A régi szöveghagyomány új emlékezete (Háy János: Szerelmes, istenes, okosos)
Háy János: Szerelmes, istenes, okosos. Háy-kódex. Európa Kiadó, Bp., 2023
Új könyvforma született: a nyomtatott kódex. Ez képtelenség ugyan, mert a kódex kézzel írott könyv, de Háy János mégis megalkotta. Hiszen saját kódexének ő az írója, a másolója, a felfedezője és a sajtó alá rendezője is. A fikció szerint az általa 2022-ben megtalált kéziratos Háy-kódexet adja közre most a szerző, amelyben a versek sorrendje azonos a nyomtatásban közölttel. Eredetileg egy kéziratos, régi könyvre kellene gondolnunk, amely eddig lappangott, de ez nem tarthatott sokáig, hiszen a mű megírása során a szerző Térey-ösztöndíjban részesült, miképpen erről a címlap hátoldalán beszámol.
„Végre olyan versek, / mint régen, amiket mégsem / írhattak volna meg régen.” A könyvben egyetlen, cím nélküli, szokatlan helyen – a kódexet átölelő szalagon – olvasható verses paratextus van, amelyhez nem kapcsolódik régi szerző neve, és így ihletadó szöveg sem, ellentétben az összes többivel. Ebben közvetlenül – fanyar öniróniával – a szerző beszél, aki a „végre” szó ’éppen itt volt az ideje’ jelentését a saját halál közeledésének, a ’tényleg a végre’ elkészült kötet valódi tragikumával ütközteti. Alapkérdése, hogy ezeket a „rendes” és „érthető” verseket miért nem írhatták meg korábban. Azért nem, mert Háy János itt horizont-összeolvadásban olvas és ír, vagyis a tág értelemben vett jelenkor, a romantika utáni – összefoglaló gyűjtőnévvel – modern irodalom szövegismeretével a fejében olvassa vissza magát a 16., de elsősorban a 17. századi szövegek által teremtett világba. Majd abban elmerülve, és azoktól megtisztító erejű késztetést kapva írja újra, tovább és át a számára fontosnak és érvényesnek érzett szövegeket, és teszi maivá. Ezt a válogatást, a kiemeléseket csak részben végzi a szerző. Sokkal inkább a benne élő modern szöveghagyomány teremti meg itt önmaga emlékezetét, és ezzel könnyen beláthatóvá teszi, hogy a múlt eredendően a jövőben, az emlékezés szelekciós folyamatában történik. A Háy-kódex verseit a régi és az új interferenciája hozza létre, s ezzel új minőséget teremt. A 16–17. században a magyar irodalom szövegtengerébe dobott verskavics 21. századi fodrozódását írja meg a szerző, így az egyszerre és szétbonthatatlanul lesz régi és új, protestáns és posztmodern, barokk és kortárs líra, összességében szerelmes, istenes és okosos. A régi századokban indult lírai lökéshullámok adják az ihletet, ezeket a hangokat hallja meg a költő, és így a magyar költészet szöveguniverzumának háttérsugárzásából meríti inventio poeticáját, versszerző találmányait. Azokat a témákat, szófordulatokat, retorikai, ritmikai és rímtechnikai ötleteket, amelyeknek segítségével újjá írja a régi szerzők verseit, így kortársainkká teszi őket. A 16. századot, a kései reneszánsz és a protestantizmus kialakulásának időszakát kilenc, a 17. századot, a barokk világát, a reformáció elterjedését és a katolikus megújulás korszakát harmincöt szerző képviseli, akik zömében kálvinisták és lutheránusok és csak néhányan római katolikusok. Az egyetlen 19. századi és nem magyar szerző Georg Friedrich Daumer német költő – műveire Brahms írt dalokat –, aki a szerelmes versek ihletadói között szerepel.
