Kele Fodor Ákos: Textolátria. JAK+Prae.hu, 162., Bp., 2010

A borítón lévő vizuális költemény önmagát mondja el, öntükröző és önértelmező, összefoglalja a kötet legfontosabb motívumait. A teremtő szóból álló csók- és a rózsakerék forog, feltámasztja a hölgyet a halálból, miképpen Szindbádot Krúdy Gyula nyomán Kele Fodor Ákos. A költő háza, a papír még üres, kitöltésre váró semmi, „enyészpont”, kipontozott fejezet, de a szerző csak addig él, míg ki nem szedik a szövegét, mert utána a betű börtönébe belehal. Ő már a családfa helyett csak családcserje, aminek nem érdemes folytatódni, léthelyzetének tragikumát a foggal herélés durvasága és a konténer üveggyapot szúróssága jelzi. (Mivel a címlapon csak képként látható, ezért érdemes a szöveget lineárisan is rögzíteni, betartva a nyilak által előírt sorrendet az olvasatban.)

technopaegnia textolatriae

Továbblépek, de még egy csók, mint a hölgy arcÁn Ez A RÓZSA FOROG; ÉS A KIPIRULT, HYSTaeRIÁS BOLDOGSÁG ÖRÖKKÖN KÍSÉRHETI, HA ELHAGYTA A KRIPTÁT / TUDOD, A KERESZTNEVEM: x +- EGY NÉMA h, ÉS1ENYÉSZPONT, EGY KIPONTOZOTT CAPUT A HÁZAM, aeS A RASZTER A BÖRTÖN DE NEM TALÁLSZ, HA ELVÉGEZTÉK A SZEDÉSEMET / eGY CSALÁD CSERJÉT MÁR TILOS OLTANI, DE VÉGÜL ÉNHOZZÁM APA ÚGY BESZÉLT, HOGY AZ FOGGAL HERÉLÉS, MINT HA VALAKI EGY KONTÉNER ÜVEGGYAPOTBA SZÜLETNE

