Alföldy Jenő

2008/3 - Weöres Sándor-paródiák2006/3 - A tények talaján2005/2 - A Barbaricum költője2004/1 - A szociográfia költészete2003/2 - A paródia költészete2002/4 - Láthatóvá tenni a nem láthatót, avagy a költő mint pártfogó2002/3 - Utazások térben, időben és a tudatban2002/2 - A pénz költészete2002/1 - A tárgyak költészete2001/3-4 - A víz költészete2001/1 - A futball költészete2000/3 - „Férfiat énekelek”2000/3 - Simonyi Imre

A szociográfia költészete

A fenti cím sokak számára úgy hangozhat, mint a fából vaskarika. A szociográfia publicisztikai műfaj, a költészet pedig alapvető szépirodalmi műnem.

Mégis joggal beszélhetünk a szociográfia költészetéről. A kötelezően száraz és személytelen hírt kivéve majd’ mindenféle újságírói műfaj (publicisztika, riport, glossza, tárca, kroki, karcolat, kommentár, kritika) űzhető művészi, azaz „költői” fokon, ahogy Ady, Krúdy, Kosztolányi, Illyés, Bálint György, Pilinszky János vagy Csoóri Sándor példája mutatja. Akárcsak az útirajz vagy az emlékirat, amellyel sokszor lép rokonságba a szociográfia, ahogy Sterne Érzelmes utazása, Heine Utazás a Harz-hegységben című verses politikai költeménye, Petőfi Úti rajzai, Illyés verses és prózai útinaplói (Oroszország, Tizenkét nap Bulgáriában), a riporterkedő Sütő András és még sokan példázzák.

Tudjuk, az ömlengő érzelmesség, a hatásvadászó „lirizálás” a dilettantizmus ismérvei közé tartozik. De ezek a tulajdonságok nemcsak az újságírásban, hanem a giccsköltészetben is megvannak, és ott is utálatosak, mint a kandiscukor habbal. A „költőiség” a fokozott műgondban, a kiemelkedő minőségben és anyagismeretben, a pontosságban és az igazsághoz való személyes ragaszkodás elhitető erejében rejlik. S még egy titokzatos, nehezen kiismerhető „pluszban”, amelyet a könnyebbség kedvéért nevezhetünk intuíciónak, még kockázatosabban mondva: zsenialitásnak. Pedagógusok, mesteremberek, borosgazdák és orvosok is rászolgáltak már, hogy olykor a tanítás „költészetéről”, a kovácsoltvas tárgyak vagy a szőlőnemesítés, illetve a szavakkal való gyógyítás és a kiválóan sikerült sebészi beavatkozás „művészetéről” beszéljünk.

Amikor azonban a szociográfia művészetéről beszélek, másféle összefüggésekre is ráirányíthatom a figyelmet. E műfaj eredetében is visszavezethető a költészetre. Nemcsak képletesen (mint a glossza az epigrammára), hanem közvetlenül. Ezen jól elvitatkozhatnék nem egy irodalmártársammal, de - tekintettel az alábbiakra - azt is szívesen vállalnám.

Hivatkozásom első műve természetesen az Iliász. Akik nem szeretik a „már a régi görögök is tudták...” kezdetű fejtegetéseket, most hagyják abba az olvasást. De ha rám hallgatnak, tovább haladnak, és nem veszik rossz néven, hogy a régi jó görögök utcájába csalogatom őket, megmutatva, hogy mindig érdemes figyelni rájuk.

Szerb Antal így foglalja össze tömören Világirodalmában az Iliász világát: „Igazi »hős«-költemény: tárgya nagy háború, királyokkal, csatákkal, párbajokkal; de a »Hinterland«-ban elénk tárul az emberi világ egész gazdagsága. Látjuk a százkapujú Trója napi életét, amint folyik tovább, bár a hősök ölik egymást a kapuk előtt; az asszonyok dolgoznak, gyermeküket sétáltatják, és áldozatokat mutatnak be az istennőnek; a vének a ház előtt ülnek, és elismeréssel szemlélik Szép Heléna szépségét; odalent a vezérek tanácskoznak és civakodnak végtelen hatalmi féltékenységben...”

