, sörözések a város valamelyik régi kocsmájában (amelyekből mára már csak hírmondóban maradt egy-kettő), hosszabb-rövidebb kirándulások a közeli hegyekben, kiruccanások a „nagyvárosba”, Miskolcra. És az irodalom: a gimiben egy élénk szellemű tanárnőnek, Balázs Ildikónak köszönhetően volt egy kisebb költői körünk, amelyből máig tartó barátságok is alakultak. Érdekes, hogy a többiek tehetségesebbek voltak nálam: ki izgalmasabban írt, más érzékenyebben olvasott, megint más kreatívabb volt a nyelvvel, a formákkal. Mégis én lettem elkötelezett az irodalom mint életfoglalkozás iránt.
Az értékkészletről nehéz beszélnem, hiszen nem lehet tudni, mit hozunk valahonnan mint mintát, és mit úgy, mint a mintával való szembeszegülést. Értékek terén édesanyám volt a legmeghatározóbb, az ő kitartása, odaadása, kíváncsisága, türelme, bizalma, nyitottsága, szeretete mindenképpen olyan minta, amely továbbvihető. Nem emlékszem, hogy elítélt volna bárkit bármilyen másság miatt. Ő maga nem vallásos, de mi kaphattunk hitoktatást. Csak támogatott mindenben. Ezek alapvető értékek. Rajta kívül a barátaimtól tanultam nagyon sokat, végeérhetetlen beszélgetések, viták, közös kalandok során. Némely gondolatukat, mondatukat máig fel tudom idézni. Egy alternatív, nyitott, szabad szellemű társaság voltunk. Kevés dolgot nem próbáltunk ki. Későn érő típus vagyok, örömmel tanultam a nálam tapasztaltabbaktól. Ez egyébként máig sem változott, negyvenévesen is későn érő maradtam, ám becsontosodott reflexekkel. Azóta is legtöbbet a barátaimtól tanulok – akik között a korosztályi ismeretségeken túl mára korábbi tanáraim, kollégáim és tanítványaim is vannak –, leginkább az informális beszélgetések során. Ezekre nagyon odafigyelek, és valahogy megpróbálom magamban szintetizálni a különböző tapasztalatkészleteket. Talán ez a szivacsjelleg az, ami vagyok. Sosem tartottam magam különösebben markáns egyéniségnek és gondolkodónak, mint ahogy nem is voltam az.
– Hogyan függ össze esetedben az eszképizmus és az elköteleződés?
– Nézd, olvasó emberek számára az olvasás, azt hiszem, valóban a világban megragadás, a világban lét egyik alapvető támasza. (Vagy inkább pillére, mozgatója?) Keveset, kevesebbet olvasni lehet, de nem lehet nem olvasni. Az utóbbi években egyre többet olvasok újra, és ez összefügg azzal, hogy a saját világban létem gyökereit is kutatom: miért lehetett fontos ez vagy az a mű az élet különböző szakaszaiban? Jeffrey Stone [Nemes István] Éj-trilógiája, az Alapítvány-ciklus, a Zabhegyező és a Magasabbra a tetőt, ácsok Salingertől, az Iskola a határon, az Esti Kornél, John Updike Párokja, Tar Sándortól A mi utcánk, József Attila késői versei. Füst Milántól A feleségem története. Flaubert-től az Érzelmek iskolája. Nietzsche Zarathustrája. Borbély Szilárd Halotti pompája. Térey János. Camus Idegenje és Pestise. Utóbbi benne van a három kedvenc könyvemben, nemrég az – egyébként kiváló – új fordítás megfeküdte a gyomrom. Talán túl sok volt az áthallás az aktuális világgal, és ezért nem tudta azt az egzisztenciális alapélményt hozni, mint korábban. Félreértés ne essék, nem korábbi olvasmányélményeket szeretnék újra – teljesen reménytelenül, akár nosztalgiából – megragadni, hanem valamit megérteni általuk. Ha úgy tetszik, az a kérdés, hogy mikor épp mi jelent(ett) menekülőutat, honnan és hová. Eszképizmus úgy, hogy hová vezet el az olvasás, mélyen egzisztenciális értelemben. Az életfoglalkozás pedig mint hivatás, az irodalommal való bánás, a könyvek, szövegek között telő élet. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy lehetőségem van ebben élni: szerkesztőként, kritikusként, irodalomtörténészként, legújabban pedig könyvtárosként a nagy múltú Sárospataki Református Kollégiumban, a teológiai akadémia szakkönyvtárosaként. Ez kegyelem, meg kell becsülni. Hozzátartozik az a társadalmi felelősség is, amely az oktatásomat, képzésemet jelenti: a szülői segítségen, illetve önfenntartáson túl a társadalom is invesztált belém a tandíjmentességgel. Ezt valamiképp muszáj megszolgálni, és természetesen ennek a szolgálatnak sokféle útja lehet.
