Réz
Legalább száz sirály körözött a levegőben a szeméthegy felett. Arra vártak, hogy az éppen megérkező teherautó földre borítsa a hulladékot. Közben kövér dízelkormot köpve beindult a kompaktor, hatalmas, tüskés vaskerekei zúzni kezdtek. A sirályok csak erre vártak, hogy a porhanyósra feltört talajból ki tudjanak csipkedni minden falatot. Miközben dolgozott a gép, kicsivel arrébb két gólya is leszállt. Figyelték, mi történik, s közben csőrükkel lökdösték oldalra a nagyobb földdarabokat.
Az öregember párszor még rátolatott a kompaktorral a képlékenyebb részekre, majd leengedte a tolólapot, és kissé kiegyengette a talajt, hogy járható legyen a következő autók számára, aztán visszaparkolt a szokásos helyre, és leállította a motort, az hosszan zúgva csendesett el. Már elkezdődött az ősz, de a forróság nem akart múlni.
Az öregember kinyitotta az ajtót, lekászálódott a vezetőfülkéből. Bokáig süppedve nagyokat lépett. Oda tartott, ahol a teherautó hulladékát forgatta be. Le se vette szemét a zsemleszínű, homokos talajról. A sirályok guberáltak tovább, nem zavartatták magukat, mikor az öregember besétált közéjük. Úgy kellett lábbal arrébb tolnia őket, hogy megnézhessen egy-egy ígéretes szemétkupacot. A rézvezetékeket általában feldobta a föld, miután a tolólap átment a szeméten. Ujjnyi vagy esetleg alkarnyi hosszú kis maradékokat. A szakik lecsipkedett és kidobott szemetét. Az öregember felszedte és zsebre rakta a vezetékdarabokat. Nem volt sok ideje, mert pár perc alatt az összes sirály leereszkedett, és egymással harcolva, csípve-rúgva küzdöttek a szemétért, úgy, hogy már nem lehetett átgázolni közöttük.
Visszaült a kompaktorba, felrakta lábát a nyitott ajtóra. Hangosított a rádión, hogy a madarak vijjogásától legalább valamennyit halljon a délutáni műsorból. A vezetékeket az anyósülésre dobálta a zsebéből, és elővette a bicskáját. A bicska akár százéves is lehetett. Még nagyapjától örökölte, aki szőlőkacsolásra használta. A kacorkés pengéje a tetején visszafelé görbült, így kiváló volt pucolásra, persze az évek során elvékonyodott, az acél barna lett és lyukacsos a rozsdától, a famarkolat elszürkült, és hosszanti szálakban megrepedezett. Az öregember kézbe vett egy kisebb darab vezetéket, hüvelykujjával nagyon lassan tolta lefelé a pengét a borítás mentén, amíg minden oldalról le nem faragta a színes műanyagot. A felesleget kidobálta a földre. Közben a sirályok hangos lármába kezdtek. Az öregember észrevette, hogy a felszín alatt nem sokkal egy patkány dúr előre. Csak a púpozódó, porhanyós földsávot lehetett látni, valahol alatta dolgozott a patkány. Megtermett, szeméthegyi állat volt, az öregember az évek során sok ilyet látott. Ahogy az újabb és újabb patkánynemzedékek születtek, egyre jobban idomultak a környékhez, a karmuk erősebb lett, hogy jobban tudjanak ásni, a foguk is keményebb. A szaglásuk vezette őket, mert a sirályok és gólyák miatt ritkán jöhettek fel a felszínre.
Az öregember néhány éve vonult nyugdíjba. Egy nagy sütödének dolgozott azóta, hogy otthagyta az iskolát. Tíz osztályra volt türelme. Nem sokkal utána szerezte meg a jogosítványt teherautóra. Olyan korán kellett kelnie, hogy az még éjszakának számított, nem is hajnalnak, viszont szerette, mert olyankor alig voltak az utakon. Csak a szállítmányozók meg néhány furikázó fiatal. Hajtott bele a sötétségbe, amit az utcalámpák kitompult, narancssárga fénygömbjei szegélyeztek, hallgatta valamelyik rádió adását, és várta, hogy reggel legyen. Azt a pár percet, amikor alig észrevehetőn fátyolossá válik a sötétség, és megrepedezik néhány helyen az ég, fakó fény kúszik át a réseken. Aztán kisvártatva felkel a nap, megtelnek az utcák emberekkel, s mire a legtöbben beértek munkába, addigra ő már a fuvarlevelet töltögette. Utána minden reggel hátrament a rakodótérhez, és kényelmesen lesöprögette a rekeszekből kiszóródott morzsát, tiszta vízzel felmosta a platót, becsukta a teherautót, és elindult haza. Így teltek az évek.
