Lépéssel hátrébb
Ha felidézem a történteket, először
a morgás, a piszkosszürke bunda,
majd a bogáncsok jutnak eszembe,
és csak ez után a fémvödör.
Árpád, a mozgássérült nagypapa
mindig a kerti vécé deszkatákolmánya mellé
öntötte belőle a mosogatólét. Aztán a beszélgetés
a drogproblémákkal küzdő Attilával,
a család egyetlen kenyérkeresőjével
az udvaron, ahogy új melójáról,
a vagontakarításról mesél.
És akkor megint feltűnik Árpád.
„Rendesen vigyed azt a szart, papa,
nehogy összebasszál itten bennünket”,
mondja fenyegetően Attila, majd rám néz,
és mintha magyarázkodna, hozzáteszi,
„ez az egyetlen normális farmerom”.
Megjelenik a hatéves Norina is
– rohan a deszkatákolmánynál figyelő pulihoz –,
megcsúszik a sárban, reflexből Árpád
melegítőjébe kapaszkodik, az öreg elveszíti
egyensúlyát, deformált bal lábával,
amely egy üzemi balesetben roncsolódott szét
még a nyolcvanas évek elején, oldalra lép,
felordít, lendíti a vödröt, az Norina felé tart,
kinyújtom a kezem, hogy elrántsam
a kislányt, de akkor meghallom a morgást,
és hátrálni kezdek. Fogalmam sincs,
mihez hasonlítsam a hangot,
a vödör és a koponya találkozásáét,
erre nem emlékszem úgy,
mint a morgásra vagy Attila szentségelésére,
aki egyre csak szidja Árpádot,
de olyan indulattal, hogy félek,
meg fogja ütni. Ami Norinával
történik, abból egyikük sem
érzékel semmit, csak én látom,
ahogy szétnyílik a kislány arca,
és keveredik a könny, a mosogatólé,
a sár meg a vér. Hogy volt-e hangja
a sírásnak, nem tudom,
mert ezután már a kutyára
összpontosítottam, a bogáncsokat
bámultam, mintha az állat több
tucat buzogány fejét hordta volna
a testén, amelyeket a környékbeli
telkeken gyűjtött össze, hogy felfegyverkezve
rám rontson, akár egy betolakodóra.
Biztosan azt hitte, támadom
Norinát, vagy talán csak óvni
szeretett volna a kislánnyal együtt
engem is, távol tartani a családtól.
De ez csak most jut eszembe,
hónapokkal a történtek után,
mikor már tisztán látom azt is,
hogy nem segíthetek.
Miskolc, Lyukóvölgy, 2024–2025
Vissza a tetejére