– Mészöly Miklós szellemi örökségével és a Sutting ezredes tündöklése című művével kapcsolatban írtad a következőket tavaly az Irodalmi Szemle online felületén, az író halálának huszadik évfordulóján: „Húsz évnek kellett eltelnie, hogy valahogy felfogjam, hogy aki nem tud így mondatot írni, az nem szükségképp és végérvényesen egy szerencsétlen kókler. (És most is csak az eszemmel tudom.)” Ez a kijelentés, azt hiszem, sokat elmond az írással kapcsolatos viszonyodról is, arról, hogy a nyelvvel való foglalkozásnak milyen önkritikai, önértékelési következményei lehetnek.
– Sokáig Mészöly írásethosza volt számomra az etalon. Jó mondatokat írni, megrágni, csiszolni őket, pontosnak lenni. De fontos, hogy ez erre a mondatpoétikára, az íráshoz való hozzáállásra vonatkozik csak, más tekintetben nem alapvetés a számomra Mészöly írásművészete. Egyébként az általad említett könyv stílusa például nagyon is megtévesztő. Csillogó, gyönyörű káprázat, egy illúzió – rengeteg mindent egyszerűen nem lehet elmondani azon a nyelven (más Mészöly-nyelven ugyanakkor talán el lehet). Tetszik vagy nem tetszik, bizonyos dolgokat „rossz” mondatokkal lehet legjobban elmondani, és itt ki is tettem már az idézőjelet, mert ha valami hitelesen közvetít vagy teremt meg egy sajátszerű tapasztalást, akkor az mitől is lesz rossz? Ez a kérdés nagyban hozzájárult ahhoz a döntéshez, hogy – mint utólag kiderült, átmeneti jelleggel – letegyem a kritikusi pennát, mert nem tudtam rá választ adni, és valójában most sem tudok. Az olvasásnak is van misztériuma, és igyekszem nem elitistán viszonyulni hozzá, bár képzettségem következtében is elitista vagyok.
– Az elit kifejezésnek különböző konnotációi vannak, és nem mindegyik vezethető le csak a képzettségből. Az iménti válaszod kontextusában mit értesz elitista alatt?