Kele Fodor Ákos számára a poézis elsősorban nyelv, sőt betű, mert vizuális költeményeiben nemcsak a hangot, a szót, hanem a vers képét, a szöveg testét is jelentéshordozónak tekinti. Egyszerre komoly és komolytalan nyelvi játéknak. Az ajánlás – grammatikai leleménnyel – „Szüleimnek és szülőimnek.” szól, amely megkülönbözteti a fizikai és a metafizikai szülőket. Ez utóbbi a költő számára az anyanyelv, az őt megszülő, a fényre és a téridőbe, a világra kitoló nyelv, és a textuális tradíció: a korábbi szövegszülemények. Az első ciklus mottója is ezt értelmezi. „Hogy létezem / nem tudom, / mert holt a múltam. / De életre kelt / a nyelvi jelen.” Miképpen Krúdy Gyula a nyelvben és a nyelv által teremti meg Szindbád alakját, úgy a költő is ezzel a módszerrel hódol a szövegirodalom első magyar képviselője, a hangulatpróza nagymestere előtt. Az első egység a borító képversével együtt tíz darabból áll, miként ezt a tizedikként álló szöveg címe is jelezi (Dekád), tehát látható, hogy Kele Fodor Ákos furmányos, tudatosan szerkesztő és öntükröző költő. A Szindbád-ciklus darabjai tervszerűen megalkotott szerepversek, de a tobzódó allúziók és a féktelen szövegközöttiség miatt néha túlságosan is kimódoltnak hatnak. Önmagát olvassa el Krúdyban, az ő szavait használja, így különösen szókincsében és retorikájában lesz erős, világalkotó, tömör és következetes, stílusával – miképpen a mester – a mitikus szerelem és a halál, az időbe zártság és az időtlenség érzetét kelti. A ciklus összes darabja egy vagy több konkrét Krúdy-szöveghez köthető, ami egy kis internetes kereséssel könnyen felfejthető. Például az Egy halálom éjszakája című vers néhány sora két Krúdy-szöveget idéz: „Egy kóbor lovag lakott itt – mert abban az időben még voltak ilyenek –, hamispénz és hamisjáték miatt keresték a drabantok.” (Krúdy Gyula: A titkos szoba.). „Templomokban és báli termekben, a csónakversenyen vagy a császárfürdői elhagyatott sétányon látták egymást;” (Krúdy Gyula: Az ecetfák pirulása) A versben ez így jelenik meg: „De jött az ura, / kit hamispénz, hamisjáték / miatt keresnek a drabantok”; „Négy ujjnyival / a szíve fölött suhant el a halál / a császárfürdői elhagyott sétányon.”. (Kiemelések tőlem. S. F.) A vers beszélőjét hírbe hozzák a gyertyaöntőnével, akinek férje hamisjátékos, üldözik a „drabantok”, párbajoznak. „De az ő vándormadara pontosan érkezett: / fészket vert, nekem, a holtember mellébe, / s beleköltözött.” Ez a zárlat Bodor Ádám Sinstra körzetét juttatta eszembe: „Hamarosan azt is ő hozta hírül, Borcan ezredesre rátaláltak földobott talpakkal egy csupasz hegytetőn. Sajnos nem idejében, tátott szájában már egy madár fészkelt.” Najád, adja a címet Kele Fodor Ákos, vagyis a folyó nimfája lett Bánatiné (V. ö. Krúdynál: Bánatiné, a tévedt nő), aki szerelmi bánatában a Poprádba ugrott. A Delikát a Boldogult úrfikoromban, a Driád a Szökés az életből, a Hiádok Szindbád őszi útja, a Dekád a Szökés a halálból szavait veszi át Krúdytól. A Nearádban és Krúdy Rozina című szövegében csak a szereplő neve azonos. Élvezetes, humoros, ötletes hexameterekben beszéli el Rozina és a kondás ironikusan balladai történetét. „Illatozó, laza korcú / alsószoknya lebeg havibajjal az éjjeli erdőn, / (…) A kondás fogsággal hívja fel magára a szigorúan őrzött lány figyelmét, de Rozinát, mielőtt megszökne, véletlenül lelövik, kedvese betyár lesz, és visszajár a lány sírjához. „Azonban / ekkor a lány, őt hogy meglepje, elébe került…/ és a halál / dörögve keresztülütötte a mellét.” (…) Meg sincs már a liget, mert nem jár senki se arra, / már csak lárnépek lépnek rá szépgyönyörű csontjaira.” A költő csak szavakat, fordulatokat, hangulatokat vesz át. Krúdy csak ürügy a szerzőnek, hogy saját érzéseiről mintegy krúdysan beszéljen, újraélje és újraalkossa önmaga sohasem létező Krúdy-Szindbád múltját a nyelvi jelenben.

Kele Fodor Ákos kötete négy rétegből áll: az elsőt a szerepversek Krúdy-Szindbád alakja, a másodikat a szóviccek, a nyelvi elkülönböződés, a jelölők dekonstrukciója, a jelentés féktelen disszeminációja uralja, a harmadikat Kassák Lajos vallomásos szimultánizmusa vezérli. A kötet legizgalmasabb rétegét képezik a ciklusokat elválasztó vizuális költemények, a képversek, a rejtvényversek. Az első előtt a Csók-kerék áll. Gyuszimnak, hódolattal „Egy csók kell csak a nőknek, mert csak a csók örök élet. / Hogy ha kegyes vagy, a hölgy vágyakozik, s te hagyod.” A Krúdy Gyulát magasztaló disztichonban a pentametrum utolsó „m”-jénél szögletes zárójelben [auré] olvasható, különösen nagyításban, ami azt bizonyítja, hogy aki keres, az aranyat talál. A kérdés, hogy direkt volt-e odatéve…

A második ciklus a legfilozofikusabb, Heideggert invokálja már a bevezető képvers címe: A gondolat fő életfunkciója (Mágikus palindromkubus, Marsall László 2x2-es mátrix sorozataira) és szövege is: SIMAHALÁLAHAMIS, ami a palindrom szabályainak megfelelően visszafele olvasva is ugyanaz, továbbá a négyzet minden oldalának olvasata is ez. Rózsaszínnel kiemelve benne, fentről lefelé és balról jobbra olvasva: MA IS. A gondolat fő életfunkciója tehát ma is a halál, a halálra nyitott élet. A mondat többféleképpen tagolható: s ím a halál: a hamis, amely meghamisít, élettelenné tesz, átváltoztat, ugyanakkor nem valódi, csak ál, tehát mégsem halhat meg teljesen a meghaló. Vagy halála nem autentikus, nem a saját halálát halja, mert nem a saját életét élte, vagy amikor az ima és a halál is hamis. S ima, halál, a hamis vagy s ima halála hamis, amikor az ima halála hamis, vagyis mégis lehet és kell is imádkozni.

