Bevásárolni vagy ügyintézni szoktam bejárni Szolnokra nagyrévi tanyámról. Pestre Kecskeméten át megyek, mert nem szívesen autózom a 4-es főúton. Amikor még a színház volt a foglalkozásom, eljártam a Szigligeti Színházba, olykor kritikusként, máskor puszta lelkesedésből. Ezúttal azért ugrottam be a városba, mert felizgatott a magyar filmekből felkínált mustra. Véletlenül mentem át a szobán, melyben nyitva volt a tévé, és odakaptam a fejemet az ORTT hirdetésére: a Szolnoki TISZApART moziban március utolsó napjaiban filmfesztivál lesz. A mozit mindig felhőtlenül imádtam. A televízió egyáltalán nem tudott tőle elcsábítani. A mozi varázsát nem befolyásolja, hogy zsúfolt-e e nézőtere, vagy egyedül ülök benne. Sok időt áldoztam rá az életemből, hogy megfejtsem a színház titkát a magam számára – így azt értem el, hogy nem is igen maradt titka. Egy színházi előadásba már nem tudok belefeledkezni. Filmet nézni egy moziban – az igazi öröm! Szeretem a plázákat és a vidéki kisváros nyikorgó széksorait. Az avíttas szag csak addig facsargatja az orrot, míg a film magával nem ragad. Odáig voltam múlt nyáron Berlinben a háromdimenziós vetítésért, és örülök, hogy már itthon is részünk lehet benne. Mivel a film nem szakmailag érdekelt, soha nem jártam filmfesztiválon. Ezúttal itt volt a nagy alkalom: a szolnoki nyilvános és ingyenes mustra. Beutaztam.

A szellemes nevű TISZApART mozi igazi művészmozi. Tágas előtere a büfével intim társalgó, ahová feltehetően akkor is érdemes beülni egy kávéra, ha egyszerűen csak jófajta emberek közelére vágyunk, mint mondjuk egy könyvtárban. A filmvetítés két teremben folyt. A Szolnoki Est különszáma gazdag kínálattal csalogatott – összesen negyvenórányi filmmel péntek délutántól szombaton éjszakába nyúlóan. Igaz, hogy épp „filmfesztivál” miatt jöttem be a városba, mégis megszeppentem. Úgy terveztem, megnézem a műsort, kiválasztok két, maximum három filmet – tévében kettőnél többet nem nézek meg egymás után –, s bolyongok kicsit a városban céltalanul a ragyogó tavaszi napsütésben. Eszembe jutottak a kaposvári tavaszok a Csiky Gergely Színház fénykorából, amikor akár hat héten át se láttam a napot, annyira beszippantott a munka. A kezemben tartott műsorfüzet szerint a választék olyan jónak kínálkozott, hogy inkább mindkét teremben jelen kéne lenni végig, nemhogy elsétálni előle. Zavaromban meglátogattam a mosdóhelyiséget. Az efféle kerülők segíteni szoktak a döntésben. A mosdó tágas, s hogy úgy mondjam: „európai színvonalú”. A maradás mellet döntöttem. Már csak azon hezitáltam, nem jön-e majd katzenjammer? Nem csömörlök-e meg, ha végtelenítem itt tartózkodásomat?

Az első film címe, amire beültem: Ének a csodaszarvasról. Jankovich Marcell 80 perces színes animációs filmjéhez (2001) Szörnyei Levente szerzett zenét. A legelső érzés, ami elfogott: feltámadt valamikori rajongásom a folklór iránt. A Képes Krónika lapjain megőrződött legendakincsünk, a néprajzi elemek megelevenítésének képi és zenei bravúrja s az ősi magyar hiedelemvilág felidézése az idegenkedés és a ráismerés párharcát vívta. A keresztény kultúra s főleg a katolikus neveltetés, melyben magam is részesültem, elutasította az ősi pogány hitvilágot, de hozzám mindig is közel állt a „lelkes állatok” egymásba való átváltozásának gondolata, s a szellemes animációs rajzok sorozata megkarcolta ismereteim és beidegződéseim felső kérgét, hogy fölszabadulhasson valami ahhoz hasonló érzés, amit Jung a kollektív tudatalattinak nevez.

