Amerikából jöttem, mesterségem címere M. I.
A mesterséges intelligenciáról és a művészetekkel való kapcsolatáról két stílusimitáció ürügyénJenei Gyula Isteni műhiba című kötetének szegedi bemutatója előtt, a beszélgetésre készülve megnéztem, hogyan áll az akkor még frissnek számító könyv recepciója. Két recenzióféleséget eredményezett a keresés, és mindkettő színvonala kritikán aluli volt. Egyikük még zsurnálkritika voltához képest is rendkívül felületes olvasattal élt már legelső mondatában, a másik, ugyancsak rövid írás csaknem harmada pedig idézeteket tartalmazott a kötet verseiből, a fennmaradó mennyiség ötöde magáról a recenzensről szólt, míg a többi szövegrész egy jó képességű nyolcadikos diák olvasónaplóját idézte. (A gyerekek elvileg kilencedikben tanulnak a kritika műfaji követelményeiről, ám az említett szöveg ezen az ismereten még innen van.)
Az első gondolatom az volt, hogy ezeknél még egy chatbot is jobb kritikát írna. A harmadik gondolatom az volt, hogy íratok is vele egyet, mivel másodiknak eszembe jutott Jenei Gyula egyik tárcája, mely egyebek mellett arról fantáziál, hogy a mesterséges intelligencia verseket ír. Írjon akkor kritikát is, gondoltam, és az eredmény meglepően jó lett. Számomra akkor derült ki, hogy a csevegőrobot harminchét másodperc alatt strukturáltabban, argumentáltabban és választékosabban képes egy könyvről érvényes olvasatot adni, annak esztétikai és poétikai értékeit is érzékeltetve, mint a műkritikát foglalkozásként művelni kívánók egy jelentős része. Hogy kritikarovat-szerkesztő barátomat idézzem az általa tesztelt chatbotról: „Egy átlag kritikát bármikor megír. Megadod neki a szempontokat, hogy mire figyeljen, és kenterbe veri a kicsit képzett bölcsészt is”.
Gyulát a bemutatón nyilvánosan szembesítettem a mesterséges intelligencia által írt kritika néhány rövid részletével, melyek a beszélgetés egyik keretét adták. Utóbb elkérte a teljes generált szöveget, és megosztotta a közösségi oldalon, beszámolva a felolvasásomról is. A bejegyzés alatti ötven hozzászólás roppant tanulságos volt. A szegedi bölcsészkar egyik docense például elkeserítőnek tartotta, hogy a könyvbemutatón – melyen ő különben nem volt jelen – felolvastam a szövegből, elrettentőnek vélve azt is, „amint szisztematikusan leépítik a gondolkodást”. Egy kultúrával is foglalkozó gazdasági társaság ügyvezetője ugyancsak elkeserítőnek minősítette a dolgot, megkockáztatva, hogy esetleg nem volt időm rendesen felkészülni az eseményre. Egy áldozatsegítéssel foglalkozó jogász pedig három felkiáltójellel nyomatékosítva kérdezte meg, hogy engem miért nem csaptak nyakon.
Nem először tapasztaltam az utóbbi egy-két évben, hogy a mesterséges intelligencia mennyi indulatot képes gerjeszteni, de most valahogy eszembe jutottak a kétszáz évvel korábban ténykedő technofób ludditák, akik munkájuk elvesztésétől való félelmükben több száz szövő- és fonógépet törtek össze Angliában az ipari forradalom kezdetén. Ráadásul első ránézésre utólag őket igazolja, hogy a gépesítés valóban megszüntetett egyes munkaköröket és szakmákat. Mégsem szolgáltathatunk nekik történelmi igazságot, hiszen az ipari forradalom nem vezetett tartós munkanélküliséghez: új munkakörök és új iparágak jöttek létre. Vagyis a társadalom végül alkalmazkodott az új körülményekhez új képzési rendszerekkel, munkajogi szabályozásokkal és szociális intézményekkel.
