Juhász Tibor

2023/3 - Kiegészítő beavatkozás (Beszélgetés Áfra Jánossal)2023/1 - A puszta tágassága (Beszélgetés Visky Andrással)2022/2 - Részesülés2022/2 - Jön és átiramlik (Beszélgetés Fenyvesi Ottóval)2022/1 - Életfoglalkozás (Interjú Lapis Józseffel)

Kiegészítő beavatkozás (Beszélgetés Áfra Jánossal)

Beszélgetés Áfra Jánossal
  
Belső lázadást kirobbantó fordulatok, amelyek misztikus olvasmányélményekhez és a világ újrakeretezéséhez nyitottak utat. Áfra János nemcsak költőként, hanem szerkesztőként és művészeti szakíróként is fontos alakítója a kultúránknak. Rituális kép- és kéziratégetésről, Omlás című új verseskötetéről, valamint a mesterséges intelligenciával együtt alkotásról is kérdeztük őt.
 
– Régóta ismerjük egymást, barátok vagyunk, tehát inkább olyan témákat igyekszem érinteni, amelyek fontosak lehetnek a pályád alakulása szempontjából, de a találkozásainkkor ezekről nemigen beszélgetünk. Ilyen például az indulásodnak kevesek által ismert mozzanata, hogy kezdetben nem feltétlenül irodalmi ambíciók vezéreltek, hanem éppen a képzőművészettel való alkotói foglalkozás, hiszen festőnek készültél. Önálló tárlatokon is bemutatkoztál, de mivel ezekről alig találtam cikket, arra kérlek, mesélj kicsit a pályakezdésed nulladik fejezetéről, a festészettel való kapcsolatodról.
– Kerestem a hangomat és az utamat a képzőművészetben, de őszintén visszatekintve sosem hittem benne igazán, hogy festőművész válhat belőlem. A vizuális művészeti ambíciók körvonalazódásával párhuzamosan, egészen kis koromtól készültek versek is, de azokat sokáig senkinek nem mutattam meg. A képeket viszont igen, sőt, rajzszakkörösként belekeveredtem a pályáztatás világába, és a linómetszetekkel nemzetközi eredményeket is elértem. Magyarból közepes voltam általánosban, így fel sem merült, hogy az irodalommal dolgom lenne. A hajdúböszörményi Bocskai István Gimnázium rajz tagozatára jelentkeztem, majd festői képesítést szereztem a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakgimnáziumban, ahol a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ jelenlegi művészeti vezetője, Süli-Zakar Szabolcs volt a mesterem. Őszintén szólva a csoporton belül nem számítottam kiemelkedő tehetségnek, viszont azt hiszem, a képzés két éve alatt én fejlődtem legtöbbet. A visszacsatolások alapján megtérült a befektetett munka, mégsem éreztem a képeimben azt az eredetiséget, amely miatt érdemes lett volna küzdeni az érvényesülésért. A szakképzéssel átfedésben kezdtem el a magyar szakot, amelyhez később a filozófia minor társult, és ezek az impulzusok sok mindent áthangoltak bennem. A képzőművészettől való alkotói eltávolodásnak oka volt az is, hogy a Debreceni Egyetemen az elmélet irányába terelődött a figyelmem. Amikor a későbbi témavezetőm, Berta Erzsébet megtudta, hogy festek, felvetette, hogy írjak tárlatkritikát a Debreceni Disputába, és hamar rájöttem, hogy ehhez több érzékem van. De egyre tudatosabban álltam a költészethez is, elkezdtem tájékozódni, feltérképezni a magyar nyelvű folyóiratpalettát, hogy hova érdemes verset küldeni, és amikor eldőlt, hogy rövidesen megjelenik az első könyvem, rituálisan megsemmisítettem az addigi írásaimat. Megfogtam a kéziratokat, kivittem egy játszótérre, és szépen elégettem őket a homokozóban. A festményeimmel ugyanígy jártam el, rituális képégetést rendeztem a kertben, és nagyon jó fotókat készítettem az eseményről. Megszabadultam annak a terhétől, hogy valaha rám olvashassa bárki is az első lépések tétovaságát, az útkeresés esetlegességeit. Egyébként a kritika egy fontos dolog, nem hiszem, hogy ilyen tekintetben számottevő különbség volna a művészeti ágak között, hiszen akárhogy is nézzük, általában egy-egy visszacsatolás vagy felismerés alapozza meg a továbblépés lehetőségeit.
 