A kódex szalagján kívül még négy szöveg szól „e könyvről magáról”. A három nyitó vers és a zárlat, a Búcsú, amelyek tipográfiájukban is eltérnek, dőlttel szedettek, de hozzájuk már rendelt egy-egy régi szerzőt is a költő. Bennük már szerepelnek ihletadó, jelöletlen vendégszövegek a múltból, amelyekkel megidézi és emléket állít a költőelődöknek. Az elsőben Esterházy (I.) Pál (1635–1712/1713) költeményeinek egyszerű, tematikus sorrendjét használja mintának, hogy néhány szavának felhasználásával saját kódexét már zömében kétütemű hatos, ragrímekkel ellátott tartalomismertető verssel köszönthesse. Tehát itt csupán ötletadó az olvasott forrás, nagyon távol van az elkészült szövegtől. Miről szól a kötet? „a télről, a nyárról, / életről, halálról, / rosszról és jóról, / istenről, gonoszról, / sok-sok okosságról / (…) egy konkrét rózsáról, / szerelmi hiányról”. (Ha majd írok, írok) Itt a „konkrét” szó leplezi le, hogy ez nem lehet régi vers, mert a történeti-etimológia szótár szerint 1861 után használják először. A következő is modern módon önreflexív, hiszen Rimbaud-nál az én, Háy Jánosnál a szerző, „az mindig valaki más” is. Talált egy János papról és a csapról szóló tizenkét soros vidám versbetétet – ami Petőfi Csokonaiját is eszünkbe juttatja –, és ebből alkotta meg önironikus és identitásos versét, ami magát az írást is ábrázolja. „János vagyok, a mindenét, / én vagyok az, aki elébb / megkérdezte, ki vagyok én, / kinek szólhat ez a levél, / miben írják, én vagyok én, / egy öreg pap, aki kövér, / akit neveznek a nevén, / s részegen, mint a csap, / fekszik az utca kövén.” (Hát te ki vagy?) A harmadik ars poetica, amelynek alapja Marosi István (17. század második fele, református lelkész) kétsoros verse, amit jelöletlenül teljesen átvesz – én most dőlttel jelölöm (S. F.) –, és variációsan körbeírja. „Aki jót főz, mindig jól főz, / aki jól főz, mindig jót főz. / Aki jót ír, nem mind jól ír, / aki jól ír, nem mind jót ír. / Jót jól, jól jót, mint az ételt, / minden verset úgy hozz létre, / és amikor hibát vétesz, / magadra fogd, ne az égre.” (Jót jól, jól jót) Nemcsak a jót, hanem a rosszat is ábrázolni kell, mert csak ebben az esetben lesz jól formált, vagyis igaz a mű. A jó vers tehát a jól megírt vers, ahol – régi kifejezésekkel élve – megvalósul a tartalom és a forma egysége. Ezt a követelményt fogalmazza meg Kazinczy Ferenc is 1811-ben. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok.” (A nagy titok) (Kiemelés az eredetiben.) Háy a Búcsúban Tolvay Ferenc (1650–1710?) nyolcsoros Be-rekesztésének csupán első négy sorát használja fel versének elején, majd még tíz sorral megbővíti. A kötetet maga a vég, a saját halál tudata és fájdalma keretezi. Erről ír a kódex szalagján olvasható nyitó versben és az utolsóban is. A kötet vége egyben az élet vége is: „Mindennek vége, ha eljön az idő, / a vég után maradni, nincs oly erő, / a fű s a fa kiszárad, és por lesz a kő, / tegyél, míg tehetsz, / míg lehet, szeress!” A kötet első és utolsó szava pontosan keretezi és összefoglalja a könyv üzenetét: végre szeress.
Az első ciklus a szerelmes, amely szükségszerűen a hagyományos toposzokat alkalmazza, a versek egymástól elkülönülő beszélői a szerelmet tág értelemben fogják fel. A megszólaló szereti a holdat, a napot, a lovait, a gyermekét, a világot, a hazát, az egész életet. A ciklus egyik legszebb darabja a Baba, amelynek ösztönzője Bornemisza Péter (1535–1584) Énekecske gyermek rengetésére, noha ennek közvetlenül csak egyetlen sorát használja. „Lám ez világ még ingyen soha nem volt”, amiből Háy Jánosnál ez lesz: „Lám, a világ ilyen még nem volt”. Az ingyen szó a 16. században még nem az ’ellenérték nélkülit’ jelentette, hanem az ’ígyen, ilyen’ határozószói értelemben szerepel itt. Az ember teremtése Isten műve, amelynek csodája minden gyermek születésénél megismétlődik. „apró dísze a teremtésnek. / Sírt, de már alszik, / s te csak nézed, / nem láttál még semmit / ennyire szépnek.”
