Az elmúlás metonímiái (Mezey Katalin: Örökség)
Mezey Katalin: Örökség, Magyar Napló Kiadó, Bp., 2024Az emlékezés, az értékőrzés, az elmúlás és a hit próbatételeit, vívódó vallomásait olvashatjuk a kötetben. Mezey Katalin változatos versformákban és hangnemben idézi meg a közelmúltat, a negyvenöt év után elvesztett házastárs hiányát, és egyben szembenéz saját, egyre közelgő elmúlásával. Az első ciklus a gyász verseit tartalmazza, a kimondhatatlannak érzett fájdalom árad át itt szabadversbe, amely a valóság sűrített leírásával fejezi ki a halál elkerülhetetlen igazságát. Amikor a hamvasztás előtt a család megnézte a holttestet, első gesztusuk a verscímmé emelt tagadás volt: Ez nem ő. Ez nem csak azért van így, mert „[a] boncolástól eltorzult az arca”, hanem mert a holttest már tényleg nem az elhunyt, „csak” mozdulatlan teste, ami visszatért a tisztán anyagiba. Nem személyiség, csak porhüvely, amiből elillant az élő lélek, aki ő volt. „Ma is negyvenöt éve halott apám / utolsó kispárnáján alszom. / De hogy lehet megőrizni, / és mire lehet használni egy, / távoli verítékszagodtól / kegytárggyá változott / halványszürke férfi pizsamafelsőt?” (Tényleg kimosod?) Látható, a halál tárgyiasít, amit a költő érzékletesen az elmúlás anyagbeli, térbeli, időbeli és ok-okozati metonímiáival érzékeltet. A tárgyak, a pizsamafelső, a karosszék, az íróasztal, amivel az elhunyt még érintkezett, különös jelentőségre és jelentésre tesznek szert. Nem önmagukat, hanem őt jelentik, tehát a tárgyak – a halál tárgyiasító folyamatával éppen ellentétesen, és éppen ezért – lélekkel telítődnek, rá emlékeztetnek, őt idézik.
A következő valóság a kötet első, rímeket is tartalmazó, cikluscímadó, fontossága miatt kiemelt költeménye, ami a hátsó borítón is olvasható. Ez a cím is helyettesítő kifejezés, névcsere: az élet és a halál vonalának térbeli és időbeli érintkezési helyét jelöli. Annak érzékeltetése, hogy halottaink a mindenségbe költöztek, ott akár találkozhatnánk is velük, ezért a lélek – mint korábban Dante – a halál birodalmába, annak megismerésére indul: be akar látni „az élők elől elrejtett bugyorba.” Ez azonban nem lehetséges, mert a vers szerint a halál az élet térbeli metonímiája, a következő valóság, ahol az élet közvetlenül érintkezik a halállal, mégis átjárhatatlan. Bár a vonalban nem lehet elbotlani, mert kiterjedés nélküli pontok sorozata, de az élő nem képes átjutni a halál eseményhorizontján, tehát a túlvilág az élő számára nem megismerhető, csak hit által hihető. „A következő valóság közel van, / éles vonal vágja el a világtól, / de az élő elbotlik a vonalban.” A ciklus utolsó három versében az elmúlás metonímiái allegóriává tágulnak. Valami kismadár bujdosik a lombok közt, csak énekét lehet hallani, egyébként láthatatlan, majd visszatér fészkére, az örök nyugalomba. Ereje fogytán a gazda: a bor képében jelentkező halál legyőzte az addig nála erősebb gazdát. Az utolsó csepp – Oláh János emlékérem: szavakból faragott tárgyi metonímia, amelyben a költő a sorkezdő és a sorzáró anaforákkal és epiforákkal, az őselemeket (víz, föld, levegő, tűz) felsoroló gyakori szóismétlésekkel állít emléket házastársának. Felszólítja az olvasókat, hogy kövessék Oláh János üzenetét: „bánj úgy a tűzzel, / mintha az utolsó szikra lenne, / bánj úgy az életeddel, / mintha az utolsó perced lenne.”