Mi ez, ha nem a szociográfia, a társadalomrajz ősképlete? Egy nagyreményű újságíró, ha egy borsodi vagy szabolcsi romatelepülés életéről, esetleg a nemrég lezajlott balkáni háború túlélő magyarjairól szeretne tudósítani, vagy éppen Közép-Afrikába készül, hogy riportot készítsen egy ismeretlen törzsről, jó, ha figyelembe veszi az ismertetett homéroszi látásmódot. Amelyről bízvást kimondható, hogy az eposzköltő szociális érzékenységéről és riporteri vénájáról tanúskodik.

Az eposz, miközben teljesíti rendeltetését (a görög előkelőségek isteni és héroszi eredetének igazolását arról, hogy előjogaikat és kiváltságaikat a Trójánál harcoló őseiktől örökölték), megbízható társadalomrajznak (is) bizonyul. A trójai háborút elzengő hősköltemény nemcsak fölfelé, az olümposzi és égi magasságban lakozó istenek hónába enged betekintést, hanem az ostromlott falak mögött meghúzódó város életét, az ókoriak ruházatát, étkezési szokásait, szerelmeskedését, az asszonyok, öregek és gyermekek életét is bemutatja. Láttatja a mindennapi társas életet derűs jeleneteivel és parázs civódásaival csakúgy, mint a szembenálló seregek haditanácsának és a harcokba rendre beavatkozó istenek belső vitáit. Érzékelteti a közhangulatot mindkét seregben. Az általánosan jellemzőt és az egyénre szabottat. A háborús hisztériát és a zavarosban halászó intrikusok mesterkedéseit. Megismerteti azokat az embereket, akiknek szerelme, barátsága, apai, anyai vagy gyermeki szeretete fölülemelkedik a félelmen és gyűlöleten, az ellenségeskedésen.

Ha anakronizmus, ha nem, nekem úgy tűnik, Homérosz (vagy akit Homérosznak hiszünk) vérbeli riporter, született szociográfus. Akárcsak eposz- és regényíró utódai, Hésziodosz, Vergilius, Zrínyi, Swift, Balzac, Gogol, Lev Tolsztoj, Reymont, Móricz, Szolzsenyicin, García Márquez s még oly sokan. Dantét se felejtsem ki a pokolba helyezett össztársadalmi kor- és kórképével. Vagy - hogy ne csak a közismert neveket csócsáljam - a 18. századi litván Donelaitiszt a maga „Georgikonjával”, az Évszakokkal. (Vergiliust sem csak az Iliászra hajazó Aeneise, hanem még inkább a „szociográfiai ihletettségű” Georgicon kedvéért soroltam.) S még nem említettem a lírát. A lírai költők sorát, akiknél szó szerint bejön „a szociográfia költészete”.

Egyelőre maradjunk Homérosznál. Boszorkányosan ötvözi a hőskölteményt s a társadalomrajzot. Az „öncélú költészet” híveinek épp ez vele a bajuk: a költészetbe oltott szociográfia. Mallarmé, azt hiszem, főleg ezért nyilatkozott a költészet „homéroszi eltévelyedéséről”. Ha igaza van, ha nem, én csak annyit tennék hozzá: jótékony eltévelyedés az, amely majd’ háromezer évvel később is ilyen életképesnek bizonyul. S mielőtt megfricskáznának a kérdéssel, hogy talán bizony videokamerás tévériporternek nézem-e a hagyomány szerint vak, de amúgy kétes kilétű ókori rapszodoszt, próbálom jobban megvilágítani, hogyan értem ezt.

Van az Iliásznak egy négy-öt könyvoldalra rúgó, híres részlete a tizennyolcadik énekben Akhilleusz pajzsáról, amelyben különös szerkesztési elv érvényesül. Homérosz úgy helyezi el az eposzi kompozícióban a mű világának kicsinyített mását, ahogy Jan van Eyck 17. századi holland festő Az Arnolfini házaspár című híres táblaképén, melyen a festő tárgyát, a kereskedőt és feleségét a szoba falán függő kis kerek domború tükörben is megmutatja, kissé elrajzolt kicsinyítésben. Ez az „ugyanaz kicsiben” egyszerre jelzi a hűséges, de nem szájbarágós tükrözés-leképezés-tömörítés elvét, valamint a titokzatos lelkiséget a testiségben. A festő példája azért is kapóra jön, mert Sík Csaba így jellemezte képét: „Az Arnolfini házaspár kettős portréja házasságkötést igazoló okirat, riportszerű beszámoló a középkori házassági szertartásról, de a házasság szentségének jelképes ábrázolása is.” (Kiemelés: A. J.) A publicisztikus jelleg jól megfér tehát a szakralitással, a látvány metafizikai tartalmával.