– Úgy értettem az elitistát, hogy a szövegekről való gondolkodásomat erőteljesen meghatározza az az irodalmi Bildung, amelyben egyetemista korom óta részem van. Nagyon színvonalas képzést kaptam magyar és angol szakon, és ezen túl olyan emberek befolyásolták a gondolkodásmódomat, akiknek nagyon összetett és határozott ízlése, látásmódja van az irodalomról. Ez egy sajátosan magas mércét is jelent, tulajdonképpen szövegformálási sztenderdeket, illetve egy bizonyos világformálási összetettséget: az a jó irodalmi mű, amely képes a szöveg érzéki hatóerejét a megjelenített világszerűség árnyaltságával, összetettségével kombinálni. Magyar prózában Kosztolányi, lírában József Attila lehet erre a legjobb példa. Ne legyenek benne sem nyelvi sutaságok, sem nagy lózungok, sem olyan leegyszerűsítések, amelyek egy-egy életvilágbeli jelenség súlyos félreértéséhez vezethetnek. Mindezt persze megelőzi az olvasás, az értelmezés: magát a művet se értsük túlzottan félre. (És most nem a dekonstrukció „termékeny félreértés” koncepciójára gondolok.) Hiteles olvasása egy hiteles műnek – ez az az elitizmus, amelyre utaltam. Leginkább azért elitizmus ez, mert sokféle olvasói praxist és írásmódot egyszerűen nem hitelesként ismer föl. Akkor akasztottam szegre a kritikusi pennát, amikor felismertem ennek az elitizmusnak a korlátait a jelenségek megértésében.
– Abban az ütemben, ahogyan hosszú évekig szemlézted a kortárs magyar irodalmat, valóban nem dolgozol már, kritikákat azonban írsz például gyermekirodalmi alkotásokról, de említhetném a közelmúltból többek között Homeward bound című írásodat is, amelyben Markó Béla A haza milyen? című verseskötetét vetted górcső alá.
– Így igaz, a széltében-hosszában történő kritikai szemlézést nem bírtam tovább, kiégtem benne. Az írásaim nívóján is éreztem ezt. Szükségem volt a leállásra, ami egyfelől szünetet jelentett a felnőtt kortárs szépirodalmat illetően, másfelől izgalmas kirándulásokat a gyerekirodalom területére, amely folyamatosságában megmaradt mint „műveleti terület”. A szünetnek lett az eredménye az, hogy távolságból, távlatosan tudtam gondolkodni a kritikaírásról magáról, és ez több metaesszét is eredményezett. A másik hatása pedig az volt, hogy amikor végül újra elkezdtem felnőttirodalomról írni, már másképpen tettem, teszem azt. Folyamatosan változik az ember kritikusként is: ahogyan a húszas éveim elején küzdöttem azzal, hogy hogyan, milyen nyelven írjak, ugyanúgy küzdök ma is.
– Egyébként Mészölyre egyfajta etalonként máshol is utalsz, például egy Vásári Melinda által vezetett, Mohácsi Balázzsal közösen folytatott beszélgetés kivonatában, nem sokkal a Parti Nagy Lajos Létbüfé című kötetével kapcsolatban kialakult kritikavita után. Arról a kontextusról kérdezlek, amelyben Mészöly munkássága számodra megvilágító példának mutatkozott: azt állítottad, hogy „elveszett a mondat becsülete, a szövegépítkezés becsülete”. Fenntartod ezt a kortárs irodalom nyelvhasználatával szembeni kritikai diagnózist?
– Ez összefügg mindazzal, amit föntebb mondtam, a megállapítás ugyanakkor túlzottan sommás, ha áttekintjük a teljes kortárs magyar szcénát. (Mint ahogy rendkívül sommás az a látlelet is, amelyet Milbacher Róbert adott a kortárs irodalomról esszéjében, amelyben a lektűrösödés tendenciáját fogalmazta meg.) Úgy látszik, hogy a kilencvenes-kétezres évekre jellemző poétikákhoz képest visszaszorult a mondatközpontú írásmód, gyakran lazábban stilizált és szerkesztett szövegekkel találkozunk. Lehetséges, hogy ebben tematikus szempontok is szerepet játszanak, azaz a megjelenített, teremtett (tapasztalati) világ kíván meg fesztelenebb szövegezésmódot. Ráadásul úgy látszik, hogy nincs összefüggés a precízen megírt, feszes szöveg és egy adott mű hatása között, legalábbis abban az értelemben, hogy a stilárisan magas nyelvi-esztétikai nívó feltétlenül erősebb hatást váltana ki az olvasók szélesebb részében. Alapvetően egyébként kétféleképpen lehet szerintem elrontani egy mondatot: (nem a legjobb ízléssel) túlstilizálni, illetve reflektálatlanul alulstilizálni. A költészetben is megfigyelhető egy olyan irányvonal, amelyet nem nevezhetünk technéalapúnak. Tulajdonképpen egy lazán stilizált, közvetlen élménylíráról van szó, amelyet – más beszédmódokhoz hasonlóan – lehet jobban és rosszabbul művelni, de az biztos, hogy egy hermetista nyelven beszélni arról, hogy „reggel lefőztem a kávét, fölvettem a páratlan zoknimat – egyedül maradsz te is”, nagyon más revelatív szintet jelent, mint beleírni ugyanezt így, direkt módon a versszövegbe.