Amikor nyugdíjazták, az egyik ismerőse ajánlotta neki a melót a szeméttelepen. Az öregember nem nagyon tudott mit kezdeni magával otthon, így jelentkezett. Egyből a kompaktorra tették, úgy voltak vele, ha annyi évet lehúzott teherautón, elboldogul a nehézgéppel is. Már az első napokban észrevette, hogy a gép fémtüskéi, miközben beforgatják a talajba a szemetet, a rézkábelek darabjait a felszínre kotorják. Ilyenkor az öregember hátrébb tolatott, és amíg nem jött újabb kuncsaft lerakodni, átböngészte a helyet a vezetékek után. Nem voltak túl sűrűk a napok, általában maradt ideje a keresgélésre. Késő délután már szinte sosem jött senki. Ilyenkor nézte a tájat a szeméthegy tetejéről, hallgatta a zenét, és farigcsálta ki a rezet a vezetékekből. Jobb napokon összejött fél kiló is, máskor csak húsz-huszonöt deka. De az öregembernek nem nagyon számított. Kapott valamennyi fizetést, mellé nyugdíjat, és ha a szeméthegy borzalmas bűzét figyelmen kívül hagyta, akkor egészen jó dolga volt. A kábelrezet csak úgy gyűjtögette. Mindennap figyelte az árfolyamot, és akkor adott le egy-egy nagyobb adagot, amikor magasabban állt az értéke.
Már elindult lefelé a nap, tisztán kirajzolódó, vérvörös körként készült lebukni a szeméthegy nyugati oldala mögött. A homokkal teli szél még gyorsan végigsöpört mindenen, megtáncoltatta a vezetőfülkében a tükörről lelógó, vaníliaillatú légfrissítő lapokat, oldalra döntötte a földből kinőtt kalászos gazokat, és apró nejlonfoszlányokat görgetett végig a szeméthegy szerpentinjén. A sirályok felröppentek, és felfeküdtek a széllökésekre, alig verdestek a szárnyaikkal, hagyták, hogy sodródjanak lefelé, majd nem sokkal a földfelszín felett újra felkaptak a magasba. Az öregember addigra már elpakolta a lepucolt rezet, és amikor a rádióban belekezdtek a hírekbe, elzárta a készüléket, kilépett a vezetőfülkéből, és kulcsra zárta az ajtaját.
Minden műszak után gyalog sétált le a szeméthegyről. Azokon a részeken, ahol aznap temettek, még süppedős volt, bűzös és sárgás földbe merült a cipője. Itt csak lassan lehetett haladni, aztán elért a kanyarhoz, ahol az autók szoktak felhajtani, ott már szilárd volt a talaj, lerugdosta a lábbeliről a koszt, és elindult lefelé. Néha azon morfondírozott, hogy meddig tudják még építeni a szeméthegyet, és általában arra jutott, hogy ha vannak a világban hatalmas hegyek, akkor ez is emelkedhet még. Emelkedhet és bűzölöghet.
Mire leért, már egészen megszürkült a kora est, az őrbódéban felkapcsolták a lámpát. Ott fizették ki műszak végén. A bódéban savanyú izzadságszag, meleg és száraz por kavargott, a plafonból apró lyukon lógott ki a vezeték, amin egy hatvanas villanykörte csüngött. A tompa narancssárgán izzó wolframszál fénye körül már gyülekeztek az első éjjeli molyok, a szúnyogok és legyek. A bódés már össze volt pakolva, csak arra várt, hogy az öregember leérjen. Negyvenes férfi volt, magas, és foltokban kopaszodott. Alig két hete került a szeméttelepre. Mindennap kék munkásnadrágban jött dolgozni, a zsebében hatalmas kulcscsomó zörgött.
– Hallja, öreg, gyorsabban is lejöhetne arról a hegyről! – morogta, miközben az öregember elé dobta a pénzét. – Már félúton lehetnék hazafelé.
– Hétig szól a munkaidő, pontosan akkor indultam el. Hat éve vagyok itt, azóta mindig így csinálom – felelte az öregember, és gyorsan átszámolta, majd zsebre dugta a pénzét.