Az Akhilleusz pajzsa fejezet nem csupán epizód: kis embrió-Iliász a nagy mű méhében. Egyben a trójai háborún túli, általános vagy örök emberi világ komprimátuma. Amikor az olümposzi kovács, Héphaisztosz elkészíti Akhilleusz pajzsát, olyan domborításokkal díszíti a fegyvert, amelyek négy-öt könyvoldalra terjedő leírása méltán tekinthető az eposz sűrített másának. Egyben a szociográfiák elődjének. Azért emelem ki ezt a néhány oldalra rúgó epizódot, mert leírásaiban a békés napok vannak túlsúlyban. A teljes eposzban a véres csatajelenetek s a fennkölt héroszok és istenek dikciói uralkodnak, míg a „szociografikus” részek inkább az emberséges költői hajlamok kiélését szolgáló betéteknek tetszenek. Ha valaminő érdek is fűződött ahhoz, hogy a rapszodoszok ezeket is beleszőjék a mű széles vásznába, akkor a kedélyek átmeneti csillapítása lehetett a céljuk e részletekkel, vagy az, hogy női és kiskorú hallgatóikat is megnyerjék maguknak. Az esztéták így fogalmaznak, s joggal: a világkép kerekségét s a teljesség érzetét tudták így megteremteni.

Ugyancsak kerekded világot domborít nem is kovács-, hanem ötvös-mesteri szerszámaival Héphaisztosz a több karimás pajzson. Várost remekel, a piactéren esküvői forgatag zajlik, ifjú párok ülik meg lakodalmukat, a zenészek pengetik és fújják a táncosoknak a talpalávalót. Valamivel arrébb a kandi sokaság pörlekedők vitáját hallgatja tátott szájjal - „meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak ketten” - a népség két pártra szakad, vének tanácsát hívják össze, hogy helyes döntést hozzanak a furcsa perben; a vérdíjért elkövetett gyilkosságot eszerint elismert iparágként űzhették (mint a 19. századi Amerikában és ma Afganisztánban, Irakban; vajon adót is kivetettek rá?). Mintha helikopterrel (vagy daidaloszi szárnyakon) szaunánk néhány kilométerrel odább, nyájukat legeltető pásztorok tűnnek föl. A pásztoridill (mely évszázadokkal Homérosz után lesz divat a másodlagos kultúrát melengető Alexandriában) máris szertefoszlik: háborúzó katonák csapata csap le rájuk a zsákmányért. A békés idillt áthatja a szorongás, a látszólag gondtalan nép örökös veszélyeztetettségben él. Valóban az ostromlott Trója elvontabb és mégis életszerűbb mása ez; s a békés élet fokozottan kívánatosnak és becsesnek tűnik föl a háború árnyékában. Itt is karöltve jár a Viszály meg a rettenetes Vész. Ám az árkádiai képsor még nem ért véget: az isteni kézműves szántóföldet is remekel, szociográfiai hűséggel mutatja be, hogy a szántók miként jártatják barmaikat a puha földön, és a fordulóban hogyan üdítik fel magukat egy-egy korsó mézédes borral. Nincs ennél érzékletesebb munkaleírás: „megfordultak, ki-ki ment a barázdán, / mind vágyott a hatalmas ugar pereméhez elérni” az itóka reményében. Ma is így kapálnak a gazdák és a napszámosok a borvidékeken. Az évszakok egybefolynak a domborításon, az esztendő is kikerekedik: míg emitt szántanak, amott már aratják az arányló búzát, kévét kötöznek, gyerekek szedik a markot. A király elégedetten szemlélődik birtokán (a görög mondavilágban, az az érzésünk, minden tizedik-huszadik ember király). Távolabb lakomát csapnak a tölgyek alatt; a férfiak tulkot vágnak, a nők a tűzhely körül sürögnek, tésztát gyúrnak, akárcsak Nagyszalontán a Toldi második énekében. Van gondja Hellász riporterének arra is, hogy hírt adjon a fejlett szőlőkultúráról. A jól gondozott, karókkal dúcolt tőkékről már fürgén szedik a szüretelők a feketére érett fürtöket az ónból készült dróttal vezetett sövény mentén. A pásztorok oroszlánokkal viaskodnak, a terelőkutyák tehetetlenül csaholva nézik, ahogy a bestia kiontja belét a vezérbikának. És a fenevadakkal, háborúskodással, civódással együtt is boldogan él a nép, a tánctereken bájos ifjak serege lejti a táncot szellős khitónban, homlokukon dionüszoszi szőlőlevél-koszorúval. Szakasztott úgy, mint Hans Castorp álmában, Thomas Mann Varázshegyének legszebb lapjain.