A csodaszarvas világának véget kellet érnie, s őseink bölcsebb és előrelátóbb csapata nyugati civilizáció és a keresztény vallás mellet tették le a voksot. A magyarság történelme ettől kezdve más törvények szerint alakult. Megpihenhetnénk elmerengve az áldott civilizáció vívmányain, de öt perc szünet után áramütésként ér a következő mű. Az Új Eldoradó Kocsis Tibor színes dokumentumfilmje 2004-ből. Az átlag halandó csak annyit tud Verespatakról, hogy a román kormány áldását adta a külföldi érdekeltségű aranybányászatra. A Tisza néhány évvel ezelőtti ciánnal mérgezésének a híre s az azt követő rettenetes halpusztulás nélkül ez a nagy stílű „új-kaliforniai” vállalkozás feltehetően suba alatt maradt volna. A benyomuló tőke kanadai. A film, noha csupa valós riportot dolgoz fel, pontos művészi érzékkel időzíti a legmegrázóbb képsorokat. Ahány ember, annyi szempont és annyi vélemény. A dokumentumfilmes hűségesen megszólaltatja a tábort és az ellentábort, s amikor a néző gondolkozni kezdene a külön-külön igazságokon, hirtelen vágással hajmeresztő látvány zuhan a szeme elé. Egészen más hatású volt egy-egy híradóképből értesülni a borzalomról, mint itt a mozivászonról megélni a tiszai tragédia mozzanatait. A halászok küzdelmeit az óriás haltetemekkel, a döggel teli konténereket, a halbedarálót. Hosszú, véget érni nem akaró percek át részesülni a gyötrelemből, ami a folyót megtisztító embereknek osztályrészül jutott, s ha mindez nem lenne elég, bizarr befejezésképpen a jelenetnek, fehér ló teteme lóg a levegőben fejjel lefelé egy daruról. Mementóként. Civilizációs lóáldozat.

Döbbenetes, amit ez a film elmond a film nyelvén, miközben látszólag teljesen pártatlan marad. Mindig az a jó művészet, amelyik nem rágja szájba a mondanivalót, hanem átengedi a nézőnek (olvasónak) a felismerés esélyét. De a Tiszában végbement pusztulás a filmnek csak egy része, adat a sok közül. A dokumentummű igazi tétje az a kérdés: vajon az (európai) civilizáció képes lehet-e, lesz-e megvédeni magát a rá váró katasztrófáktól, ha mégis csak az emberi kapzsiság bizonyul az erősebb érvnek? Verespatakon (Rosia Montana) mindig volt aranybányászat. A környező hegyek 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt rejtenek. A nemesfém a sziklák anyagában van. Pepecselős munka a hagyományos aranybányászat és aranymosás, bármeddig is eltarthat hozzájutni a kincshez. A hatékony és gyors technológia elfogadása érdekében a kanadai mohó aranyvágy, akit csak lehet, megvesz zsebből. Az államot. A helyieket. Dürrenmatt híres drámájában, Az öreg hölgy látogatásában hátborzongató megtapasztalni, ahogy a falu lakóit sorra megvásárolja és felbéreli a faluba visszatért idős nő, hogy bosszút álljanak nevében ifjúkori hűtlen szerelmén. A jelen nagyszabású projektje nem egy ember meggyilkolását, hanem a környező hegyek felrobbantását tűzte ki célul. A többszáz hektáros cianidos tározót száznyolcvan méter magas fal fogja övezni. Tizenhét év elég lesz rá, hogy kivonják a töménytelen aranyat. A filmet kötelező tananyagként kéne levetíteni az iskolában, amikor a környezetvédelem a téma.