A Rossz időkben ciklusban a saját korával, a születésekor zajló második világháborúval néz szembe, és azzal, ami utána következett, amiben élni kellett. „Háborúban születtünk, / rossz időkben nőttünk, / apánk katonakönyve / volt az örökségünk.” (Rossz időkben) A háború azonban nem csak a múlt borzalmas emléke, hanem a hírekben szereplő mindennapi valóság, így motívuma áthatja a ciklust és a kötet egészét is. Mezey Katalin érzékeli, és megrendítő erővel fejezi ki, hogy a háború az ember természetéhez tartozik, vagyis úgy tűnik: antropológiai adottság. Ez annak ellenére igaz, hogy könnyű belátni, mennyire szörnyűséges, mégis mindig tart, és mindig megismétlődik. „Ez a gonosz ostobaság / a jövőnk, amiben életünket / el kell veszítenünk” (Hányszor vitte) Mivel a háború emberi akarattal legyőzhetetlen, így csak az isteni szó, az ima segíthet. A ciklusban egymást váltják a háború embertelenségét érzékeltető leírások, és az ezekkel szembeállított imádságok, így a ciklus első és utolsó darabja is Istenhez szóló, hitvalló fohász. „Hálásan köszönöm, hogy / tiszta párnára hajtom a fejem, / és kertünkön nem katonák / gázolnak át” (Hála)
Az Örökség című költemény – ami egyben a ciklus és a kötet címadója is – mindössze kétszer négysoros szöveg. Ebben azt vizsgálja, mi az örökség, mi az, amit a múltból kaptunk, ezzel hogyan tudtunk élni, és mi mit hagyunk örökül az utánunk következőknek. „Ki-ki cipelte hátán, / amit otthonról kapott, / sosem pakoltuk / ki az egész csomagot. // Átvezérelt a falon, / megnyitotta, s bezárta. / Így óvott meg magának, / ne fussunk a világba.” A hagyomány elég erősnek bizonyult, a kultúra és a nemzet szeretete a rossz idők ellenére is itthon tudott tartani bennünket, hogy az örökséget tovább adhassuk, még akkor is, ha ez csak korlátozott szabadságban valósulhatott meg, amit gyakran bezártságként éltünk meg. A verscsoportot a kulturális emlékezet szervezi, amelynek alapja a keresztény hagyomány, amely a kötet egészét áthatja. Itt kifejtett formában Lukács evangéliumának parafrázisa jelenik meg. „De ne csak azt féljétek, / aki öli a testet, féljetek / attól is, aki pokolra visz.” (Lukács szavaival) Helyet kap még a természet szépségének dicsérete és az évköszöntő áldásmondás értékőrző hitvallása. „A gyermekek, az unokák / a nevünket felvállalják, / büszkék legyenek hitükre, / őseikre, örökükre.” (Újesztendő, vígságszerző) A legfőbb örökség a sokrétűen tagolt nemzeti azonosságtudat. Ezt részletezi és idézi a József Attila-parafrázis, amit a Hazám két sora foglal keretbe. A két legfontosabb érték az emberség és a magyarság, és annak vállalása, akár szegényen, akár gazdagon. Mezey Katalin folytatja József Attila felszólító módú erkölcsi parancsait. Az ember élete nem szerep, nem játék, hanem felelősség, ami csak akkor lehet teljes, ha célja nemcsak önmaga, hanem a közösség, a közjó is. Legyen tájékozott, önálló, magabíró; ez megóvhatja az önzéstől, az irigységtől, saját személyiségének túlértékelésétől. „Ne járjon a világban kábán, / önmagától mámorosan, tanítsd: / álljon a maga lábán, és tudja, / Isten merre van.” Ez a figyelmeztetés – bár látszólag az istenhitre szólít fel –, mégsem ezt jelenti, mert a hit nem emberi akaratból, hanem Isten kegyelméből ered. Itt arra szólít fel, hogy tudja Isten helyét és szerepét, és aki ezt felismeri, az belátja, az ember nem mindenható, nagyon is esendő. Jó esetben – hit által – felismeri vagy feltételezi a Gondviselőt, aki létünk legfőbb gondját, végességét, elhordozza és meghaladja. Ezt értelmezi a Reményik-parafrázis is, amelyben a Csendes csodák című versének egy sorát idézi, és vitatkozik vele. A költőelőd az apró csodákban, a szívdobogásban, a hóesésben érzékeli Isten közelségét és eljövetelét, ezzel szemben Mezey Katalin „mégis az időtlen csodákra” vár. A tiltakozás mögött az áll, hogy a saját halál, Isten szólítása az idegenbe, nehezen elfogadható, bármennyire is szükségszerű.