Akhilleusz pajzsának gyönyörű leírásában Héphaisztosz maga is riportalany lehetne. A pajzsremeklés jelenete hírt ad arról, miként végezte munkáját a kovácsmester az ókorban. Látjuk, amint karikalábán sürög bicegve, de izmosan. Látjuk szerszámait, tűzhelyét, a fújtatót, az üllőt, a többféle hevített fémet. Az Olümposzon éppúgy mennek a dolgok, mint bármikor odalent, a földi halandók műhelyeiben. Erről tanúskodik a mi Gyöngyösi Jánosunk némelyik barokk eposzának leírása a fegyverkovácsolásról.

Lássuk csak a műfaji meghatározást a szociográfiáról. Könyv terjedelmű riport, társadalomrajz. Valóságfeltáró, a figyelmet hagyományos értékekre irányító, ám gyakran kritikai élű és változtatást sürgető mű, amely a társadalom egy szeletét mutatja be rendjével, a természeti környezettel és létesítményeivel, az emberek jellegzetes viszonyaival, sorsával, szokásaival, erkölcseivel, életmódjával és munkatevékenységével, gyakran személyes hangvétellel, élményszerűen megírva. Ez a rögtönzött, de bízvást vállalható definíció nagyjából a szociográfia azon típusának felel meg, amely nálunk a 20. század harmincas és negyvenes éveiben, a műfaj hazai virágkorában dívott. Néhány név és cím a kor szociográfiai irodalmából: Nagy Lajos: Kiskunhalom, Illyés Gyula: Puszták népe, Kodolányi János: Baranyai utazás, Féja Géza: Viharsarok, Szabó Zoltán: A tardi helyzet, Erdei Ferenc: Magyar paraszttársadalom, Veres Péter: Az Alföld parasztsága, Kovács Imre: Néma forradalom. (Említetlenül ne hagyjam Fülep Lajos művészetfilozófust, akinek a Pesti Naplóban megjelent s a pusztuló magyar falvakról írt újságcikkei adták az első lökést a harmincas évek első felében kibontakozó falukutató irodalomnak. Ilyen gyakorlatias esztéták is működtek már hazánkban, méghozzá a legkiválóbbak között.) Kétségtelenül ez a hazai szociográfia fénykora, de - hála a népi írók napjainkig tartó hatásának - a műfaj a hatvanas évek újjászületése óta még számos jelentős művel gyarapodott. A szorosabban vett szociográfia látványosan magára talált a Magyarország fölfedezése című sorozatban. Ám az ott megjelent szociográfiáknál is jellemzőbbek és érdekesebbek azok a szépirodalmi művek, amelyek a szociográfia és a regény (Sánta Ferenc: Húsz óra,) - illetve az emlékirat (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Ágh István: Kidöntött fák suttogása), a parasztság és a magyar népesség helyzetére figyelmeztető, szenvedélyes röpirat (Csák Gyula: Mélytengeri áramlás, Csoóri Sándor: Tudósítás a toronyból, Galgóczi Erzsébet: Nádtetős szocializmus, Fekete Gyula: Éljünk magunknak?), az interjú (Bertha Bulcsú: Meztelen a király, Délutáni beszélgetések) határvidékén foglalják el helyüket. Galgóczi novelláit és kisregényeit is mélységesen meghatározza a szerző riporteri fölfedező szenvedélye, mely nemcsak a kínos vidéki párt-maffiaügyek, hanem az emberi lélekbe is elhatol. Említeni kell Csoóri Sándor Kósa Ferenccel, illetve Sára Sándorral közösen alkotott filmforgatókönyveit is, amelyek jelentős tényanyagot gyűjtöttek össze és tártak az olvasók-nézők elé egy-egy sokáig elhanyagolt tárgykörben (Tízezer nap; Földobott kő; Nincs idő; Pergőtűz. Az utóbbi a doni katasztrófát évtizedek távlatából végre szemlélhető közelségbe hozó műhöz hasonlóan hiánypótlónak mondhatom az olyan műveket is, mint például Dobozi Eszter Csak a napnyugtát níztük című riportkönyve, amely a háború végén ukrajnai kényszermunkára elhurcolt magyar parasztasszonyok megszólaltatásával és kommentálásával keletkezett.)