– Laikusként azt tapasztalom, hogy kifejezetten nehéz megtalálni azokat a platformokat, amelyek segítenek tájékozódni a kortárs magyar képzőművészet világában. Műkritikusként te viszont ismered a legfrissebb kiállításokat, a vizuális művészetekkel kapcsolatos új kezdeményezéseket és trendeket. Milyen kérdésfeltevések izgatják a kortárs művészeket?
– Érdekes, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségek bőségével együtt napról napra a világ összeszűkülését tapasztalhatjuk meg. Ez az ellentmondásos jelenség a mai vizuális kultúra alakulását is meghatározza, például hamarabb fejtik ki hatásukat a nyugati művészeti világból induló tendenciák kelet- és közép-európai országokban, sőt a harmadik világban is, és egymásra torlódnak az új meg új áramlatok. Az interneten könnyű hozzájutni az információhoz, a közösségi felületeken többféle vizuális nyelv szólíthatja meg – akár egyidejűleg is – az embereket. Ha például a posztinternet-művészet alakulását figyeljük, nemcsak a vázolt helyzetből inspirálódó vizuális nyelv formálódását láthatjuk, hanem a képáradattal szembeni ellenreakciót is, amely több olyan magyarországi művésznél is kimutatható, akik egyre inkább nemzetközi térben képzelik el magukat. A MODEM tavalyi, Új közvetítések című kiállításán ez szépen megmutatkozott. A fiatal alkotók a generációs élmények mellett elevenen reflektálnak a közösségi felületek megformáltságára, az életet kitöltő ingerorgiára is. Az anyagszerűség újrafelfedezésével, az internet vizualitását a háromdimenziós térbe visszahelyezve közelítenek az átalakuló médiauniverzum esztétikai problémáihoz. Kiemelném a budapesti Ludwig Múzeum „Nem vagyok robot.” A szingularitás határain című csoportos tárlatát tavalyról, ami a mesterséges intelligencia fejlődésének a művészetre és a társadalomra gyakorolt hatásait szemléltette érzékenyen. Ugyanakkor nagyon sok rokonjelenségre is felfigyelhetünk, ha a kortárs művészeti trendeket tanulmányozzuk, például a klímakrízis problémája, a jövőkép bizonytalansága is sok fiatal alkotónak meghatározó témája. Észrevehető továbbá egy új típusú mitologikus gondolkodásmód, egy pszeudoarchaikus világépítési igény, továbbá szembetűnő a helyi örökségből és a családtörténetből táplálkozó magánvilágok előtérbe kerülése. Azt hiszem, a fiatalabb művészek jelentős része ma holisztikusabban próbál gondolkodni, szemben a korábbi évtizedek trendjeivel, amikor mintha inkább az erről való lemondás dominált volna. Hogy egy egyéni kiállítást is említsek az előző évből: Csontó Lajosnak a szentendrei PhotoLabban bemutatott Egybeesés című tárlata korábban mellékterméknek tekintett képanyagokat mozgósított egy lenyűgözően komplex installáció részeként, amely az archiválás és az emlékezés kérdéseit, a figyelmünket elsodró képáradatot tette reflexió tárgyává, megmutatva, hogyan halászhatók és tehetők újra jelentésteljessé az elfeledett tartalmak.
 