– Jól érzem, hogy az utóbbi megállapításoddal a tartalom és a forma jelentésteremtő összefüggését előfeltételezed? Már ami a példaként hozott kapcsolatot (hermetista nyelv, az élmény és a revelatív szint) illeti. Mert ha igen, akkor végeredményben mégiscsak meglehet a reláció például a feszes, precízen megírt szöveg és az adott mű hatása között is.
– Tartalom és forma szétválasztása, jól tudjuk, nem célravezető, amikor irodalmi művekről beszélünk, hiszen nem két, hanem valójában egy dologról van szó a mű hatása szempontjából. Ugyanakkor hogy beszélni tudjunk jelenségekről, mégiscsak élünk ezzel – Paul de Man terminusát alkalmazva – az esztétikai ideológiai megkülönböztetéssel. Természetesen van ilyen reláció, csak nem olyan értelemben, amilyet említettem, tehát nem kvantitatív, hanem kvalitatív szempontból. Közel hasonló világot, illetve egzisztenciális helyzetet jelenít meg Borbély Szilárd a Nincstelenekben és Barnás Ferenc A kilencedikben, mégis nagyon más esztétikai tapasztalást jelent a kettő, és ahogy látjuk, eltérő hatástörténettel is bírnak. Esterházy Péter prózáját van, aki hajlamos egyszerűen „szövegirodalom”-nak tekinteni, pedig melyik magyar szerző az, aki ennyire elegánsan, összetett módon, mélyen és hitelesen tudott szólni a hazáról, a családról, hitről, gyászról, betegségről, a szocializmus hétköznapjairól – hogy csak néhányat említsek a számos „tartalom” közül. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az epikája nagyobb kihívás elé állítja az olvasót, mint általában egy kortárs realista vagy akár autofikciós poétika. De ettől még az Esterházy-életmű – mennyire nem szeretem ezt a terminust, mégis használom most – „életes” voltához kétség sem férhet, mint ahogy a prózaépítkezés pontos és végtelenül kimunkált voltához sem. Nem véletlen, hogy Esterházy a Kosztolányi–Ottlik-vonal folytatója (ebben is).
– Nagy fogékonyságot mutatsz a konfrontációtól sem mentes viták kialakítására, illetve az azokban való részvételre is. A közelmúltból például két kezdeményezést is említhetek, amelyeknek az Alföld folyóirat szerkesztőjeként ötletgazdája és koordinátora voltál. Miért szimpatikusak, fontosak a számodra ezek a törekvések?
– Valóban benne voltam az utóbbi időben néhány vita (vitácska) szervezésében, születésében, volt, amelyhez hozzá is szóltam. A motiváció alapvetően kettős. Az egyik strukturális: azt gondolom, hogy nem tehet rosszat az irodalmi életnek, ha akár konfrontatívabban járunk körbe témákat (hot issue-kat, izgalmasnak látszó műveket), ha a szcéna szakemberei a nyilvános térben cserélnek eszmét minderről. Ez figyelmet generál a témáknak, köteteknek, szerzőknek, felületeknek egyaránt. A másik motiváció szakmai, gondolkodói: ezek a kérdések engem foglalkoztatnak, és izgalmasnak tartom, ha mások is gondolkodnak róluk. Ezt a gondolkodást igyekszem kiprovokálni. Az Alföld online szerkesztőjeként felelősségemnek is érzem, hogy szervezzek ilyen körkérdéseket. Hogy mi lesz az eredményük, azt nagyon nehéz megjósolni, hiszen a kérdésfeltevéseken túl alapvetően a válaszolók kedvén, őszinteségén, munkabefektetésén, szakmai kompetenciáján múlik. Sokszor tapasztalok fanyalgást, csalódottságot is egy-egy ilyen alkalom után, de ez is teljesen rendben van. Nem akarjuk megváltani a világot, csak beszélgetni néha.