Rengeteg élet - szenvedés, remény, csalódás, vér és örömkönny, hétköznapi helytállás, munka és szerelem, elkövetett bűn és csöndes erény, víg időmúlatás és a múlandóság fölötti szomorúság - rejlik az ilyen művekben. Tragédia és idill, öldöklő háborút követő, nagyszabású építkezés, elnyomatás és föllélegzés, nagy nehezen kiböjtölt vagy morzsányi lopott szabadság, melynek már nagyon lehet örülni, s amely mulandóbb, mint a szerelmi beteljesedés öröme. S mindez már maga a költészet, ha az anyanyelv szavai keltik életre avatottan. Ezért merek én a szociográfia mindenkori költészetéről beszélni.

Nem tudnám kimutatni, hogy milyen mértékben volt meghatározó a 20. századi szociográfia felvirágzásában az epikai és a lírai költészet. Csak azt tudom biztosan, hogy a költői művek nélkül aligha virult volna fel. A sort talán Tinódi Sebestyénnel kezdhetem, aki a már említett eposz- és prózaíró Gyöngyösit éppúgy megelőzte riportban-tudósításban, mint a barokk leírások még igazabb mesterét, Zrínyit, akinek hadtudományi értekezései ugyancsak bővelkednek a szociografikus elemekben, akárcsak a Szigeti veszedelem, melyből pontosan megtudhatjuk egyebek közt azt is, hogy milyen volt egy ütközet a törökvilág idején, hogy festett Szulimán szultán öltözete, lova és fegyverzete. Hozzájuk csatlakoznak a 18. századi elbeszélők, a török száműzetésből szabályos tudósításokat író Mikes Kelemen, Bessenyei György, Gvadányi János, Ráday Gedeon, Orczy Lőrinc, Báróczi Sándor és mások. Csanádi Imre kedvenc kutatási területe volt ez: ő hangoztatta legszenvedélyesebben, hogy e korszak irodalma valóságos tárháza az információknak, nemcsak a rövid életű újságok tudósításaiban és pletykáiban, hanem a költői művekben is. Nem mindig különösebb művészi értékű, de megbízhatóan részletező leírásaikból rengeteget megtudhatunk a kor társadalmi rétegeiről, foglalkozásairól, közlekedéséről, különféle eszközeiről, életmódjáról, beszédtémáiról, művelődéséről, gyereknevelésről, gyógyításról, ruházkodásról, eszem-iszom szokásokról, híres szépasszonyokról, hajviseletről, arcfestésről, illatosításról, miegyébről. Olyasmiről, amit a görög világból Homérosz is megörökített.

Líránk történetében Petőfi az, aki a „szociografikus ihletésű” szépirodalomban (is) új fejezetet nyitott. Életképei és különösen tájversei arról adnak példát száz-százötven év távlatában is, hogy alig van szebb és érdekesebb, mint a természeti s az emberi világ találkozása. Íme egy versrészlete, amelyet a riport hazai őspéldái közt is számon tarthatunk: „Méneseknek nyargaló futása / Zúg a szélben, körmeik dobognak, / S a csikósok kurjantása hallik / S pattogása hangos ostoroknak.” (Az alföld) Nincs ebben semmi, amit lírai ráadásnak érzünk, tiszta leírás csak, mégis tömény költészet: a pontos megjelenítés elég ahhoz, hogy emóciót keltsen az olvasóban. Ugyanezt a csodát látjuk A puszta, télen e kis életkép-betétjében: „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi, / megvágja nagyjábul; / S a csizmaszárábul / Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, / S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?” Ha pedig van járulékos „lírai” elem is, hangulatot kifejező, megszemélyesítő metafora, mint a Kutyakaparó e soraiban: „A harangszó a távol falukból / Meghalni jár ide” - akkor azt sem érezzük idegennek a legjobb szociográfusoktól: a megjelenítő erő s a személyes hangvétel példaadó stiláris eszközének tekinthetjük.