– A KULTer.hu kortárs kulturális portál alapító főszerkesztője vagy, 2020-ig főszerkesztetted az oldalt, jelenleg a debreceni Alföld folyóirat szépirodalmi rovatát gondozod, tehát több minőségben is részt veszel a kultúraközvetítés napi ügyeinek bonyolításában. Szerkesztőként milyen választ tudnál adni az előzőhöz hasonló, de irodalomra vonatkozó kérdésre?
– Ha átfogóan nézzük, azt hiszem, sok tekintetben hasonló problémák artikulálódnak az irodalomban is. Ami szembetűnő, hogy elkezdődött az állati, növényi, tárgyi létezőknek a poszthumanista gondolkodásmód felőli újraértékelése – persze ez egy lehetetlenre tett kísérlet, mert az emberközpontú felfogás kibillentésére nem igazán kínálkozik adekvát módszer. Mindazonáltal a jelek szerint megvan rá az igény, hogy hangot adjunk más létformáknak, megpróbáljunk kicsit eltávolodni és távolítani, perspektívát váltva, madártávlatból ránézni a saját helyzetünkre is. Ha a szépprózát nézem, erős tendenciaként regisztrálható, hogy a posztmodern után ismét elkezd felértékelődni a világos narratívaépítés, a személyesség, teret nyer az életrajzi megalapozottságú önvizsgálat problémája. Ezt a trendet természetesen a könyvpiaci igények is felerősítik, a történetelvű, akár a nagy narratívákhoz visszatérő szöveguniverzumok egyrészt jobban eladhatónak tűnnek, ugyanakkor az olvasókhoz hasonlóan az írók is érzékeny figyelemmel fordulnak az ezekben rejlő poétikai lehetőségek felé. Megjelenik az a problémakör is, amiről az előbb beszéltünk, hogy a digitális kultúra átalakítja a valóságról való képünket, a metaverzum összefüggésében kezdjük el értelmezni a hétköznapokat, amit egyébként teljesen átszőnek a digitálisan generált, rögzíthetetlen képek és szövegek.
A slam poetry népszerűsége szintén alakított az irodalmi mezőn, mert az nemcsak egy hidat képezett a fiatal generáció és a költészet között, de egyfajta piacosodást is generált. Tehát nagyon erősen látszik, hogy a líráról, amely mindig is presztízsműnem volt a kiadóknál, alapvetően számok alapján kezdenek el gondolkozni a szakmabeliek, ez még a kritikára is kihat. Egyre több olyan könyv jelenik meg, amely egyfelől a kortárs amerikai líra közvetlenebb megszólalásmódjának hatását mutatja, identitáspolitikai kérdéseket mozgósít, vagy mondjuk intézménykritikával él, reflektálva saját – a közvetítő közegével összefüggő – meghatározottságaira. Ezek a szövegek sokszor nagyon izgalmas kérdéseket tárgyalnak, a slam poetryhez közelítő beszédmód viszont írott költészetként ritkán működik igazán jól, mert más a közege, más az időtállósága, hiszen a közvetlen reakciókra számít, a napi aktualitásokhoz kapcsolódik.
Az elmúlt évtizedekben a kortárs magyar líra erős gyakorlatává vált a konceptkötetben gondolkodás. Sokan még mindig azt várják a költőktől, hogy újuljanak meg könyvről könyvre. Az átfogó koncepcióalkotás irányába terelik a fiatalokat az idősebb szerzők az irodalmi táborok műhelyein, de a kiadói elvárások is, hiszen ha a versek külön-külön elérhetők online, akkor egységként kicsit többet kell adniuk, így válnak elég érdekessé ahhoz, hogy az olvasók be akarják szerezni a kötetet.
 