Nézni akartam egy ideig Mundroczkó Kornél 2002-ben készült alkotását, majd átmenni a másik teremben a Kádár-korszak belügyi oktató filmjeire. De nem vitt rá a lélek, hogy ne tudjam meg a Szép napok végkifejletét, ámbár a film igen szomorú történetet dolgoz fel. A szereplők igazi antihősök, egyik sem rokonszenves, bajos lenne bármelyikőjükkel együtt érezni. Az egész, mégis, a szolidaritásunkra apellál. A szőke, fiúshajú, nyeszlett csajocska szülni készül a vidéki város mosodájában. Az újszülöttért a mosodás lány leperkál háromezer forintot. Az öccse, aki épp most szabadult a javítóintézetből, kilesi őket a fogason lógó ruhák mögül. Természetesen megkívánja a lányt, akinek egyáltalán nem aktuális egy újabb pasi. Kurvoid, de nem prosti. A teste a kommunikációs eszköze. Minden emberi kapcsolatából kiszakadva végre észhez tér, és vissza akarja szerezni a gyerekét. A fiút azonban a nővére lefizette, hogy akadályozza meg benne. Megerőszakolja a lányt, aki egy kupac rongyként fekszik, magára hagyva a külvárosi telken a film végén. Mi nem devalválódik?

Papp Gábor Zsigmond egy 82 perces fekete-fehér dokumentumfilmet állított össze 2004-ben a Kádár-korszak ügynökképzéséről. A kisebbik teremben vetítették, mely zsúfolásig megtelt, mire átértem. Nem volt alaptalan az érdeklődés. A Történeti Hivatalban jelentéseket olvasni, az is döbbenetes élmény. A Belügyi Filmstúdióban 1958 és 1988 között készült propaganda-, oktató-, kis- és nagyjátékfilmekből készült bemutató növeli ámulatunkat a szánalmas és a veszélyes világ láttán, melyet szerencsére magunk mögött tudhatunk.

Úgy sikerült, hogy a kisteremben kerültek vetítésre azok a filmek, melyek telt házat vonzottak, míg a nagyteremben lézengtek a nézők. De a hangulat a mozi egész területén bensőséges volt. A kisteremben a földre is leültek, ami inkább csak színházi előadásokon szokott előfordulni. Két nagyszerű játékfilm fejezte be a napot. Az egyiket Elek Judit rendezte, a másikat Herendi Gábor, mindkettő 2006-ban készült. A hét nyolcadik napja igazi női film. Ahogy más a hangulata egy társaságnak, melyben csupa férfi van, vagy csupa nő, a női mozinéző az általános mondanivalón túl személyesen megérintettnek, beavatottnak érezheti magát az öregedő balerina passiójában. Kiváló a szereplő választás. Az egykor minden bizonnyal nagyon szép balettoktatónő szerepében Maja Komorowska és a gonosz ingatlanügynökében Pogány Judit. Párbaj a cselekre, csapdákra, emberi aljasságra felkészületlen művésznő és a hullámlovas ügyvédnő között. Nem nehéz kitalálni, melyikőjük győz. A főhősnő egzisztenciális mélyrepülése során társadalmon kívülre kerül. De végkifejletként részesül egy szerelmi feloldásban, mely a női létezés nélkülözhetetlen rugója.

Herendi Gábor egy castingon talált rá az amerikai lányra, akire rábízta a Lora címszerepét. A 2006-os filmen meglátszik, hogy a rendező az amerikai filmművészettel iskolázta magát, és így éjféltájt nagyon nem bántam a happy end-es végkifejletet. A lány motorbalesetben veszítette el három évvel ezelőtt a szerelmét, majd a pszichés sokk hatására a látását. „Nem vagyok vak, csak nem látok” – jelenti ki több ízben a történet során, s az a mód, ahogyan létezik és nem fogadja el a vakságot, humort és optimizmust kölcsönöz a filmnek. Végül igaza lesz: összejön egykori szerelme öccsével, aki régóta szereti, s ékes ráadásként visszanyeri látását is.

Éjjel egykor lett vége a filmnek. A másik teremben még vetítettek. A büfépult mellett két gitáros pengetett a bárszéken. Ahogy elhaladtam mögöttük, kultúraszaguk volt. Igen, a kultúra tesz egy várost várossá. Kiléptem a Templom utcára. Szolnok még nem aludt, itt-ott virrasztottak benne a fiatalok. Autóztam kicsit az utcákon, mielőtt hazaindultam. Különös, de nem csömörlöttem meg a tizenegy órányi filmkockáktól. Sőt a mennyiség minőségbe csapott át, ami nem történik meg feltétlenül. A valóság-show-t, amit megéltem, akkor éjjel adekvátnak éreztem Szolnokkal. A helyszín sose véletlen.