– Nem nézi azt senki sem – legyintett a férfi. – Fél után már nem engedek fel senkit. Fogja, zárja be azt a tragacsot ötvenkor, és akkor pont hétre leér ide hozzám, kifizetem, és mehet mindenki a dolgára. Nem tudom, hol dolgozott előtte, öreg, de ezt mindenhol így szokták. Lehet, hogy maga nyugdíjas már, de nekem még sok a dolgom, miután végzek. Legalább egymással ne basszunk már ki! – mondta, és idegesen belökte a bódé ajtaját.
– Mindenki szépen csinálja a saját dolgát. Erre írtunk alá.
A férfi nem is fordult az öregember felé, csak fújtatott egyet, és duplán ráfordította a kulcsot a zárra.
– További jó estét – köszönt el az öregember.
– Magába is! – dörmögte a férfi.
Az öregember még járatta a motort, amikor a férfi már elporzott előtte az úton. Vén, rücskös törzsű nyárfák alatt parkolt, a nyitott ablakon keresztül hallgatta, ahogy a szél egymáshoz kocogtatja a leveleket. Mire visszaülepedett a por, amit a férfi kocsija felvert, egészen besötétedett. Az öregember kihajtott a fehéren világító murvás részről a főútra.
Két nappal később küldték el a cégtől. Nem volt igazi kirúgás, mivel csak napi bejelentősként dolgozott. Tizenegy után nem sokkal sétált fel hozzá a szeméthegyre az egyik targoncás, bezörgetett a kompaktor ablakán, mire az öregember lehalkította a rádiót, és félrerakta a kábeldarabot, amit éppen pucolgatott. Remek délelőttöt zárt, kivételesen sok kábelt dobott fel aznap a föld. Mielőtt elindult volna, a rézdarabokat a zsebébe pakolta.
Fél tizenkettőre kellett az irodába mennie. Nem sietett, lassan sétált lefelé a szerpentines földúton, intett az autóknak, amik felfelé kapaszkodtak a tetőre, és nézte a távolban a szürkészöld halastavakat, amik négyzetrácsosra szaggatták a pusztaságot. Meg az áramfejlesztő telep agancsos oszlopait, és a mögöttük kezdődő külvárosi panelsorokat. A tízemeletesek tetején csillogtak a huzatfokozók.
Az irodában beállt a meleg, a nyitott ablakon ömlött be a szemétbűz, a szagot még a telepvezető cigarettája sem tudta elnyomni. A telepvezető lerakta a csikkét a hamutál egyik mélyedésébe, és a fiókból elővett egy nejlontasakba csúsztatott iratcsomagot. Sokat nem akart szépelegni, gyorsan kibökte, mi a helyzet, aztán odaadta az öregembernek a papírokat.
– Természetesen a nap első felét kifizetjük, amit ledolgoztál már – mondta a telepvezető. Felvette a cigarettát a hamutálból, beleszívott. – Sajnos, nem tudok mit tenni, valakinek a valakije jön ide a helyedre.
– Kicsoda? – kérdezte az öregember.
– Én nem tudom, talán a bódés fickó apósa vagy az egyik targoncás testvére. Passz. Nekem csak annyit mondtak, hogy állandó embert kell felvenni, aki nem nyugdíjas. Már ne haragudj, hogy ezt mondom – szünetet tartott, amíg szívott egyet a cigarettából. – Fiatalít a cég. Tudod, hogy szokott ez lenni.
Az öregember elnézett a telepvezető válla fölött. A nyitott ablakon át tisztán rálátott a válogatógépekre. Magas épületben kaptak helyet, hogy alattuk minél több szelektált szemét férjen el. Két nyíláson ömlött lefelé a hulladék, mindenféle alakjukat vesztett dolgok, odalent pedig kúpszerűen csúcsosodtak a dombok. A válogatógépek csak az újrahasznosítható palackokat szedték külön, a többit leszórták, azt markolókkal pakolták teherautóra, és amikor egy teherautó raktere megtelt, vitték hátra a szemétégetőbe. A dombokban nyüzsögtek a patkányok. Szaladgáltak, és téptek szét minden olyat, amiben ételmaradékokat sejtettek. Az öregember úgy gondolta, ezek már teljesen mások, mint azok, amelyek a szeméthegyben laknak beásva. Lustábbak és kevésbé elővigyázatosak. Ide lentre már nem jöttek a madarak, amik veszélyt jelenthettek rájuk, a telepi macskák meg inkább csavarogtak vagy lustálkodtak a napsugaraktól felmelegedett lemeztetőkön, minthogy kikerekedett patkányok hadával viaskodjanak. Szóval a patkányok azt csináltak, amit akartak. Tették, amihez értenek, zabáltak, és egyre többen lettek.
