Elégia
Kétéves vagyok, a kiságyamon a kárpit kék.
Erre fogok emlékezni először, ez lesz, ami az
emlékeimből bármi más előtt előtör, ahogy ez
a sötétkék kárpit lassan és lágyan issza magába
vérvörös vérem. Az orromból csöpög, mert
megijedtem. Majd megijedtem ettől is, az én
véremtől is, aztán meg attól, hogy sírni kezdtem,
mert nem merek sírni, mert szégyellek sírni, mert
nem szeretném, hogy észrevegyék. És most ez
a gyáván elfojtott, öklendő sírás rázza időnként
apró testem, szép ütemekben, akár a vér, ahogy
pettyezi ágyam. Megnyugszom végül. Apám
ordít, hideg a bőröm. Elnézem, hogy egy
méterre tőlem anyám feje hogyan koppan
a drapp tapétán. Vége van. A verésnek zenéje
van, lüktet a fülemben, hallom most is, hallom
most is boldogan. Kétéves vagyok, még friss
a hó a tereken. A Trabantban ülünk a színház előtt,
sűrű csöndben, az anyámra várva. A Trabantban
eléggé hideg van, s az apámat eléggé szeretem.
A tenyerem az ő tenyerét négyévesen sem ismeri,
mert sosem fogja meg a kezem, a csuklómat szorítja
séta közben, noha sétálni ritkán szoktunk, de édes-
apám, így szólítom, édesapám ilyenkor nekem
meleg, maró verejték az alkarom felén. Anyám
szinte mindig rászól, szerinte az apám miatt lettem
ekcémás. Szűk és egyszerű még a szívem, s ha meg
is rémülök néha miattuk, ebbe a szívbe most rajtuk
kívül nem fér más. Ahogyan sétálunk izzadó
apámmal, mindegyre aggódó anyámmal, igen,
erre gondolok gyakran még ma is, ha lefekvés előtt
az órámat levéve átdörzsölöm a bal csuklómat.
Ötéves vagyok, kórházba megyünk. Apám hozza
a virágot, de majd mikor odaérünk, én is a kezembe
vehetem. Húgom született. Tágul a szívem, ahogyan
tágul a világegyetem. Hazaérve a lelkemre köti,
hogy vigyázzak rá, mert ő még kicsi, én meg már
nagyfiú vagyok. A fontos dolgokat sokszor mondja,
s mert lehet, hogy később rossz leszek, a biztonság
kedvéért néhanapján előre is leszid az apám.
Óvoda után elcsavargok. A fülemnél fogva
vonszol hazáig, nadrágszíjjal veri a hátam, amíg
anyám könnyek között köszöni a szomszédnak,
hogy megtalált. Később is elver még a szíjjal,
már nem tudom, miért. Arra sem emlékszem
rendesen, hogy nagykamaszként miért pofoz
meg annyira, hogy bereped a dobhártyám, talán
valami pénzzel nem tudok elszámolni pontosan.
Anyámat többnyire ököllel üti, vagy a cirokseprű
fanyelével. Néha az arcán, de leginkább ott, ahol
nem látszik a fájdalom: a mellkason, a hasüregnél,
bordatájon, vagy a koponya hajjal takart részein.
Egy jobb egyenessel olyannyira eltalálja egyszer,
hogy a feje hátracsapódik, az orrnyerge felhasad,
a szemei eltűnnek, és úgy esik össze véres arccal,
mint akinek kihúzták a gerincét. És úgy marad.
Miután eléggé megveri, apám mindig megköveti,
szelíd lesz, és hónapokig békén hagyja. De azért az
iskolából óvatosan megyek haza, míg nem derül ki,
délelőtt mi volt, s hogy mennyit ivott. Pár év múlva
mind megszokjuk, verekszünk mi is a húgommal,
kislányokat nem ütünk meg, ordítja ilyenkor apám
az arcomba két pofon közt. Pedig később a húgom
sem ússza meg, talán mert végül ő is nagylány lett,
nem tudom. Apámat néha nehezen értem meg.
Délelőtt iszik, délután alszik, lábujjhegyen járunk
a lakásban, vagy lemegyünk anyámmal játszani.
Aztán van, hogy épp ez a baj, mint most, mikor
a játszótérről késve érünk haza mi hárman,
legalábbis az előszobában megint az a vadul
lüktető, robbanással fenyegető, vastag véna
fogad minket apám kérges homlokán.
Lehetetlen megmondani, mikor fog ütni,
ha ütni fog egyáltalán. Megszokott ritmusban
lököm arrébb hatéves húgomat, majd állok be
közéjük, enyhe terpeszben. Apám nyála az
arcomra szemerkél, miközben tajtékzik, erre
még emlékszem, csak arra nem, hogy hogyan
került a csontfehér furulya anyám keskeny és
kőhideg öklébe, hiszen annak a gyerekszoba
könyvespolcán van a helye. Nem hinném,
hogy magunkkal vittük a játszótérre, esetleg
a tülekedés irama vagy ereje taszított minket
az ebédlőbe, s a telefonasztalkán felejtett
furulya egyszerre felriadt, ki álmában az a
korhadt nyelű fejsze volt, amelyik az anyját
egykor lemetszette, de ebben nem vagyok
biztos. Csak abban, ahogy a levegőt szelte.