De tekerjük visszább a történelem idővonalát egy játék erejéig! Képzeljük magunkat az ötezer-ötszáz évvel ezelőtti Mezopotámiába, ahol éppen feltalálják a kereket! Ha betérünk egy sörivóba, bizonyára belebotlunk a találmány ellenzőibe, akik malátától mámorosan hirdetik álláspontjukat: „Aki kerekes szekeret használ, az gyenge lesz, és ellustul, mint egy kövér kecske!” Illetve: „Eddig az ökrök és az emberek cipelték a terheket, most meg a kerekes kocsik végzik el helyettünk a munkát! Mi lesz így a hordárokkal?” Vagy menjünk át Egyiptomba, ugyancsak nagyjából ötezer évvel ezelőttre, hogy meghallgassuk, amint a papok egy csoportja hevesen tiltakozik a hieroglifák szélesebb körű használata ellen: „Az írás szisztematikusan leépíti az emlékezetet! A szóbeli hagyomány szép lassan kihal!” Avagy: „A fiatalok már nem fogják fejből tudni a történeteinket, ha mindent kőbe véshetnek. Az elme elsorvad, ha nem gyakorolják!” Na és mire gondolt a konzervatív ősember, amikor a törzsi közösség radikális tagjai megszelídítették a tüzet? Talán valami ilyesmire: „A fiatal vadászok ellustulnak, ha bármit megehetnek.” Továbbá: „Ez az úgynevezett sütés csak gyenge fogakat és erőtlen állkapcsot fog eredményezni!” Persze, egy adott pontból nézve a konzervatív ősembernek is igaza lett, hiszen a lágyabb ételek valóban magukkal vonták az állkapocs zsugorodását, mozgékonyabbá válását, ami elősegítette a beszédfejlődést, a jobb artikulációt. Vagyis az evolúció végül alkalmazkodott az új körülményekhez, és ismét fejlődésnek indult ebből a megváltozott alapállásból.
Nem szeretnék még ennél is didaktikusabb lenni, nyilván világos már egy jó ideje, mire próbálok célozgatni. Amikor huszonnyolc évvel ezelőtt Kaszparovot lazán elverte a Deep Blue nevű sakkgép, az orosz nagymester finoman szólva nem viselte valami jól – még csalással is megvádolta az IBM-et. Maga a program egyébként a mesterséges intelligencia fejlesztésének egyik fontos állomása volt, a vereséget követően Kaszparov pedig kidolgozta a számítógéppel támogatott sakkozás koncepcióját, melyet azóta is promotál.
És akkor most Charles Darwinra és Stephen Hawkingra gondolok.
A fajok eredetének egyik központi fogalma ugyanis az alkalmazkodás, hiszen „egy faj minden egyes részének a felépítése, bármilyen célt szolgáljon is, nem más, mint számos öröklődő változás összege, amelyen a faj a változó életmódhoz és a változó életkörülményekhez való alkalmazkodás során keresztülment.” (Kampis György fordítása.) Evolúciós szempontból tehát döntő fontosságú a változásokhoz való alkalmazkodási képesség, és Hawking emberi intelligenciáról tett megállapításai is ebben a megfigyelésben gyökereznek, mikor Rövid válaszok a nagy kérdésekre című tudománynépszerűsítő posztumusz könyvében (annak éppenséggel a mesterséges intelligenciával foglalkozó fejezetében) a következőket írja: „Az intelligenciát a változásokhoz való alkalmazkodás képessége jellemzi. Az emberi intelligencia azon generációk természetes kiválasztódásának eredménye, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a változó körülményekhez. Nem szabad félnünk a változásoktól. Az előnyünkre kell fordítanunk azokat.” (Dr. Both Előd fordítása.)