Az öregember figyelte, ahogy egy hatalmas példány darabokra marcangol egy nejlontasakot. Meg se hallotta a telepvezetőt. Csak amikor az már másodszorra kérdezte:
– Mit fogsz most csinálni?
– Nem tudom, mit kéne. Sosem voltam még igazából nyugdíjas – felelte az öregember.
– Lesz időd végre mindenre. Unokázzál, horgásszál, pihenjél. Ami csak jólesik – mondta a telepvezető, miközben elnyomta a cigarettacsikket, felemelte a hamutálat, és lefújta a szürke pernyét az asztalról.
– Nincs nekem senkim. A feleségemet több mint negyven éve eltemettem. Gyerekünk meg nem volt.
– Sajnálom – bökte ki a telepvezető, majd finoman az órára pillantott.
Az öregember bólintott, átvette a papírjait, kezet nyújtott a telepvezetőnek, és lesétált a lépcsőházban az udvarra.
A bódés férfi kifizette. Csak annyit mondott neki, hogy „minden jót, öreg”, aztán hátradőlt a székében, és nézte tovább a tévét. A tévé a biztonsági kamerák monitora mellé volt állítva, régi indiános film ment éppen, a Winnetou-sorozat valamelyik része, de az öregember már nem emlékezett rá, hogy melyik.
A kocsijához érve először a csomagtartót nyitotta fel. Volt hátul egy régi vászonzsák, amiben a pucolt rezet tartotta. A zsák majdnem megtelt már, széthúzta a száját, a zsebéből beledobálta az aznapi adagot, aztán beült és elhajtott.
Nem messze volt egy MÉH-telep. Odakint parkolt le, nem gurult be az udvarba. A csomagtartóból kivette a zsákot, s a hóna alatt vitte el a mérlegig. A rezet beleöntötte a kijelölt mérőtálba. A mérleg mutatója imbolygott, amíg az ügyeletes dolgozó ki nem súlyozta. A mutató végül 4,92 kilónál állt meg. Az ügyeletes nézegette, aztán azt mondta, ma jó napja van, öt kilóval számol. Kiállította az átvételi elismervényt.
Az öregember sokáig keringett a városban az autójával. Nem akart sehova se menni, főleg haza nem, de végül aztán megunta a dolgot, és a tömbjéhez hajtott. A tízemeletes alatti presszóban a napszakhoz képest egész sokan üldögéltek. Főleg öregek meg két munkás, akik a pultnál kávéztak. A presszó előtti betonplacc fölé építettek féltetőt. Zárt szelvények, vasrudak és néhány cserepeslemez hevert a betonon, mellettük a gépek és csavarok.
Az öregember felült az egyik bárszékre. Kényelmes volt, lábtartós és párnázott. A pultban fiatal lány állt, hamvasszőke és nagyon szép. Az öregember hosszúlépést rendelt. Figyelte, ahogy a lány kiméri a bort, ahogy a szódacsaphoz lép, és óvatosan teleengedi a poharat, nehogy kicsapjon belőle a szénsav. Kövér buborékok ültek az üvegpohár falán. A lány a pultra tette az italt.
– Angyalom – szólalt meg újra az öregember –, tölts egy kört mindenkinek, meg amit te iszol! Én állom.
A lány kihirdette, hogy ingyenital van, a vendégek örültek, biccentettek az öregember felé. Az öregember kortyolt a hosszúlépéséből. Szénsav szökött az orrába. Beletúrt a zsebébe, és elővette a pénzköteget, amit a MÉH-telepen kapott.
Odakint a munkások elindították a sarokcsiszolót. Hangosan sírt a vágókorong, ahogy fúrta bele magát a zárt szelvénybe, a szikracsóva fényesen ömlött a betonra. Hamarosan érezni is lehetett azt a jellegzetes szúrós szagot, a vasszeletelés szagát. A levágott darab fémesen csörömpölve hullott a betonra. A vágókorong még pörgött egy ideig, miután leállították a gépet.
Vissza a tetejére