A második egység címe: Placebo, a szerző új és szemléletes metaforája a posztmodernre, hiszen az nem más, mint az utánzat, a szimulákrum, a virtuális valóság, a látványpékség és a látványpolitika, tehát a placebo diadala. Hatóanyag nélküli gyógyszer, amely tisztán pszichológiai alapon, öntudatlan önbecsapással, vagy más nézőpontból tekintve, a puszta hit által hat. Alapja és hordozója a szóviccé degradált retorika. Önértelmezése szerint: „az éhségtől / érezzük: valami placebo nyelv-/ és életszerűséget a megürült időbe / – mint hízót a belébe – visszatöltünk. // Egymás éhében fogy az idegen másik.” (A belébe vissza / vacsora) A költészet olyan, mint a kolbásztöltés, ami történt, tehát már elmúlt, most újra létrehozzuk, de ez szükségképen csak látszat lehet, ábrázolás, csak olyan, mint ami volt, de nem az.

A ciklus első darabja a kötet egyetlen prózaverse (Szövegtacskó / Ima) a költői pozíció önironikus metaforája. Kele Fodor Ákos a „szövegtacskó”, olyan kutya, aki nyomozza a szöveget, mert a nyelv, a szó Isten hangja, ez járja át a mindenséget, hiszen Heidegger szerint is a nyelv lét háza. (Heidegger: Levél a „humanizmusról”, In Útjelzők, Osiris, 2003., 293. p.) „Legszebb szavam a szó.” (…) „kicsit szemléletes is vagyok, de viszolyogtatóan rejtélyes.”, vagyis mint minden jó költészet, a kimondás és az elhallgatás határán mozog. A definíció, a meghatározás és a határtalanság szóvicce mutatja be, hogy a szavak és a dolgok elválnak egymástól, ezért lesz a nyelv határolt határtalanág, hasonlóan a körbe írt végtelen jeléhez, a véges végtelenhez. Ez nem paradoxon, hanem olyan, mint az egyre növekvő gömb felszíne, nincs kitüntetett kezdőpontja, tehát végtelen, de egyben határolt is. A költő meg csak a nyelvben és a nyelv által él, csak az van, ami azon keresztül, vagy épp annak ellenére átjön. A szövegtacskó groteszk módon az autók kipufogógázát szívja be, „inhalál”, szinte belehal, olyan költő, akinek a mérgező szöveg a kábítószere, ebben talál megváltást. Ezért fohászkodik az Úrhoz, Isten szavához, a logoszhoz, hogy írja meg, olvassa el, és vigye el oda, „ahol a magos mennyég színről színre látott textolátria”, vagyis a megismerhető és megérthető szövegmennyországba, amelynek „kapuján az áll: szavait vésd a szívedbe, adbibe pectore verba. Adbibe pictura verba.” Az ima azért szól, hogy Isten segítségével a szövegmennyország kapujának feliratait, az ott közvetlenül szemlélt ideát, a szív és a látvány legfőbb igazságát költői (szó-) és vizuális képekbe tudja önteni. Kele Fodor Ákos itt és ebben találja meg a szöveg örömét.

A kötet izgalmas feszültségét adja, hogy a szerző elfogadja a posztmodern alaptételét, miszerint minden tisztán jelölő, tehát nyelv, ugyanakkor a második és a harmadik ciklusban hangsúlyosan referenciálisak, valóságábrázolóak, olykor önéletrajzian vallomásosak, önmarcangolóan őszinték versei. Számára fontosak a paratextusok: a kiemelések, a mottók, az alcímek, a tördelés, a tipográfia, mert minden jelentéssel bír. A második ciklusban az önéletrajzi elemek kegyetlen, vallomásos naturalizmusát mintegy elidegenítő effektusként, a borzalmak oldásaként szóviccekkel, a hasonló hangzás elvének retorikai alakzataival, paranomáziákkal keveri, így az eredő esztétikai minőség a fanyar, groteszk, fájdalmasan tragikus önirónia lesz. A Kocsmatórium (alcíme hamutálra) a purgatórium átírása, a tisztítótűz itt szó szerint az apa alkoholizmusa és cigarettája, majd a hamvasztás tüze, a hamutál pedig a krómurna. „Elfüstölted, kiittad magad / a krimóból egyenest a kremába.” A Salak / térdre zárlatának kiemelt nyelvi játéka: apa „Miért nem vagy / (hogy hordozhas)salak?” Miért nem vagy már, miért nem tudtalak a bőröm alatt hordozni, bensőséges kapcsolatban, mint te a futópálya salakját? Majd édesanyja boncolásáról ír: „csak annak a harmadiknak / jutott a beleérzésből”, amelynek retorikai hatása abban rejlik, hogy az elsődleges, átvitt értelmű jelentés helyett a másodlagost, a naturálisan konkrétat implikálja a sor. (Szilikózis / hörgőre)