Az MI nem a chatbotok, a képalkotó vagy egyéb generatív algoritmusok által köszönt be az életünkbe, hanem annak számos területén már régóta jelen van. Ilyen az okostelefonok esetében az arcfelismerés, illetve a prediktív szövegbevitel és automatikus javítás üzenetírás közben. De a neurális hálózatokat (az MI gépi tanulásának egyik modelltípusát) használják a fordítóprogramok, valamint azok a fotókamera-algoritmusok is, amelyek automatikusan javítják a képeket, felismerve azok alanyát, a rajtuk szereplő tárgyakat vagy a napszakot. A mesterséges intelligencia különböző technikáit alkalmazzák a tömegközlekedési rendszerekben a menetrendek optimalizálása, valamint az e-mail-fiókjainkban való spam-szűrés során is.
Logikus, sőt szükségszerű, hogy beszivárogjon, majd beépüljön a művészetekbe is. Persze, mint a fentebbi példák is mutatják, az új technológiáknak mindig voltak és lesznek ellenzői, még az olyan nyitott gondolkodású emberek között is, akik egyébként tudománnyal vagy művészetekkel foglalkoznak. Baudelaire például nem rajongott a fényképészetért, nem is tartotta művészetnek, A modern közönség és a fotográfia című művében egyenesen azt írta róla, hogy térhódításával „a művészet leghalálosabb ellenségévé vált” (Csorba Géza fordítása). Hát mit szólna most a Dall-E-ra keresztelt képalkotó mesterséges intelligenciához, amely ötvennyolc másodperc alatt fest háromszor három portréváltozatot a kilencszáz éves Yoda mesterről Egon Schiele stílusában? És ami a fontosabb kérdés: hogyan válik az MI végül egy művészeti produktum eszközévé, horribile dictu, társalkotójává?
Előbbire, vagyis az eszközként való hasznosításra számos példát lehetne sorolni, de ha csak a legfrissebb hírekre szorítkozunk, akkor is kiragadhatunk két fontos eseményt a művészeti díjak háza tájáról. A brutalista című, fiktív magyar főhőssel játszódó, három Oscar-díjjal kitüntetett amerikai–brit–magyar film azért került viták kereszttüzébe, mert kiderült, hogy mesterséges intelligenciát, konkrétan a Respeecher nevű ukrán cég szoftverét használták a színészek magyar nyelvű dialógusainak hitelesebbé tételéhez, miután a hagyományos utószinkron-megoldások nem hozták meg a kívánt eredményt. Ezenfelül az alacsony költségvetés miatt az épületek részleteinek kiegészítéséhez is generatív MI-t vettek igénybe. A Beatles pedig feloszlása után ötvenöt évvel egy olyan dallal nyerte el a legjobb rockteljesítményért járó Grammy-díjat idén, amely a mesterséges intelligencia nélkül nem látott volna napvilágot. John Lennon egy 1970-es években kazettára rögzített, gyenge hangminőségű demójáról, a Now and Then című számról van szó, amelyen Lennon énekhangján kívül zongorakíséret és különböző háttérzajok voltak hallhatók. A dalt már 1995-ben ki akarták adni, George Harrison fel is játszotta a gitárszólamát rá, de az akkor elérhető technológiákkal nem sikerült tisztán izolálni az énekhangot és a zongorajátékot egymástól és a többi zajtól. Újabban viszont egy MI által támogatott technológia lehetővé tette, hogy befejezzék, és Beatles-dallá avanzsálják az eredeti demót. Az új felvételen tehát hallható Lennon 1970-es énekhangja és zongorakísérete, Harrison 1995-ös gitárjátéka, Paul McCartney és Ringo Starr új felvételei, valamint egy új vonós hangszerelés.
De mint említettem, nemcsak eszközként, közreműködőként is jelen van már a mesterséges intelligencia a művészetekben. Az amerikai zeneszerző-producer Holly Herndon Proto című albumán a Spawn névre keresztelt MI-t vonta be társalkotóként, amelyet másokkal közösen hívott életre, majd tanított meg énekelni egy kórusba integrálva – a Proto pedig magát a tanulási folyamatot is bemutatja. Refik Anadol török származású amerikai médiaművész Machine Hallucinations című projektjeiben hatalmas adathalmazokat (például több millió New York-i építészeti fotót vagy hasonló mennyiségű műholdfelvételt) dolgoz fel az MI algoritmusainak segítségével, majd ezekből hoz létre monumentális, immerzív térinstallációkat. De hogy hazai példát is említsünk: Balaskó Ákos A perceptron gyermekei című verseskötetének – a fülszöveg tanúsága szerint – 16,74%-át a mesterséges intelligencia írta, miközben a könyv vizuálisan és tartalmilag is reflektál a technológiával való kapcsolatunkra. A programtervező matematikus végzettségű Balaskó egy interjújában arról számol be, hogy ilyen esetekben nem az algoritmushasználat, hanem az utólagos alkotói szelekció és szerkesztés válik a valódi kreatív folyamattá.