A negyedik ciklus címadó verse – Mint egy hatalmas felleg – a kötet legfilozofikusabb darabja, amelyben a felleg és a nap szerepeltetése áttételesen Platón barlanghasonlatát idézi, ahol a nap a legfőbb ideának, a felfedett igazságnak, a felhő pedig az árnyéknak, az elfedett, felületes igazságnak, vagyis a hazugságnak feleltethető meg. Ám a nap ereje, az idea fénye képes átragyogni a látszaton, hogy felfedje az igazságot: „de a Nap akkor is, / mikor felleg takarja, ragyog.” A ciklus alapellentéte a szerves világkép, az isteni-természeti hagyomány ütközése a technikaival, a medializációval, ami könnyebbé, mégis virtuálissá teszi a valóságot, az életet. (Rádiózás, Virágének, Jurta, Kutyaugatás) A 17-18. század fordulóján már felmerült hasonló ellentét, amikor az évezredes teológiai meggyőződés került szembe a természettudományok új felfedezéseivel, a távcső és a mikroszkóp által láthatóvá tett fizikai, csillagászati és biológiai ismeretekkel. Az irányzat elnevezése a fizikoteológia, amelyben a természet egészéről szerzett új ismereteket igyekeztek összehangolni a teológiával, és elsősorban azt ünnepelték, hogy Isten a makro- és a mikrokozmoszban is milyen csodálatos, sokszínű és bonyolult világot teremtett, tehát értelme minden értelmet felülhalad. A fizikoteológia kérdését veti fel a Rovarok című vers. „Uram, milyen kajánság munkált benned, / mikor minden teremtményednek / ezerféle ellenséget terveztél, / aki megrágja, kifúrja, megeszi, / aki így vagy úgy, de a vesztére tör, / a vérét szívja, dagadtra csípi, / kinő belőle vagy belenő / a húsába, belerakja petéit, / hogy kikelő lárváinak / legyen majd mivel táplálkozniuk?” Vajon – az ember szempontjából nézve – a természet kártékony része is Isten teremtménye? Vajon mi célt szolgál például a szúnyog? Erre ad ironikus választ a Szúnyogposta című vers. „Talán azt, hogy ne ülhessek / kényelmesen az esti kertben, / élvezve a nyári alkonyatot, / a domb fölött az aranyszélű felhőt, / a gyepre csendesen leszálló harmatot. / Ne gyönyörködjem az alkotásban úgy, / hogy meg ne emlegessem az Alkotót.”