A Kiemelés / szövegoszlatás, politikai áthallással olvasva tömegoszlatás, hiszen annak is egyik eszköze a kiemelés, miképpen a szövegben is, meg kell jelölni, hogy kitűnjön a szürke szöveg a tömegből. Az önmegszólításban önmagát és/vagy a nyelvet gyászolja a halotti toron, mert a nyelv – a Kazinczy-idézet kiemelése szerint – a miénk, így az enyém is, tehát ez egy bútor, ahol J. Gy. A nyárfák dala című verséből kiemeli a szerző a halál bútoraira vonatkozó metaforatárgyakat: a sír földi ágy, amely nyugasztal. De ezt a szöveget nem tartalmazza egyetlen, általam megnézett Juhász Gyula-kiadás (Összes versei, Szépirodalmi K., Bp. 1979., 948. p.) és a Magyar Elektronikus Könyvtár (mek.oszk.hu) sem. A kritikai kiadásban a cím, a címváltozat és a kezdősor alapján sincs benne, és a kimaradt versek között sem sorolják fel. (Juhász Gyula összes művei, Versek I-III. k., Akadémiai K., Bp., 1963. Mutatók III. k. 415–496. p.) Ez a háromszor hat sor csak az interneten (www.mommo.hu/szoveg/151846, 2011. február 22.) olvasható. Nem tudom, a Juhász Gyula-filológia mit mondana erre… Kele Fodor Ákos versében a „Kiemelés” tőlem első fele idézőjelben van, és csak egyes számban, holott két kiemelés van, ami gyanúra ad okot: talán ő lenne az álszövegoszlató, aki direkt kiemelte a verset a Juhász Gyula-szöveg tömegéből, ha egyáltalán tudta, hogy ő így is kiemelő. Az irodalom kihantolása, a hagyaték is kiemelés a fiókból, a kézirat koporsójából, ahol a kiadó az egér, aki elrágódik az ólmos gondolatfalatokon, majd elemészti azt. Így lesz a kötet: „a bagoly (poszthumusz) köpet.” A szétrágott szó kötetlen, de a torok elkötelezett, és mégis másképpen kiadatlan, mint a lefülelt kém. A szövegromlás, miképpen a tömegromlás is gyógyítható, de mint itt is látható, nagyon nehezen.