Ezek és hasonlók nélkül (Arany Jánost ugyanúgy idézhettem volna, mint Petőfit) aligha születtek volna meg József Attila, Babits és mások 20. századi tájversei. A tájlíra szerepe természetesen már Petőfinél, Aranynál is messze meghaladja a tudósítás, a riport, a szociográfia esztétikai hatáskörét. A létérzékelés átfogó metaforáit megteremtő 20. századi tájversek, József Attila A város peremén, Külvárosi éj, Téli éjszaka című és más elégiái az objektív líra virágkorát jelentik a magyar költészetben. József Attila választott ellenfelétől, Babits Mihálytól is idézhetünk verseket, amelyek továbbfejlesztve és merőben új vonásokkal gazdagodva is megőriztek valamit Petőfi és Arany költői tájleírásaiból és életképeiből (Emléksorok egy pécsi uszodára, Vers a csirkeház mellől). Ezekkel is érintkeznek az újabb tájversek és a riportszerű versek - ha úgy tetszik, verspublicisztikák és szociografikus költemények.

Nézzük, túlzás-e „szociográfiai ihletésről beszélni” a modern hazai költészetben. Illyés Gyula például - évtizedekkel a József Attilával egyidejű versei, a Nehéz föld tárgyilagos lírája és kifejezetten szociografikus anyagot görgető elbeszélő költeményei után (Három öreg, Hősökről beszélek) - valóságos riportversben számolt be szülőföldje változásairól a hatvanas években írt Mozgó világban. S van ennél, ha lehet, még több lírával átszőtt vallomás is a falusi tájról és emberekről. Nagy László poémája, A vasárnap gyönyöre igencsak rászolgál a „homéroszi” jelzőre. Ha a csatajelenetek leírásában Zrínyi, Vörösmarty és Arany János merített legtöbbet az Iliászból és az Odüsszeiából, akkor a békés napok megjelenítőjeként Arany óta Nagy László remekelt legjobban. Filmszerű és tündérien varázslatos világa, azt hiszem, nemcsak Homérosszal, hanem Vivaldi Négy évszak című zeneművével és jó néhány festő művével is rokonságot tart. Ahogy a falvakon és földeken végigsöprő jégesőt elénk záporoztató Gyöngyszoknya is méltán említhető együtt Liszt Ferenc „viharos” zeneműveivel, a Les preludes középső részével például. De a korhű hangulat megjelenítése kitüntetetten költői vonás: arra csak az írott szöveg képes, hogy éreztesse az emberek megfélemlítettségét, aggódását a kegyetlen télbe forduló világ sötét felhőinek és halálos fehérségének látomásával.

*

Az ötvenes évek közepétől a hetvenes évekig irodalmunkat is, filmművészetünket is erősen áthatotta a szociográfiai nyomozás szenvedélye. Ugyanekkor, azt hiszem, az újságírás is művészibb, „irodalmibb” volt a mainál. Az írók gyakran készítettek riportokat, szociográfiákat. Szükség is volt erre. A társadalom felelősei (vagy inkább politikai helytartói és végrehajtói) hosszú évtizedekig nem engedték meg, hogy a társadalom tisztán lásson saját közelmúltjában. Írói bátorságra s az igazmondás írói szenvedélyére volt szükség ahhoz, hogy a hivatalosan állandóan számon kért „valóságábrázolás” csakugyan hitelessé váljon. El kellett mondani, mi minden történt 1945 után, a földosztás örömmámora múltán a magyar vidéken, a beszolgáltatások, a kuláklista, majd az emberek téeszcsébe terelése idején. Mi történt a gyárakban, üzemekben. A családokban, a szerelmes és a magányos emberek lelkében. A költők, írók, filmesek közül számosan feltörték a hallgatás, a társadalmi amnézia pecsétjét. Ha csak töredékesen, ha sok mindent elhallgatva is, először ők beszéltek őszintén ötvenhat forradalmáról. (Az 1990 körüli változásokról és napjainkról sokkal kevesebbet tudhat meg az utókor a szépirodalomból, holott ma nincsenek olyan szigorú tilalmak, mint negyed- vagy félszáz évvel ezelőtt.) Két nagy versről tudok, amely valahogy áttörte a hallgatás falait, s hiteles képekben villantotta föl azokat az őszi napokat: Benjámin László Vérző zászlók alatt című rapszódiája és Csanádi Imre Az 56-os évre című, krónikás éneknek álcázott elégiája. Mások verseiben is felvillannak a forradalom képei - Nagy László akkortájt írt látomásversei, A város címere például, vagy Juhász Ferenc meditatívabb költeménye, a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. (Miért nevezi „harmadik” napnak Juhász Ferenc a csütörtökit? Mert a forradalom első napja keddre esett. Ezért kezdődik így a vers: „A harmadikon a legnehezebb.” És mert Jézus Krisztus a harmadik napon támadt fel halottaiból. Az utalás kettős értelmű, és igen sokatmondó.)