– Első könyved, a 2012-ben megjelent Glaukóma eklatáns példája a kötetben történő gondolkodásnak. Ez azóta egy második kiadást is megért, 2021-ben új borítóval, minimális változtatásokkal jelentette meg a Kalligram Kiadó. Népszerűsége azóta is töretlen, nagyon sok méltató kritika igazolja vissza a teljesítményt, ahogyan a 2015-ben megjelent Két akarat című kötetedét is. Számos díjat érdemeltél ki velük, ami nyilvánvalóan a szakma megbecsüléséről árulkodik, ugyanakkor az elismerések nemcsak inspirációt, hanem terhet is jelenthetnek. Hogyan élted meg ezeket a visszajelzéseket?
– Az irodalom kisebb koromban nem érdekelt különösebben, leginkább csak kiszínezni és átrajzolni szerettem a tankönyvi költőportrékat. Ugyanakkor iskolaújság szerkesztésén hamar elkezdtünk gondolkozni, a napközis órákban rejtvényeket, képregényeket készítettünk, még egy jó brandet is kitaláltunk, Kaméleon címen ment volna a lap a sokszínűsége miatt. De mivel közepes tanulók voltunk, igazából esély sem volt, hogy a tanítók támogassák az ötletet. A kiteljesedést igazából tizenhárom-tizennégy éves koromban az hozta el, amikor komolyabb traumák után elkezdtem falni a könyveket. Utólag már ki merem jelenti, elsősorban azért, mert nyelvet kerestem, eszközt a megrázkódtatások feldolgozásához. Ez persze nem tudatos keresés volt, de a téma- és műfajválasztás magáért beszél. Pszichológiát, filozófiát, vallástudományt, spirituális könyveket olvastam, amelyek akkoriban revelatív felismerésekhez vezettek el. Bármennyire is furcsán hangzik, engem ezek az olvasmányok vittek közel az irodalomhoz, kortárs szerzőket viszont még a középiskolában is alig ismertem, többnyire csak az egyetemen találkoztam a szövegeikkel. Szerencsére jó közegbe kerültem, olyan évfolyamtársak közé, akik akkor már tapasztaltabbak voltak, ajánlottak könyveket, folyóiratokat, és motivált a felkészültségük. Borbély Szilárd is noszogatott, hogy küldjek több helyre verseket, és ennek hatására elkezdtem tudatosabban dolgozni, de az, hogy költő leszek, igazából csak akkor tudatosult bennem, amikor a József Attila Kör későbbi sorozatszerkesztői megkerestek, hogy küldjem el a kéziratomat, mert ha nyer a pályázatuk, kiadják. A pozitív visszajelzések és a díjak nyilván előremozdítják az embert, ezt nem lehet tagadni, bár biztos van olyan, akire mindez bénítólag hat. Viszont én kellően önbizalomhiányos és kívülálló voltam ahhoz, hogy ezekre megerősítésként tekintsek, lendületet kapjak általuk. Sőt, azt hiszem, igazából ezek a sikerek döntötték el végleg, hogy nem a képzőművészet terén építkeztem tovább.
 
– A Glaukóma kritikusai szinte egybehangzóan kiemelték, hogy a kötet innovatívan néz szembe a traumafeldolgozás irodalmi lehetőségeivel. Felfigyeltek rá, hogy maszkokban, szerepekben szólalnak meg a szövegek, ezáltal is különböző nézőpontokat kínálnak fel az olvasó számára, hogy a traumá(in)król gondolkodhasson. Ezek a megközelítések valamelyest hozzárendelődtek a könyvhöz, de talán nem állnak annyira messze a te irodalomfelfogásodtól sem. Azért is látom így, mert az elmúlt években irodalomterapeuta képesítést szereztél.
– Fontosnak gondolom rögzíteni, hogy én annak idején nem úgy pozicionáltam a Glaukómát, mintha az a személyes traumafeldolgozással kapcsolatos törekvéseim eredménye lenne. Az első bemutatókon direkt kiemeltem, hogy az egyes szám első személy ellenére itt különböző beszélők vannak, akik ugyanazzal a karakterrel kapcsolatban szólalnak meg, amelynek hatására megalkotható egy mozaikos kép róla, de a versek tárgyát képező karakter közvetlenül nem kap hangot. Különbséget látok aközött, hogy a megértést személyes élmények motiválják, és aközött, hogy egy irodalmi szöveg terápiás céloknak rendelődik alá. A művészetterápiás írás elsődlegesen tényleg a feldolgozásról szól, nem az a lényege, hogy a csoporttag szövegét valamiféle értékítéletnek vessük alá, hanem hogy az önkifejezés felszabadító erejének kiaknázásával felszínre hívjunk bizonyos érzelmeket. Szerintem azokat az írásokat, amelyeket ilyen szándékkal veszünk használatba, nem érdemes irodalomként kezelni. A szépirodalom esetén az esztétikum kerül előtérbe, a szöveg belső működése, a retorikai megalkotottság, a ritmus, vagyis csupa olyan aspektus, amely nem illeszkedik a pszichológiai hasznosíthatóság feltételrendszerébe. Azok a szövegek, amelyek a Glaukómában vannak, megítélésem szerint nem terápiás szövegek. Nyelvileg megdolgozott monológok, amelyeket abban az időszakban írtam, amikor már nem a traumáim határoztak meg engem. Ugyanakkor mondjuk egy irodalomterápiás csoport vezetője – épp a megéltség effektusa, a hitelesség miatt – a beszélgetések kiindulópontjaként, azonosulási eszközként használhatja az ilyen szövegeket.
 