A nyelvi dekonstrukció versei ezek, amelyben elkülönbözteti a szavakat, ütközteti, más jelentéssíkba tolja át, kifordítja azokat. Az öntükröző vers (Hajnalkonyat / napok sodra) arról a folyamatról beszél a delírium/delíricumhoz paranomáziájában, amikor a tudatbódulat dekonstruálja a költészetet, líraiatlanít, amikor az ivás az írás ellenében hat, amikor a szavak, a jelölők dolgokká, fájdalmas valósággá lesznek. „Felismerem, / a delíricumban többé magától értetődő, / hogy aznaposan, az írvágytól / szélütötten, erőt vesznek rajtam / a jelölőket váltó megvalósulások.” Más fény tűz / ablakanapra, vagyis abrakadabra: szóvarázslás, nyelvmágia. Ez a kötet legfilozofikusabb verse, egyszerre Platón- és Heidegger-interpretáció, a kint, a bent és fény, a világlás nehéz kérdéseiről. „Lehet, hogy asztalnál ülök”, kezdi a verset, tehát nem biztos, egészíti ki az olvasó. (Kiemelés tőlem. S. F.) Minden, így a beszélő pozíciója is bizonytalan, ugyanakkor blődli, hiszen ablakot nyit a napra, vagyis kinéz az ablakon, a transzparencián, az átláthatóságon, de a filozófiai kérdés, hogy ki néz ki, honnan és hova, és ott mit lát, és miért azt látja. A gyújtatlanul égő faggyúgyertyán bent, a szobában más fény tűz, mert a fény tűz is, a Nap és a gyertya esetében is, tehát a jelentés tovább szóródik, megfoghatatlan lesz, mint az azonos alakúság miatt a kinti gyertyán(fán). A gyertya fénye nem azonos a Napéval, itt rejlik a barlanghasonlat kérdése: mi az a fény, ami bent világít, és mi az, amitől a kinti világ világol. A kint és a bent, szavak és a dolgok fölcserélődnek, egymásba olvadnak. „Nem tudok megragadni ideát. / Szavaink külterekbe átkötnek.” Ennek is kettős jelentése van, attól függően, hogy főnévnek vagy helyhatározószónak értelmezzük az „ideát” azonos alakúságát. Az egyik, hogy nem tudom felfogni az ideát, az eszményt, a legfőbb jót, hiszen az mindig létezik, de sohasem létesül, így megragadhatatlan. A másik, hogy ennek ellenére nem maradhatok pusztán „ideát”, át kell mennem túlra, mert a szavak is átmennek, átkötnek odaátra, az ideák világába. A ciklus zárlata a Belátom / végre a jelenlétvesztésről szól, ahol már az ablak is a kilátástalanság hordozója, nincs jövő, mert a személyiség kimondhatatlan.

TYPOTEKTONIKA / AKI SZÜLT MÁR FÖLDTANI TÖRVÉNY. / MINT A HALÁL SZÓ RÖGZÍTETT ÍRÁSFORMÁJA / ????? SZABÁLYA BETŰTEST IS MERT ??????????????/ CSUSZAMLIK, GYŰRŐDIK, SÜLLYED / AHOGY A BÚCSÚLEVÉL TOLUL A BORÍTÉKBA / MÁR NEM LÁTSZK? A PAPÍR RONCSOLÓDVA SURROG / A LEMEZ ROSKAD ÉS BUKIK / KÉT SOR KÖZÉ TÜREMKEDIK EGY MÁSIK / EZ MÁR AZ? VAN EZA VERS? CSAK MINT A BORÍTÉK ELSŐ SZAVAI / ÉS ROPPAN A HULLALÁDA / S DÖGLIK A TÖBBÉ LÁTHATALAN BETŰ / EZ ITT A LEG …BB, MINT A LÁTHATATLAN HALÁL / MOZDUL A KÉREG ÉS A CSONT / A MÁSIKON SURLÓDVA MEGSIKLÓ SZÓ / MERT ANNYIRA PUSZTA KÉP CSAK ÉREZNI LEHET, S / FELFOGHATATLANUL LASSAN FOROG / ÉS A MONDANDÓ ERÓZIÓJÁBAN ÚGY LESZ JELENTÉSTELEN / MINT A LEMEZKÖZI CSONT, ÚGY LESZ LEGINKÁBB VALÓSÁGOS, / EZ LÁTHATATLAN, DE ELKÉPZELEM / A HALOTTAM IS A PAPÍRRA ÍRVA / AHOGY NÉZEM ÉS ERŐLTETEM, ÉS FÁJ A SZEMEM / ÉS AZ NAGYON VALÓSÁGOS. / ÉS AZ ELGONDOLT MARADVÁNYNÁL VALÓSÁGOSABB./ ÉS EZ A FÁJÁS A VERS. (Mivel itt a fizikai olvasás is az értelmezés része, ezért az olvasat egészét idézni kell. Kérdőjellel a szemmel olvashatatlant, dőlttel a ráérzéssel olvasottakat jelöltem.)