Csanádi Imrét említettem már, de „a szociográfia költészete” cím alatt ő külön szavakat érdemel. Egyrészt ő állította össze a hatvanas években A magyar valóság versekben című antológiát, amelyben éppen a tudósításnak, riportnak, szociográfiának is beillő verseket részesítette előnyben. Tudta ő is, hogy a publicisztikai jelleg általában a vers gyilkosa, különösen az akkor még közeli múltban, sőt az akkori jelenben is: a hatvanas évek első felének divatos és harsány hangerőre fogott verseinek torzulása éppen a publicisztikus - pontosabban vezércikk- - jellegből fakadt. Ám Csanádi azt is fölismerte - jobban, mint bírálói -, hogy a régi irodalomban nem vált szét egymástól a költészet és az újságírás, mint később (lásd az Iliászt és az Odüsszeiát), ahogy a költészet és a tudomány (Lucretius: A természetről) vagy a költészet és a tánc sem (a verslábak elnevezési, a jambus, daktilus és a többi jobbára lánclépésekre utalnak). És még valamit jobban tudott Csanádi, akkor is, ha a modern esztétika szempontjából vitafeleinek is volt igazsága. Azt, hogy a publicisztikai töltésű verseken belül vannak igaz és vannak hamis művek.

Ha Petőfi Nemzeti dala vagy Európa csendes, újra csendes kezdetű költeménye verspublicisztikának nevezhető, akkor viszont jócskán ismerünk verseket, különösen az ötvenes és a hatvanas évekből, amelyek csak az ál- szócska hozzáragasztásával nevezhetők verspublicisztikának. Sokáig a verses vezércikkektől hemzsegett a sajtó, tőlük volt hangos az éter. Ezek adták meg a ritmust a vezéreknek szóló ütemes tapshoz. Hősi harcra buzdítottak a munka frontján, éberségre figyelmeztettek az imperialisták alattomos mesterkedéseivel szemben, és békekölcsönjegyzésre hívták fel a békeszerető embereket. Mindeközben derűs közérzetükről, boldogságukról igyekeztek meggyőzni őket. Mondhatok sokkal finomabb példát is. Garai Gábor - a róla egy ideje hallható vélekedésekkel ellentétben - igen tehetséges költő volt, de olykor őt is cserbenhagyta az igazságérzete. Tiszta szigorúság című versében azzal példálódzott a hatvanas évek elején, hogy bezzeg István király idejében levágták a tolvaj kezét, ma pedig... Alig egy-két évvel a megtorlások után, amikor egy-egy szókimondó versért, újságcikkért börtön, egy-egy elásott puskáért halál járt, rosszabb volt ez, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. Ha ezt a helyére tesszük, már nyugodtabban beszélhetünk Garai érdemeiről, szép, olykor nagyon szép verseiről. Ám a szép verseknek sem mindegy, milyen akusztikában szólnak. Az Artisták óhaja, az „Ó, ha így tudnánk összefogni” az igazi összefogás, a forradalom és a függetlenség szétzúzóinak és hullarablóinak kedvezett.

Ugyanekkor a konszolidációs korszakban sokszor az igazi hírértéket tartalmazó művek közül sok nem láthatott napvilágot (például Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című ditirambusa vagy a nagyon is „napihír”- vagy „riport”-jellegű Tamási Lajos-vers, a Piros a vér a pesti utcán). Olykor szilencium, útlevélmegvonás, könyvbezúzás, raktári elfektetés járt az íróknak-költőknek, ahogy sokak példája mutatta Illyés Gyulától, Benjámin Lászlótól és Csoóri Sándortól Ladányi Mihályig, Béri Gézáig, Petri Györgyig és másokig. Nem is beszélve a külföldre menekült költő-honfitársaink „publicisztikus” verseiről, Márai Sándoréiról, Faludy Györgyéiről például.