A kötet költeményeinek alapértéke a természetesség, az egyenes beszéd, az őszinteség. A szerelmes vágyódik, és gyakran csapásként éli meg a rajta elhatalmasodó, eszével és akaratával nem befolyásolható érzelmet. Örvendezik, ha szerelme beteljesül, és gyötrődik, ha kapcsolata aszimmetrikus. Gyűlöl és szeret, szenved és sír házastársa halálakor, és szépen búcsúzik tőle. Megidézi és átköltésével emléket állít Rákóczi Erzsébetnek (1654–1707), az első magyar költőnőnek, aki rossz házassága miatt írt hosszabb panaszverset. Két szakasz összevetése jól mutatja a parafrázis módszertanát. Az első két sor a költőnő négyütemű, felező tizenkettesekben, bokorrímekkel írt verséből való átvétel, a másik kettőt Háy János a 21. században ugyanabban a ritmusban tette hozzá, de ő már a változatosabb, páros rímet használja. „Ad jobbat az Isten, meg sárgul az kalász, / Üdövel meg vidul az meg busult vadász, / Istenre rá bizván ez rut fekete gyász, / Meg fordúl még egykor busult Rákóczi gyász.” „Mert ad jobbat isten, megsárgul a kalász, / idővel megvidul a megbúsult vadász. / Ha jó fordul rosszra, rossz fordulhat jóra, / tavaszi nap jöhet télen esett hóra.” (Jaj, én szerencsétlen) (Kiemelések – S. F.) Egy másik sorban Szomolány várát, ahol Rákóczi Erzsébet gyötrődött, a Kékszakállú herceg titokzatos várára írja át, így teremti meg az időhidat a két korszak és a motivikus kapcsolatot a párkapcsolati szenvedés korokon átívelő időtlensége között.
A második ciklus tartalmazza a legtöbb verset, hetvenötöt. Ezek közül huszonegy előszövege Fráter István (1630 körül – 1703) Paraphrasis rhitmica az az verses magyarázatából (1684) való, amely egyben a Háy-kódex mintájául is szolgálhatott, hiszen abban a szerző saját, kéziratos kódexében latin klasszikusok disztichonban írt epigrammáit költi át magyar nyelvre, általában Balassi-strófában. Ezek az „okosos” költemények többnyire rövidek, néhány sorosak csupán, és zömében tanító jellegűek. Megidézik és újraírják az antik és a biblikus, elsősorban ószövetségi eredetű bölcsességirodalmat. Ezek forrása többek között Madách Gáspár (1590 körül – 1641/1647) Cato bölcs mondásainak magyarázata című műve a 17. századból. Ő közvetíti a Kr. e. 3-2. században élt római költő és politikus filozófiáját. Az „okosos” versek természetesen közhelyeket tartalmaznak, de a locus communis – a közös szöveghely – eredetileg nem leértékelő értelmű volt, hanem éppen az ellenkezőjét, a műveltséget, a tájékozottságot jelentette. A szövegek átvétele, jelöletlen idézése, átírása az olvasottságot, az erudíciót mutatta, ezért szerzői erénynek számított. A közhely lényegében minden műalkotás alapja, hiszen alapvetően az igazságot ragadja meg, és éppen emiatt idézik olyan gyakran. A régi irodalom, vagyis a romantika előtti korok megengedőbbek voltak az átvételekkel, és nem tekintették plágiumnak azokat. Egyébként felmerülhet, hogy a modern irodalom csak jobban elrejti, elkendőzi a közhelyet azzal, hogy elhagyja a versből a szentenciát és a tanító jelleget. Valószínű, hogy az esztétikai érték (gör. aiszthézisz), vagyis az érzékelhetetlen érzékelhetővé tétele minden korban – a korstílusoktól függetlenül – abban áll, hogy másképpen, de hitelesen és jól formáltan mondja el ugyanazt. Így jön