– A Két akarat az a könyved, amely a potenciális olvasóközönség talán legtöbb szegmensét képes megszólítani. Mintha a megírása során kettős kódolást alkalmaztál volna, azaz egyszerre akartad kreatív munkára csábítani a szakmailag felvértezett olvasókat, és azokat is, akik nem a szoros olvasást részesítik előnyben. Volt ilyen szándékod?
– Utólag persze könnyű lenne azt válaszolni, hogy igen, de ez hazugság volna, hiszen én eleve nem is ezt a könyvet akartam megírni. Eredetileg az volt a tervem, hogy képzőművészeti munkáktól inspirált versekből állítom össze a második kötetem, erre nyertem el a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, de az élet egy kicsit másfelé terelt. Egy hosszú kapcsolatból jöttem ki éppen akkor, amelynek az utolsó fázisa meglehetősen kínlódósra sikeredett, és bár ennek a nyelvi vonatkozásai különösebben nem izgattak az események sűrűjében, később, a lezárás után viszont elkezdett érdekelni mindez poétikai szempontból is. A Két akaratot tényleg sokan olvasták, de az még inkább meglepett, hogy a megjelentetéssel kapcsolatos bizonytalankodás után kiérdemelte a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat, ami egy nagyon erős szakmai visszacsatolás volt. Sajnos vagy nem sajnos, van bennem némi szentimentalizmus, de azt hiszem, ezt sikerült valamelyest megszelídíteni, költészetté alakítani. Talán az az egyik legmeghatározóbb élményem a könyvvel kapcsolatban, hogy igenis lehet vállaltan érzelmekből dolgozni. Ezt önazonosnak érzem. A sérülékenység és a kiszolgáltatottság felvállalásával a versek lényegében a társadalom által elvárt férfiképpel is szembekerülnek, szóval egy ilyen kísérletnek lehet akár egy identitáspolitikai tétje is.

– Harmadik könyvedet, a Rítust olvasva viszont jóval hermetikusabb költői világban találjuk magunkat. Ezek a szövegek nehezebben hozzáférhető nyelven szólalnak meg, amelynek megértéséhez összetettebb befogadói műveletek szükségesek. Talán már az eddigiekből is látszik, hogy a pályád folyamatos megújulásokkal írható le, ami nem jelenti azt, hogy a köteteidnek ne lennének olyan közös nevezői, amelyek következetesen épülő életművet sejtetnek. Milyen út vezetett a Két akarattól a Rítusig?
– Említettem, hogy egyidőben rengeteg spirituális könyvet olvastam, tehát a világképem alakulását ezek formálták. A Rítus egyfajta visszakanyarodást mutat ehhez az érdeklődéshez, amelytől igazából sosem szakadtam el teljesen. A különböző vallási hagyományok és szertartások mindig is nagyon foglalkoztattak. Római katolikus nevelést kaptam, de az ezáltal biztosított kereteket szűkösnek éreztem. Nyilván sokat adott, hogy megismertem bibliai szöveghelyeket, ministráltam és bérmálkoztam, gyónni jártam, de eljött a pillanat, amikor meg kellett tagadnom ezt a közeget ahhoz, hogy felszabaduljak az egyházi keretrendszer által generált megfelelési kényszerek alól. A tagadást nem kell kicsapongásként vagy mindenki ellen szóló lázadásként érteni, ez inkább egy belső folyamatot jelentett, ami leginkább a könyveknek és a meditációknak köszönhetően zajlott le bennem. Magát az olvasást is gyakran misztikus tapasztalatként éltem meg. A Rítusban talán ezért sem akartam egyetlen konkrét hagyományt rögzíteni, számomra inkább az volt a fontos, hogy a rituális ráolvasásokkal összefüggő szemléletmód, a mágikus nyelvhasználat miként értelmezhető újra a 21. században. Eredendően magában a rítusban összegződnek azok az energiák, amelyek aztán szétterjednek, és művészetként válnak azonosíthatóvá az emberi kultúra történetében. Az ősemberek vadászat előtt tüzet gyújtottak, amelyet körbetáncoltak, és felfestették a sziklafalakra vagy belerajzolták a porba az állatalakokat, majd eljátszották, hogy mi fog történni a vadászatkor, közben építettek a szó mágikus erejére, a ritmusok tudatra gyakorolt hatására. Egy kissé anakronisztikusan ez akár egy összművészeti aktusként is felfogható. Nyilván mindennek volt egy konkrét funkciója a számukra, közelebb vitte őket egy cél eléréséhez, mondjuk az állat elejtéséhez.
 