Még valamit Csanádi Imréről és a verspublicisztikához való viszonyáról. Pályakezdő kora óta írt olyan verseket - köztük igazi remekeket is -, amelyekről bízvást elmondhatjuk, hogy szociografikus indíttatású vagy jelentős részben az. Költői életművéből össze lehetne állítani Zámoly társadalomrajzát előtörténetével, feudális viszonyaival, rétegződésével, környékének változásaival. Verseiből megtudható, hogyan szenvedett a falu a második világháborúban, hogyan lett a lakosság egy időre földönfutóvá. Maradandó életképek sorában örökíti meg a költő a küszködő, méltatlan sorsra jutott öregeket, a téeszesítés utáni gazdálkodás kiáltó ésszerűtlenségeit. Portrékat, olykor daumier-i karikatúrákat rajzol a falusiakról, és eleven emlékképeket villant föl családjából, gyerekkorából. Meggyőződvén, hogy ez mit sem von le a művek költőiségéből, el kell ismerni, hogy lehet költői szociográfiát és szociografikus verset írni. A legmagasabb szinten ez talán még nehezebb, mint hagyományos ódát, elégiát, költeni, íme egy kis csokor a szociografikus ihletettségű versekből. Versek a falusi öregekről: Öregek, Hajnali káprázat, Udvar, télen, Valaki jár a kertemben, Szüle, Halottvivők éneke, Gazdaporták; a szülőföldről és környékéről: Fészek, Zámoly fölött, Egy forrásra, Egy megrongált présház falára, Határnevek, Kerékszenttamás. Vannak művei, amelyek kifejezetten riportversek: a Barackos, az Ünnep-délutáni rapszódia vagy a Reggeli rapszódia például; ezek talán kissé benne is ragadnak a publicisztikában. De vérbeli költőként írt verseiben is szociográfiai hűséggel rajzolta meg a zámolyi után budapesti, lakótelepi lakásának és környékének ábrázatát, kifejezve a nehezen megszerzett saját otthon lakásínségből fakadó örömét és a panelrengeteg sivársága fölötti bánatát (Zuglói búbospacsirták, Hervadó liget). Képekről, szobrokról, műtárgyakról írott versei ugyancsak érintkeznek a publicisztika egyes műfajaival: a magasrendű, személyes hangú ismeretterjesztéssel, a műkritikával. És közben igazi versek ezek. Az ördög tudja, miért, de gyönyörűek.

A 20. század egyik legéletképesebb – ma is eleven - költői irányzata az objektív líra. Egyik legjellemzőbb eszköze a leírás és a tárgyilagos hang. Hangadói különös előszeretettel emelik ki a műben „a tárgyilagosság szenvedélyét” és a szenvedélyes tárgyilagosságot”. Sokszor francia szóval, az impassibilitéval, a – jóllehet látszólagos - szenvtelenséggel jellemzik a tárgyias költészetet, amelynek kifejezőerejét valamilyen tárgyi közvetítő, az objektív korreláns transzformálja fel.

Ha ez így van (kétség nem férhet hozzá, hogy így van), gondoljuk meg: nem éppen a legtárgyilagosabb szociográfiák a leglázítóbbak, vagyis a legszenvedélyesebbek egyúttal? Nagy Lajos Kiskunhalom vagy Illyés Puszták népe című könyve például. Minél tényszerűbb az anyaguk, minél szenvtelenebb a hangjuk, annál jobban felháborítóak a bennük feltárt tények. Akárcsak József Attila nagy, elégikus tájverseiben. Vagy a Mint különös hírmondóban (igen, „hírmondóban”!), Babits remekében.

Remélem, senki sem hiszi, hogy azt akarom állítani, hogy A város peremén, A külvárosi éj, a Falu vagy a Téli éjszaka voltaképpen újságcikk vagy szociográfia, és a Kiskunhalom vagy a Puszták népe tulajdonképp költemény. Ilyet nem mondtam. Tudom, a lírai műnek a valóság csak ugródeszka az ismereteken túli világba. Babits verse, a Május huszonhárom Rákospalotán például úgy indul, mint egy újsághír vagy riport, de valahol a platóni eszmék szférájában érkezik meg. Azt akartam szemléltetni, hogy egy vers nem akkor jó, ha teljességgel nélkülözi a publicisztikusan és szociografikusan is megragadható valóság elemeit, és nem attól rossz, ha ezek megvannak benne. A hosszú ideig előnyben részesített verspublicisztikák nem a valóságot járatták le, amelyre hivatkoztak valamilyen hazugság igazolására, hanem önmagukat. És azt e leegyszerűsített „realista” kánont, amelynek követői a megzenésített propagandaversek áradatával takarták el mindama műveket, amelyek a nyers „valót” az „igaz” szintjére emelték.

Vissza a tetejére