Az ötödik, a Nyelvleckék ciklus az eddigieket ellenpontozza, a súlyos erkölcsi és filozófiai kérdéseket a nyelv játékosságával oldja. Azt érzékelteti, amikor a nyelv még szabad, amikor még ösztönösen érvényesül a megnevező képessége, amikor a nyelvhasználó még közel van a (nyelv)teremtéshez, amikor még nincs semmilyen előzetes megfontolás, csak tiszta és áramló nyelvhasználat. A felettes én a gyereknyelvet még nem uralja. Itt a nyelv még nem akadály, hanem egyszerre eszköz és cél, az üzenet és a megformáltság teljesen egybeesik, még nem a logika és grammatika uralma alatt áll. A gyereknyelv a nyelvi megelőzöttség élményét adja, amikor úgy tűnik, hogy a világ közvetlenül megy át a nyelvbe. Természetesen ez a közvetlenség nem teljes, hiszen itt is a költő uralja a beszédet. Néhány esetben – amikor nagyon közelinek érezzük a gyereknyelvet – talált versről lehet szó: „anya a hangyikát / összeszöni a kalapáccsal / meg a szőnyeggel is összeszöni”. (Anya a hangyikát) Ebben a ciklusban a szerző kihallgatta a gyereknyelvet, és nyersanyagként, versötletként felhasználta, hogy megmutassa játékos szabadságát, alakulását és súlyosságát. De az utolsó darab itt is az elmúlás metonímiája. „Amikor majd én is / meghalok / bemegyek a temetőbe, / és bebújok egy kő alá, / ami még üres.” (Amikor majd)
A hatodik verscsoport – Lámpaoltásra hajnal – keretes szerkezetűvé alakítja a kötetet, mert visszatér az elmúlás témájához, de már nem a gyász, hanem a saját halál metonímiái sorjáznak egymás után. A cikluscímadó nyitó versben Dienes Eszternek állít emléket, amelyben az estére hajnal, a szürkeségre ragyogás következik, ami biztató állapotváltozásnak tűnik, de ez – Dienes Eszter világát is megidézve – nem az idill, hanem az elkerülhetetlen vég, az örök világosság fényessége. A készülődés a számadásra. „Nekem ketyeg a tűsarok-metronóm, / engem ösztönöz már indulásra: / pakoljam össze én is a holmimat, / ne hagyjam itt, az idegen szobában.” (Három-négy lépés előre, hátra) A távozás, az elköltözés: ez az utolsó, egyben a legnehezebb feladat, amit teljesen egyedül kell megoldani. „Jó esetben vele van az Isten, / aki ott lenne mellette / a legszűkebb zugban is. / Legtöbbször még sincs vele.” (Oldd meg magad) Az ember az élete végére gyakran elveszti méltóságát, különösen, ha kórházba kerül, és elgyámoltalanodva mások segítségére szorul. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben az egyetlen érvényes beszédmód az ima. A beszéd azért cselekvés itt, mert a kimondás maga a cselekvés, ami tisztán retorikai ugyan, mégis van ereje és érvénye. A beszélő szeretné, ha kérése megvalósulna, mert bízik a kifejezés és a megszólított erejében. A kötet végén két fohászt olvashatunk. Az első személyes hálaadás. „Legalább az utolsó pillanatban / megköszönni azt, ami elveszett, / az áldott kézből bőkezűen osztott, / nyugalmat termő, csendes életet.” (Legalább az utolsó pillanatban) A kötet záró verse az imára, a békére és – bár a nevére csak utalással – Jézus szeretetére és követésére szólít fel. „Imádkozzunk, még ha először is életünkben, / és öleljük át mindkét karunkkal szorosan / a békét, aki nemcsak szárnyas angyal, de szívdobogás is, / ami nélkül nincs élet. Öleljük és tartsuk meg közelünkben, / és szeressük egymást is úgy, mint önmagunkat, / szeressük egymásban a legnagyobb, a legféltettebb kincset, / legyünk legalább az ő kedvéért / jobbak egymáshoz, mint amilyenek vagyunk.” (Nemcsak szárnyas angyal)
Mezey Katalin kötete gondolati líra, erőteljesen retorizált fogalmi költészet, amelyben szembenéz a világgal, a jelenségekkel, és értelmezi hozzájuk való viszonyát. Határozott értékrend jellemzi, hisz a leírt szó erejében, az emberségben és a hazaszeretetben, a megnevezésben, a biztatásban, a fájdalom kifejezésében. Költeményei tragikus értékszerkezetűek, amit csak néhány esetben old fel iróniával. Az értékpusztulás szomorúságán és az élet végességén – olykor elbizonytalanodó hitével – igyekszik felülkerekedni, de a vers végére önmagát is egyre jobban sikerül meggyőznie. Költeményeit a körülmények leírása, egy esemény, egy mondat indítja el, majd ezt fejleszti és értelmezi tovább, hogy a zárlatban leggyakrabban az elmúlás metonímiájához érkezzen el.
Vissza a tetejére