– Miközben a rítusok összművészeti jellegéről, valamint az érdeklődési köröd és világlátásod alakulásáról meséltél, azon gondolkodtam, hogy a művészetközi kapcsolatok kiaknázására irányuló törekvéseidnek talán ez a szinkretistának tűnő szellemiség adhatja a hajtóerejét. Most nem is feltétlenül arra gondolok, hogy a könyveid végén rendre szerepelnek a képzőművészeti inspirációid, vagy hogy rendszeresen részt veszel zenés-táncos-irodalmi eseményeken. Hanem a Szegedi-Varga Zsuzsannával közös vállalkozásodra, a Termékeny félreértés / Productive Misreadings című kétnyelvű kötetre, amelyre a kritikai fogadtatás is kvázi sikertelenül kereste a pontos műfaji megnevezést. Hogyan illeszkedik ez a könyv ahhoz a művészetszemlélethez, amelyet a beszélgetésünk alatt már felvázoltál?
– Nincs zenei hallásom, de ez a művészeti ág is foglalkoztat, elég, ha a mágikus beszéd szerkezetére utalunk, amelynek a szisztematikussága ritmusteremtő erővel bír – a költészet ebben gyökeredzik szerintem. Ahol pedig lehetséges a különböző művészeti nyelvek közti fúzió, ott egy picit mindig megidéződik ez az őserő. Szegedi-Varga Zsuzsanna érdeklődött a költészet iránt, amikor megismerkedtünk, én pedig kifejezetten izgalmasnak találtam a munkáit. Ráadásul mindkettőnket foglalkoztattak olyan aktuális problémák, mint a mesterséges intelligencia fejlődése vagy a klímakrízis, ezért elkezdtünk közösen gondolkodni. A tevékeny munka már teljes egészében online zajlott, oda-vissza küldözgettünk egy fájlt, ő az egyik, én pedig a másik oldalról illesztettem bele az anyagokat, amelyekhez szabadon, váltakozva kapcsolódhattunk. Ezért is van két oldalról számozva a kiadvány, hogy két irányból lehessen használatba venni azt. Egyrészt a könyv kibillent a hagyományos olvasói gyakorlatokból, másrészt viszont minden lehetséges módon színre viszi a töredékességet, hiszen ez az anyag tele van roncsolásokkal, a test és az épített környezet közti kapcsolatot is annak deformáló potenciáljában megragadó eljárásokkal, amelyek a kép és a szöveg viszonylatában is a bizonytalanságot, a szüntelen változást hivatottak megjeleníteni. Külön oldalpárként jelenik meg egy automatikus írással készült kéziratom, amelyből blackout poetryszerűen kihúztam részeket, de egy másik helyen ez torzított formában, apró képrészletként is visszaköszön a könyvben, megint máshol a szerkesztett, gépelt szövegverzió is feltűnik. Azt gondolom, hogy a kötet abszolút a posztinternet-művészetnek az esztétikájával dolgozik. Háromdimenziós térbe visszahelyezve idézi meg azt a vizuális nyelvet, amely az online teret uralja, és ez persze főleg Zsuzsa érdeme. Kár, hogy a könyvet egyébként igen körültekintően elemző kritikák között kevés akad, amely számba venné a képzőművészeti vonatkozásokat is.
 
