Két kimunkált, lomha léptű, súlyos

ember nyomta a csengőt, percek óta.

Hideg volt, és hónap vége, nem hajtotta

őket már a könnyű zsákmány. Vér ömlött

az arcodba, én nem éreztem semmi

szégyent. Végül nem nyitottam ajtót,

s elmentek a nehéz ajkú pénzbehajtók.

Nem borzaszt és nem boldogít azóta

sem, ha koldust látok és adok neki abból

a pénzből, amellyel másoknak tartozom.

Otthagytuk azt az albérletet, néhány éve

nem találnak bennünket. Könnyű vagyok.

A félelem bennem már nem lüktet.

Csak néha nehéz, csak csalódom még, mikor

sírni látlak. Hogy van munkánk, de nyugtunk

nincsen, hogy megszokjuk majd ezt is, mint a

rossz klisét. Hogy hideg van, és időnként még

elfogy a pénzünk, mint most is épp, hogy

nehéz ma eljutni bármilyen rendig,

és könnyű az út a mélynyomorba.

Este van. Még nem ettünk semmit,

nyeljük a könnyünket éhgyomorra.