A harmadik ciklus bevető darabja a kötet legmegrendítőbb vizuális költeménye, ami a szedéskor bekövetkező betűrengés eredményét érzékelteti, azt, hogyan csúsznak el egymáson a szövegrétegek, a sorok, hogyan lesz egyre nehezebb az olvasás, kérdőjeleződik meg a vers léte, mikor döglik meg a betű, és mikor válik láthatatlanná, veszti el végképp értelmét a szó. A szóalak a betű teste, az írás a születés, a szétesés a halál. A legláthatatlanabb a három pont és csonka szó (…BB), mert ez közvetlenül, színről színre (nem a szó, hanem a szó hiánya szerint) a láthatatlan halál szövegképi metaforája. A vizuális költemény itt önmaga olvasási módjával modellezi saját jelentését, azt írja meg, amit a befogadó olvasásakor tapasztal. A végén magam is ráhagyatkoztam a megérzésre, és épp ennél a szónál, mert a szöveg azt írta, így kell olvasni. Hiába volt a szkennelés utáni nagyítás, a kép inverzzé tétele, az olvashatatlant ez sem tette olvashatóvá, mert a betű halála is végleges és visszafordíthatatlan. De a szemnek láthatatlan mégis valóságosabb a láthatónál, mert nem a szemével lát az ember, hanem a szóval, ezért a metafizikainak, az olvashatatlan olvasásának erőltetése, a nézés fájdalma a vers.

A harmadik cikluscím, a Fattyú- és árvasorok is az öntükrözés részei, hiszen a posztmodernben minden egy: a szöveg, az élet egyben tördelés is, noha ars poéticai igénnyel itt jelenti ki, hogy „A versnek tilos mindenről szólnia. / Mert a vers itt van. És sehol a történtekkor.” De éppen ezt megelőzően szól „mindenről” a vers, néhány sorban felidézve tragikusan szörnyű, groteszk történeteket a szegénységről és a kiszolgáltatottságról. (Tilos) A gyermekkor, az emlékek szimultánizmusa és a szólás kifordítása Kassák Lajost emeli ki a szöveghagyományból: „Mindenhol jó, de a legrosszabb otthon” (…) magamra hagyva végül elrepül fölöttem / a tömör konyhaszék.” Majd megint édesanyja szenvedéséről, haláláról, boncolásáról ír, megrendítően, kegyetlenül, fájdalmasan. „nyitottá vált (exitált) az / életen kívüli másra.” A halál, a kimenetel emlékműve ez a vers. (Exit monvmentvm) „Fércnél maradandóbb / a seb, melyet össze sem zárnak.”

Az EPIgon.doc / Juvenilis myoclonusos epilepsia egyszerre, egymásba ékelten vall az alcímben meghatározott epilepsziafajtáról és az epika, az elbeszélés nehézségeiről. Arról, írható-e egyáltalán még valami, hiszen már mindent elmondtak, ezért lényegében mindenki epigon. A vers: a semmiből teremt újat „ex nihilo (novo)”, félelem és reszketés, „támadás a csönd ellen”. „Elragadtatva vagyok. Ilyenkor / az (engem) állító szó (   ) kilyukad.” Az elragadtatás nem az örömöt, hanem az extázist, az önmagán kívül létet, a zárójelbe tett üresség, a létige kilyukadt szava pedig a jelenlétvesztést modellezi. A személyiség kimondhatatlanná válik: „nem tudom magam / (talpra)állítani.” Az önkioldó az öngyilkosság gondolata, és ha a lét kilyukad, akkor átér a halálba, de ha én átmegyek, akkor ők, a szüleim ide visszabuggyannak, mert ők és én összenőttünk már, ez a genetika, az öröklődő betegség, a halál sziámi szimmetriája. A kérdés, hogy „az odaát kínál-e meleg / juhtejjel.” Van-e odaát Isten?

A kötet záróverse a Családcserje a családfa ironikus leértékelése: „Zúg a családfa tarlott koronája: / már csak csökött cserje; / nem fogad, lebegek / a gyökerektől elemelve.” Motivikusan Kovács András Ferenc J. A. szonettjére emlékeztet: „Gallyát töröm csak, mert a töve vén: / nem dönthető a korhadt líra fája – / vak föld alá nő visszás koronája, / s a szó a szájban senki: jövevény.” A vers vallomás a család és a líra folytathatóságának kérdéséről. A költészettörténeti pozíció önmeghatározása szerint Kele Fodor Ákos a szöveghagyomány árvája, mert a családfának tarlott lett a koronája, már csak cserje, nem tud illeszkedni a gyökerekbe, a hagyományba, noha a kötet ennek az ellentétét példázza. Nagyon is szervesen és kreatívan értelmezi újra a szöveghagyományt. Köszönet érte.