– Különösen nehéz, majdhogynem lehetetlen elválasztani egymástól a szerepköröket – irodalomtörténészként, szerkesztőként, a kortárs irodalmi alkotások elismert értékmérőjeként akarva-akaratlanul is olyan helyzetekbe kerülhet az ember, amikor művei mintegy saját kritikusi-szerkesztői megállapításai felől értelmeződnek, kevésbé sikerült próbálkozásai pedig akár hitelrontást is hozhatnak magukkal. Verseidet és elbeszéléseidet egyre méltatóbb figyelem övezi, mindenesetre kíváncsi vagyok, jelent-e problémát számodra az alkotás szempontjából az, amire az imént utaltam.
– Ez fogós kérdés. Problémát nem jelent a kritikusi tevékenységem, ugyanakkor azt gondolom, hogy épp az, amit mondtál, nagyobb szigorúságra int magammal szemben. Valóban kellemetlen lenne, ha miközben mások műveit értelmezem és bírálom, magam nehezen vállalható fércművekkel jelentkeznék. Folyamatosan kísérletezem a költői megszólalásmódokkal, és igyekszem arra törekedni, hogy az a kevés vers vagy próza, amit megjelentetek – alapvetően keveset írok –, az adott poétikai keretek között vállalható legyen. Emiatt általában olyan szerkesztőknek mutatom meg, akiknek az ítéletében megbízom, hogy nem engednek át rossz anyagokat, sőt segítik is a folyamatot azzal, hogy tanácsokkal látnak el. Ebben vannak is jó tapasztalataim.
Ugyanakkor egészen a közelmúltig azt gondoltam, hogy amiket írok, azok bár nem lehetnek szégyenemre, azt a magamtól elvárt szintet nem érik el, hogy például kötetbe rendezzem őket. Egy olyan könyvet, amelyet én magam is középszerűnek gondolok, semmiképp sem szeretnék kiadni. Ilyenekből azért van elegendő a piacon. Mostanában kezdtem azonban egy olyan tervbe – a Beszédtöredékek a halálról című ciklusra gondolok, ennek jelentek is már meg darabjai itt-ott –, amelyben esetleg benne van egy izgalmasabb költői eredmény lehetősége. De ennek még az elején járok, és nem lesz baj az sem, ha ez is megmarad a folyóiratközlések keretében. A lényeg, hogy magamhoz még szigorúbb akarok lenni, mint másokhoz.
– Mesélj, kérlek, erről a ciklusról! Hogyan kezdtél a megírásához? Változtak a célkitűzéseid az eddigi munka során? És mikor mondanád azt a ciklusba sorolt szövegekre, hogy eredményesek?