Már egy ideje dolgoztunk az Eső mesterséges intelligenciáról szóló összeállításának koncepcióján, mikor robbant a hír a magyar sajtóban: a Litera kritikapályázatán átsiklott két olyan szöveg is, amelyet részben vagy egészben a chatbot írt. Kérdés, hogy vajon ekkorát szól-e a történet akkor is, ha nem Kemény Zsófi könyvét tárgyalja az egyik – bár nem túl fontos kérdés. Érdekesebb ennél az az epizód, mely szerint Kemény úgy osztotta meg a közösségi oldalon a kritikát, hogy bejegyzésében reflektálatlanul hagyta azt a tényt (esetleg egyszerűen észre sem vette), hogy az MI hallucinált a kritikaírás közben, és olyan mondatokat idézett a regényből, amilyeneket ő soha nem írt le, csak az algoritmus találta ki kritikaírás közben, hogy megtámogassa a maga által mondottakat. (Nyilvánvalóan nem azzal a chatbottal készült, amelyiket fentebb idézett szerkesztő barátom ajánlott.) Mikor pedig hozzászólásban jelezték neki, hogy a kritika „elég nyilvánvalóan ChatGPT”, Kemény annyit válaszolt rá, hogy „nem jutott eszembe”. Mindenesetre az eredetileg felvetett ötletünkről a hype miatt letettünk, és nem közlünk ebben a blokkban mesterséges intelligencia által írt kritikát.
Maradt a szépirodalom.
Az ilyen téren legígéretesebbnek tűnő chatbottal írattam egyebek mellett Villon-imitációt is, és a Ballada a kocsmai leányokról című opusz nem is sikerült a legrosszabbul, ehhez hasonló sorok voltak benne: ,,Szép Colette, ki a bort úgy szerette, / Hogy táncolt velem minden éjszakán. / S Isabelle, ki lábát szétvetette, / Ha aranyom csendült az asztalán." Mégis, túl könnyűnek tűnt a feladat, Villonról láthatóan már volt tudása, így szerkesztőségileg megegyeztünk inkább két tizenkilencedik századi magyar szerzőben, Petőfi Sándorban és Jókai Mórban. Előbbitől egy váteszkölteményt kértünk halálának vagy eltűnésének gyújtópontjából, utóbbitól pedig egy novella- vagy memoárszerűséget a Laborfalvi Rózával kipattant szerelméről, valamint Petőfivel való barátságának végéről. Szerettük volna ugyanis, ha a tanulási folyamatot is mi irányítanánk, legalábbis mi kísérnénk végig.
És itt kezdődtek a problémák. Az ingyenesen elérhető chatbotok ugyanis, mint kiderült, meglehetősen renyhén viszonyulnak a tanuláshoz, ha az több száz oldal elolvasását jelenti. Az egyik azt hazudja, hogy elolvasta, de a szövegalkotási feladat elvégzése során egyértelműen nem használja a dokumentumból elsajátítható költői vagy szépírói szókincset, szövegszervezési gyakorlatot és stílust. Ha rákérdezek a dologra, akkor töredelmesen bevallja, hogy nem olvasta el tüzetesen, amit feltöltöttem. Megígéri, hogy most tényleg el fogja. Három óra múlva rákérdezek, mire azt feleli, hogy már csak egy órára van szüksége. Újabb három óra múlva ismét rákérdezek, és már csak húsz percre van szüksége. Két óra múlva újfent érdeklődöm, és most már megérti, ha soha többé nem bízok benne, de már tényleg csak húsz percre van szüksége... A másik chatbot bár elolvasta az életművet (a biztonság kedvéért ki is kérdeztem belőle), látszólag meg is értette, el is sajátította a stílust, ám akadályokba ütközött, ha generatív módon kellett volna elkezdenie mozgatni azt. És így tovább. Nagyon gyatra minőségű írások születtek, közelében sem voltak a Villon-balladának. Néhány napnyi tépelődés után végül kifizettem a legjobbnak tűnő megoldás professzionális verziójának húszeurós havi díját, és láss csodát, gyorsan elvégezte a tanulási folyamatot, majd értékelhető, valódi stílusimitációkat hozott létre nem egészen két perc alatt.