– Ahogyan utaltál rá, ez a könyv több fronton is párbeszédet kezdeményez az olyan problémákról, amelyek az elmúlt években is aktívan foglalkoztatták a közvéleményt, mint például a közelgő, talán már éppen történő klímakatasztrófa vagy a mesterséges intelligencia. Új könyvedben, az Omlásban Az éberítő elrugaszkodás című vers elején egy ChatGPT-től származtatott mottó olvasható, amely így szól: „A romok a fejlődés magvai…” Megpróbáltál verset íratni vele? Te magad is aktívan használod a mesterséges intelligenciát? Formálták-e a vele folytatott interakcióid a kötetet és a világképedet?
– Igen, kísérleteztem azzal, hogy mit lehet kihozni a ChatGPT-ből, képes-e a kortárs lírai beszédmódok felismerésére, utánzására, komplexebb szövegek létrehozására, és azt tapasztaltam, hogy egyelőre nem. Ha nagyon pontos instrukciókat kap, akkor is az az áporodott versszemlélet köszön vissza a soraiban, amely – a magyartanítás klasszikusirodalom-centrikussága miatt – a legtöbb tizenhárom éves fejében él. A program által generált versek eredetisége tehát egyelőre egy kistinédzser első verskísérleteihez mérhető. Ugyanakkor az egy-egy beszélgetésen belüli visszacsatolások hatására képes jobb és jobb szövegek előállítására. Érdekes kihívásnak tűnt, el tudom-e érni, hogy vállalható, a kortárs költészet horizontján párbeszédképes, eredeti szöveget írjon, de nem sikerült, ugyanakkor néhány kifejezetten revelatív szóösszetétel kimenthető volt az anyagból. A kötet nyitó versének általad idézett mottója is ilyen, amely szerintem a könyv versvilágára nézve megvilágító erejű. Egyébként az idei Hajdúböszörményi Írótábor költészeti műhelyében is szorgalmaztam a ChatGPT-vel való munkát, mert a technológia alakítja a valóságunkat, és ennek nemcsak a veszélyeivel fontos mielőbb számot vetni, hanem az új fejlesztések biztosította lehetőségekkel is.
A számítógépes versgenerálás egyébként nem új keletű dolog, már a 20. század közepén is voltak programok, magyar nyelven pedig Papp Tibor Disztichon Alfája hozott áttörést a 90-es évek elején. A költő flopimellékleten adta közre a programot az 1994-es kötetével, amely a tizenhatbillió potenciálisan előállítható disztichonból csak egy szerény szemelvényt közölt. Vajon az experimentális költő által sosem látott szövegek, amelyek a halála után válnak először olvashatóvá, az ő versei-e, vagy pedig a program önálló alkotó entitásként kezelhető, netán a generálást végrehajtó olvasó kisajátíthatja ezeket a tartalmakat? Azt gondolom, a mesterséges intelligencia által létrehozott alkotásokkal kapcsolatban is ilyen problémák aktualizálódnak, amelyekkel érdemes foglalkozni. Az Omlás ehhez hasonló kérdésekre kapcsolódik rá, és a problémák komplexebb megközelítésére tett kísérletekkel, a feltérképezési törekvések leleplezett kudarcaival reflektál az online információáradat ellentmondásos természetére.
 
– Az Omlás szövegeinek retorikái és beszédpozíciói számomra egy olyan költői szerepmodellt idéznek meg, amely a költőt egyfajta közvetítőként, többlettudással rendelkező, látnoki erővel felruházott figuraként lépteti elő, aki így képessé válik arra is, hogy az apró részleteket átfogó, univerzális összefüggésekbe ágyazva mutassa föl. Hogyan viszonyulsz ehhez a megközelítéshez? Milyen – a költői szerepmodellekkel is kapcsolatos – megfontolások vezettek a koncepció kialakítása során?
– Őszintén szólva nem voltak ilyen jellegű előzetes megfontolásaim, hiszen a könyv versei tíz év alatt születtek meg, és csak három éve kezdtem el tudatosabban gondolkodni azon, hogy ez a sokhangúság vajon hogyan adhat ki egy egészet. Akkor majdnem meg is jelent egy kéziratverzió, de meggondoltam magam, mert éreztem, hogy még hagyni kell érlelődni ezt. Az tény, hogy sok szövegben egy olyan átfogóbb világértelmezési, információsűrítési kísérlet körvonalazódik, amely valamiféle mindentudás érzetét keltheti fel, de nincs egy egységes beszélői pozíció, sokkal inkább a hangok és a nézőpontok sokasága, az ezek közti feszültségek uralják a könyvet. A profetikusnak, illetve látnokinak tekinthető versek az utolsó ciklusban válnak meghatározóvá, de morális, tanító célzat nélkül, szóval a váteszszereppel kevéssé hozhatók összefüggésbe. A könyv talán inkább az internet által adott azon tudásszerveződés lenyomata, amely éppúgy magában foglalja a gyors hozzáférés és a kiegészítő beavatkozás lehetőségét, mint ahogy elhozza az igazságfogalom totális relativizálódását, az információáradatba beleveszés mindennapi tapasztalatát. A felejtésrevaló képtelenség valójában az emlékezést is ellehetetleníti, a szelekciót tanulni kell, és ez komoly feladat elé állítja az embert.
 

Vissza a tetejére