– A húszas éveimtől kezdve egyre inkább a halál, a semmi gondolata foglalkoztat az intellektuális munkáim jó részében. Tulajdonképpen a halált és a halálfélelmet akartam megérteni, ezért is vágtam bele a doktori témámba, amely a két világháború közötti költészet halálhoz való viszonyát igyekszik kutatni, illetve emiatt kezdtem beleásni magam a halálfilozófiákba. Nem is annyira Heidegger, mint inkább Nietzsche és Schopenhauer volt rám nagy hatással. Nem sokat ért az egész, már olyan értelemben, hogy sem megérteni, sem elfogadni nem sikerült a halált. Időközben lemondtam róla, hogy ez valaha sikerülhet. „A halál mély hangon szól hozzánk, anélkül, hogy valamit mondana” – írja Valéry. Nehéz ennél, illetve az Ének a semmiről paradox válasznélküliségénél továbbjutni: „nem felelnek, úgy felelnek”. Esterházy Péternél A szív segédigéiben olvastam (nyilván idézet is, nem tudom pontosan, kitől, talán Pascaltól), hogy „[n]em tudtunk gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra. Hogy mégis boldogan élhessünk, azt eszeltük ki, hogy nem gondolunk rá.” Én ezt akkor végtelenül kevésnek találtam. Úgy véltem, hogy lehet megoldás. Mára rájöttem, hogy ennél nincs nagyobb bölcsesség, s megoldás sem a magam számára. Tehát nem gondolni rá, amikor csak lehet. Miközben természetesen létező az a reménység is, amelyet a 23. zsoltár ír le nagyon szépen (a revideált Károli-fordítás szerint): „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Én is vágyom erre a reményre, és olykor belém is költözik, de Pál apostol bizonyossága, ahogyan a Filippi-levélben gyönyörűen számot ad róla, számomra még nincs érintésközelben: „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél”.
Az utóbbi időben az élet hozott olyan fordulatokat, hogy ismét mélyebben és intenzívebben foglalkoztat a halál kérdése, s úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy a költészethez közelítő terepen mélyedjek el benne. Immár nem megoldáskeresési céllal, hanem törődésként, aktív gondként. Az első vers, amelyet ebbe a ciklusba soroltam utólag, az egy számomra revelatív pillanatban született írás volt. Egy ideje nehezen alszom éjjel, és egy ilyen álmatlan éjszaka került a kezembe édesapám egyik kedvenc könyve, a Három bajtárs. Megütött valami, amikor a sorokat olvastam: azon kezdtem el gondolkodni, ő hogyan olvashatta. És ebből született még akkor éjjel egy vers, a korábbi írásaimhoz képest nagyon más poétikával. Ha úgy tetszik, ez a szöveg is ellépett a sűrített képszerűség felől a hétköznapibbnak látszó nyelvből kinyerhető poézis felé. Még aznap reggel elküldtem Beke Zsoltnak az azóta sajnos megszűnt Dunszt.sk portálhoz: borzasztóan kíváncsi voltam, mit szól hozzá, hisz ez nem az a végletekig csiszolt, hántolt szöveg volt, mint amiket korábban írtam. (Ennyit a Mészöly-ethoszról.) És nagyon jólesett, hogy értette, tetszett neki. Korábban, amikor fontos műveket soroltam föl, kihagytam Roland Barthes-tól a Beszédtöredékek a szerelemről-t. Ezt is épp mostanában olvastam újra. És ez adta az egyébként nyilvánvalóan túlzottan ambiciózus ötletet, hogy az új verseket rendezzem a Beszédtöredékek a halálról cikluscím alá. Utána annyira kedvet kaptam a folytatáshoz, hogy elkezdtem szinte „csuklóból”, különösebb ihletettség nélkül írni darabokat, és azok nem is lettek jók. Ahogyan előbb hálás voltam a szerkesztői befogadókészségért, úgy most különösen hálás lehettem Pinczési Botondnak, a KULTer.hu fiatal és remek szerkesztőjének, hogy rámutatott a hibákra, ráadásul úgy, hogy abból beláttam, hogy nemcsak a konkrét művek rosszak, hanem az irány is. (Később, az irányba találás után a KULTeren is jött már belőle részlet.) Nem szabad sietni, mélyre kell menni az élményekért, amelyek megírhatók. Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut érte – úgy érzem, hogy nálam a versihlet az isteni kegyelem eredménye. Ezért bölcsen és alázattal kell bánni vele.
Vissza a tetejére