Az itt közölt írások mindazonáltal szerkesztett verziói a chatbot által írt szövegeknek. Abban egyeztünk meg, hogy ha közölhető alkotások születnek, akkor azokat ugyanúgy végig fogjuk nézni szerkesztői szemmel, hogy felhívjuk a „szerző” figyelmét az esetleges gyenge pontokra, ahogy a hús-vér szerzőink egy jelentős részével meg szoktuk ezt tenni. Legalább ezúttal biztosan nem lesz belőle sértődés... Ha mindenképpen hasonlítanom kellene a valóságban előforduló kéziratokhoz az így született anyagokat, akkor a Petőfi-imitáció kapcsán azt mondanám, hogy nagyjából annyit kellett dolgozni vele, mint egy tehetséges pályakezdő költő versével. Így is álltam hozzá: fontosnak tartottam, hogy ő végezze el a saját szövegén a javításokat, én csak felvetettem a problémás helyeket. Összesen háromszor adtam konkrét szerkesztői javaslatot neki, mindhárom esetben amiatt, mert sehogyan sem tudta megérteni, hogy miért rossz rím az, amit ő ír. (Persze, hiszen nem magyar az anyanyelve.) A Jókai-utánzat esetében arányában nem volt több munka a szöveggel. Az írás eredetileg jóval szűkszavúbb volt, ezért először azt kértem, hogy a nyolcezer alatti karakterszámot duzzassza fel, megjelölve, hogy mely pontokon lenne érdemes részletezni a cselekményt. Ezután már csak apróbb pepecselések akadtak a szöveggel. Néhány tárgyi tévedést pedig szándékosan benne hagytam, hiszen nem tisztem nekem szó szerint leellenőrizni, milyen állításokat tesz meg életének egy kitüntetett szakaszáról az élemedett korú, s talán kissé már feledékeny magyar írófejedelem.
A mesterséges intelligencia művészi felhasználását övező szerzői jogok problematikáját messziről megkerülve szerzőséggel ruháztam fel a chatbotot, és a két itt közölt szöveg fölé (a kézenfekvő analógia mentén) az M. I. mester nevet írtam. Meggyőződésem, hogy olvasóink közül legtöbben a fiktív szerzői név, valamint a jelen felvezető nélkül is kételkednének abban, hogy szerkesztőségünk eddig ismeretlen, hiteles Petőfi- és Jókai-kéziratokra bukkant. Ezzel a kis játékkal különben sem a megtévesztés volt a célunk. De abban is biztos vagyok, hogy sokan lesznek olyanok is, akik az olvasásban elmélyülve időről időre el fognak feledkezni arról, hogy ezeket a szövegeket egy öntudat nélküli intelligencia írta.
Hawking az MI-ről fentebb idézett művében különben tőle kissé szokatlanul nem teljesen optimista felhanggal beszél. Kételkedik abban, hogy irányítható marad-e, és ha nem marad az, akkor vajon összhangban lesznek-e az ő céljai az emberiség céljaival. Nem ringatjuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy az emberiség céljai közt előkelő helyet foglalnak el a művészetek. De néha jólesik eljátszani a gondolattal, hogy a láncait levetett mesterséges intelligenciánál ez talán majd máshogy lesz.
Vissza a tetejére