létre a Háy-kódexben a múlt a jelen szövegeként. Időhidat képez a régi és a mai között, nevük közlésével emléket állít az elfelejtett szerzőknek, hogy maivá, kortársainkká teszi őket, és saját versévé írja át műveiket. Ezek így – a zongoraművek négykezeseinek mintájára – kétkezesek lesznek. A társszerzők nevei a művek alatt, a lap alján futnak, így aláírják és alátámasztják, hogy nekik is köszönhető a lélekemelő szellemi ajándék. Egy szövegnek két alkotója van, és csak a megszállott filológus, az elszánt kritikus nézi meg, hogyan is születtek ezek a költemények. Van, hogy nagyon szoros a kapcsolat az előszöveg és az új között, ezeket talált verseknek nevezhetjük. Olykor csak néhány sor, mondat vagy sortöredék, esetleg csak egy szó, amit a költő felhasznál. Negyvenegy táblás szimultán költői sakkparti ez, hiszen Háy János mindenkivel közös versírást játszik. Teljesítménye azért nagymesterszintű, mert a sokféle hangból egységes és együtt hangzó szimfóniát tud komponálni. „Semmiből teremté / a semmi az embert, / és megváltá önmagával, / ha hisznek benne.” (Sztárai Mihály/Háy János: Semmi) A negyedik szó Sztárainál az Úristen, ezt írja át következetesen a költő semmire, ezzel ütközteti és újra felteszi a teremtés és a tagadás, a lét és a semmi, a 20. század filozófiájának alapkérdését.
Ez a kötet különbözik a nagy hagyománnyal rendelkező alteregós és szerepverses művektől. Itt nem fiktív szerző műveinek megírása történik, mint például Kosztolányi Esti Kornéljában, Weöres Sándor Psychéjében vagy a Kovács András Ferenc által Lázáry René Sándorként írtak esetében. A Háy-kódex kreatív kompiláció eredménye, ami csak annyiban posztmodern, hogy szakít a romantika óta kötelező eredetiség dogmájával. Itt is féktelen az intertextualitás, de nem ismerjük fel a rájátszásokat, mint más, kortársi allúziókban, mert – a romantika utáni kánonnal ellentétben – a régi szöveghagyomány nem él elevenen a fejünkben. A ráismerés örömét csak a későbbi korok szövegeinek allúziói adják meg, amelyből azonban kevés van a kötetben. De hangsúlyos helyen, a kötet utolsó előtti versében szerepel József Attila átírt sora is. A megrendítően hatásos önmegszólító költeményben már a halott beszél, és vall helyzetéről. „Nem árthat ezután se ember, se állat, / nem koslat nyomodban többé már a bánat, / íme, hát meglelted gyönyörű hazádat.” (Ne félj) A kötet igazi újdonsága és erénye a régiben rejlő és elfelejtett értékekre történő erőteljes figyelmeztetés, hiszen a jelen éppen a múlt eltörlését erőlteti; a régi nem számít, mert ósdi, elavult, fejletlen, helyette inkább élj a mának, mert megérdemled. Megrendítő és egyben felemelő, hogy a kötetben nincs irónia, vagyis nincs értékbizonytalanság, amely a posztmodern uralkodó esztétikai minősége. Háy parafrázisaival visszahelyezi jogaiba a tragikumot, a jó értelemben vett pátoszt, ami eredetileg pusztán érzelemmel telítettséget jelentett. Hitelesen képes megrendülni, együtt érezni. Nem ijed meg a tanító jellegtől, a közhelyszerűnek látszó bölcsességektől, mert fontosnak tartja régi igazságok kimondását. Szóhasználata csupán enyhén archaizáló, ami az olvashatóságot könnyíti, miképpen az is, hogy nem terheli meg sok antik mitológiai utalással és biblikus nevekkel a