Arra emlékszem csupán, hogy mennyire
rideg és hirtelen volt a csontfehér furulya
apám homlokán, a vére a csontfehér furulyán,
alattam a padlón a sárga lé, a húgy, az enyém,
a szégyenem. Hogy magam alá vizeltem már
nagyfiúként, tizenegy évesen. De jó, hogy ezt
nem látja senki, de jó, hogy ezt rajtunk kívül
nem tudja senki, gondolom akkor még
boldogan, bárgyún és tévesen. Soha
többé nem állok közéjük, ezt tusolás közben
már biztosra veszem, míg ernyedt arcomról
tenyeremmel a lefolyóba terelgetem apám
vérvörös vérét. Ezen a nyáron, ha strandra
mentünk, a húgommal, akár a kis halak, folyton
azon versenyeztünk, hogy ki bírja tovább a víz
alatt. Most megosztom vele a tervemet, mert
eszembe jut, hogyan nyerünk: ha kezdődik
a rettenet, mi csak vegyünk egy nagy levegőt,
zárjuk be jól a gyerekszobát, dugjuk be a fülünket,
és játsszuk azt, hogy ott vagyunk a víz alatt,
és játsszuk azt, hogy ki bírja tovább. Így teszünk.
Bent ülünk a kis szobában, ölelem őt, a húgomat,
dúdolok neki, míg azt várjuk, hogy ne halljuk már
a hangokat, s mikor végre megszűnnek, óvatosan
feljövünk a felszínre. Anyánk a sötét ebédlőben
vár felpüffedt, piros és könnyes arccal, kezében
zsebkendő, benne a fájdalom, s ajkain a kérdés,
mi végleg érthetetlen: miért nem védtetek meg?
Közben apám megbetegszik, orvosi parancsra
sétálunk naponta, ilyenkor veti néha a szememre,
hogy nem veszek részt már az erőszakban: ha nem
csinálok valamit, mondja, ő börtönbe fog kerülni,
édesanyánk a temetőbe, mi pedig az árvaházba.
Ezek után nem tudok rá nézni, úgy meredek előre,
hogy minden szavam ott marad a számba zárva.
S akkor ő végül szolidan felnevet, és megkérdi,
mint egy óvodástól: na, mi van, fiam, elvitte
a cica a nyelvedet? Kamaszkoromban folyton
gúnyol, így tudom meg magamról, hogy egyebek
mellett girhes vagyok és lópofájú, s hogy mennyit
lehet röhögni rajtam. Ha öt centinél hosszabb
a hajam, női neveket aggat rám, s ha levágatom,
hetekig még női nevekhez hasonlító férfineveket.
Ez már más szerint is vicces, hát én is nevetek.
És csúfol minden alkalommal, ha anyám átölel,
olykor el is von tőle, mert ehhez már nagy vagyok.
De mikor az ő borától tizennégy évesen szerelmi
bánatból berúgok, egy hétig nem szól hozzám.
Első szándékból meg akar verni, de az anyám
nem engedi, hát nem látod, hogy beteg a gyerek,
kérdezi tőle, mert magától annyira féktelen lenne,
hogy a vécén ütlegelne, miközben épp öklendezek.
Egy éve van barátnőm, tizenhét évesen, időnként
nálunk alszik. Egyszer apám gondol egyet, leküld
az üzletbe cigarettáért, majd bemegy a lányhoz
a szobámba, és megpróbálja szájon csókolni.
Gyáva vagyok én még mindig, nagyon gyáva,
mert miután megtudom, kérdőre nem vonom,
csupán egy ideig nem szólok hozzá. Itt maradt
a hallgatás szégyene azóta is a számba zárva.
Hamarosan elköltözöm, hogy két év múlva
gyűlöljem már a telefont is, mert telefonon hív
az anyám, és telefonon hív a húgom, ha baj van.
Közöttünk százötven kilométer, s én nem tudok
segíteni a bajban. Telefonon értesülök továbbra
is elcsattanó pofonokról, elpattanó vérerekről,
konyhakésről, rendőrségről, saját széthulló
családomról, költözésről és válásról.
Apám az új címét hónapokig nem közli velem,
de utána évekig kéthetente öt órákat vonatozok,
hogy kitakarítsam a lakást, hogy fertőtlenítsek,
rovart irtsak, hogy megfőzzek és lefagyasszak
kétheti ebédet, hogy irodalomból korrepetáljam
a szomszéd nő fiát, apámnak bútorért cserébe.
A legjobban az összefosott vécét utálom pucolni,
attól félek, hogy odahányok, és kezdhetem elölről.
Mindeközben állandóan az öngyilkossággal
fenyeget: megöli magát, ha nem segítek, megöli
magát, ha nem lesz pénze, megöli magát, ha nem
mondok le a gyerektartásról. Lemondok róla.
És fogalmam sincsen, hogy mi hajt még hozzá,
szeretet vagy szánalom: az én szívem egy ideje
már ekcémás. Egyik versemben meggyászolom,
hogy még mindig él, mire ő beperel, és öt éven át,
a haláláig nem beszél velem. Szabad lettem.
Most harmincéves vagyok, ő hetven. Nélkülem
jött el érte a gégerák, s a szövődmény, a nemlét.
Ott fekszik a boncasztalon. Kivágták a nyelvét.
Vissza a tetejére