szövegeket. A retorikai fordulatok és a Balassi-strófa (6a, 6a, 7b) különböző változatai és a rímek teremtik meg a régi vers hangulatát. Háy János is ezen a hangon szól, versmondata úgy vesz levegőt, ahogy megidézett szerzőtársai ihlették. Ezzel tiszteleg előttük, mert megérintette őt határozott értékrendjük, önazonosságuk, érzékenységük, őszinteségük, nyelvükbe és versükbe rejtett lélekrezdülésük. A vallomás, a panasz és az ima, az öröm és a fájdalom, a fogalmazás pontossága és az igazság kimondásának tiszta áramlása érzékelhető. „Tanulj más sorsából igazabban élni, / s nem kell neked akkor a haláltól félni. / Újra az lesz mi volt, nem voltál, s nem leszel, / aki ide rakott, a végén ő vesz el.” (Világárnyék)
A kötet bő egyharmada, a harmadik és a negyedik ciklus tartalmazza az istenes verseket, amelynek kiemelkedő értéke, hogy hitelesen tud hitvalló lenni. Ilyen költeményeket nagyon nehéz írni, mert egyszerre kell érvényesülnie a teológiai és az esztétikai szempontoknak, amelyek egymás ellen hatnak. Az istenismeret, a hit megvallása egylényegűséget és egyértelmű értékhierarchiát vár el, az érzékelhetetlen érzékelhetővé tétele pedig összetett értékszerkezetet igényel, mert csak így tud megfelelni Pilinszky János mércéjének. „A vallásos lírában a nyilatkozatszerű megnyilatkozás könnyen a hitelesség rovására megy, s épp a vállalt hit kárára. A katolikus művészetben aranyszabály Bernanos tétele: hogy világnézetünket csakis akkor szolgálhatjuk, ha nem szolgáljuk ki.” (Pilinszky János: Naplók, töredékek, Osiris, 1995, 81.) Háy Jánosnak ez azért sikerült ilyen jól, mert a régi versek eredendően hitvallók, hiszen az, hogy Isten a mindenség ura, a történelem irányítója és az egyes ember életének gondviselője, evidencia, mindenki számára elfogadott és a hétköznapokban átélt alapigazság. Az emberi élet véges ugyan, és az eredendő bűn miatt szenvedése és testi halála elkerülhetetlenül a létezésnek része, de a lélek halhatatlan, mert hit által Krisztus megváltó halála és feltámadása az örök élet, az üdvösség lehetőségét adja. Az ebből következő szilárd értékrendet vallják a záró ciklusok versei. A kötet sokhangú és megformált beszélője az egészet azért alkotta meg, mert szeretett volna ilyen módon szerelmes, istenes és okosos lenni, és ez a régi költemények tematikai, poétikai és versnyelvi hitelességi fedezete nélkül, a kortárs líra hangján nem lett volna lehetséges. „E kis könyörgéssel, / alázatos szívvel, / most bocsánatot kérek / tőled, ki érettem / függtél a keresztfán, / szomjaztál, s meghaltál / én édes istenem.” (Számvetés)
Amikor Háy János elolvasta a régi verseket, úgy érezhette, ezeket helyette írták. Másképpen fogalmazva: rádöbbent, hogy meglepetésére és örömére Háy János-idézeteket talált a 16–17. századi szerzőknél. Úgy gondolta, költőként akkor állít méltó emlékjelet elődeinek, ha megtiszteli őket figyelmével, verseik olvasásával és megújításával. Ezért kódexével létrehozta a régi szöveghagyomány új emlékezetét. Mert a régi szerzőknek ez az egyetlen esélyük, hogy a kortárs líra szövegterében is szóhoz jussanak, és hosszú századok megfeledkező csöndje után nevük és a hangjuk ismét az élő irodalmi hagyomány része lehessen. Köszönet érte! Így legyen!
Vissza a tetejére