Géza az Isten háta mögött
Gézát az Isten háta mögött ismertem meg. December huszonhetedikén reggel fél kilenckor még fémíze volt a levegőnek, s én rettenetesen fáztam. Nem számítottam fagypont alatti hidegekre, hiszen az előző néhány nap eléggé enyhe volt. Egy ideje már nem vágyom vissza kiskorom hóval borított szentestéit, és elintézem a dolgot annyival, hogy ilyen az ünnep melege. Innen nézve persze sejthettem volna, hogy törvényszerű a lehűlés.
Miközben dög egyedül szeltem a jégpáncélos utcákat, arról ábrándoztam, hogy amint megérkezem, benyomok egy konyakot. Aztán megérkeztem, és a konyakról nehéz szívvel lemondtam, mert hát valljuk be, irtó szarul vette volna ki magát az első munkanapomon. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én egyáltalán nem akartam a két ünnep között dolgozni. Úgy beszéltük meg Pali bácsival, hogy valamikor az új évben kezdek, de leginkább februárban. Különben az öreg nem lihegte túl az állásinterjút, mivel engem a Kardos ajánlott be, a Kardos pedig a Pali bácsi jobbkeze. Vagy mind a kettő. Lényegében a Kardos intéz itt mindent. És akkor karácsony első napján a Kardos felhívott, hogy mégis be kellene jönni hamarabb, mert valami történt azzal a csajjal, akinek a munkáját átvenném.
– De jól van? – kérdeztem kapásból, amit ilyenkor illik.
– Rendbe fog jönni – felelte röviden Kardos, és ez rendkívül jellemző volt rá.
Mármint nem a tömörség, hanem hogy olyasmit ígér, amire semmilyen ráhatása nincsen. Mikor először hallott minket játszani a Kurtában, odajött hozzánk a szünetben, letett az erősítőkre négy üveg sört, a plafonig magasztalta a koncertünket, majd egyenesen rám nézett, és ünnepélyesen kijelentette:
– Ez az este fordulópont lesz az életedben.
Nyilván nem lett az. Ő reggelre kijózanodott, mi meg azóta is kis kocsmákban, kis közönség előtt játszunk, amivel egyébként nincsen semmi baj, csak hát közben az anyagcserét is fenn kell tartani valahogy. Kardos időnként felbukkant még a Kurtában, ittunk is párszor. Ha komolyabban berúgott, többnyire előjött a farbával, hogy zenésítsük meg valamelyik versét. Leginkább azt ajánlgatta, amelyikben egy veszett farkashoz hasonlítja magát, de tényleg csak akkor, ha már rendesen bekarmolt. Nagyon remélem, hogy ezt az állást nem azért intézte el.
December huszonhetedikén, kevéssel reggel kilenc előtt, belépve az ajtón, rögtön láttam, hogy ez nem olyan hely, mint a Kurta. Először is nincsen pódium. Másodszor pedig tökéletes rend fogadott: tiszta és cseppmentes poharak, törlőrongyok gondosan egymásra hajtogatva, és egyáltalán, hogy itt még mindig rongyokat használnak – a menzakonyhák világát idéző kockás abroszokról már nem is beszélve. A pult pormentes, a padló felmosva, a kasszában váltópénz bekészítve. Utólag viszont már úgy gondolom, hogy mindez nem is lehetett volna másképp, annyira passzolt a hely szelleméhez.
Pali bácsi pátosszal fűszerezett humora egyszerre csillant meg veleszületett üzleti érzékével, mikor a Szabadság téri református templom mögötti földszintes házat huszonévekkel ezelőtt áron alul megvette, hogy poharazót nyisson benne. A külvárosi miliővel, a gyülekezet jámbor szeszkazánaival, a dologtalan nyugdíjasokkal és az olcsó albérletekben tengődő egyetemistákkal kapásból nyert ügye volt. Az Isten háta mögött – így hívja ezt a kocsmát a mai napig mindenki, pedig az ajtó fölé más van festve.
Másfél órán át nem jött senki. Felkapcsoltam mindenhol a villanyt, bedugtam a konnektorokat, és főztem magamnak egy kávét. Elhatároztam, hogy januárban veszek egy buszbérletet, hogy ne kelljen gyalog vacognom. A kávé jólesett, gyorsmentésnek elment, de a melegséghez kevés volt. Így hát csináltam egy csipkebogyóteát is. Az a jó a csipkebogyóteában, hogy nem kesernyés, de nem is túl édes, és éppen csak annyira savanykás, hogy az ember kicsit magához térjen, hogy az érzékszervei feléledjenek. Ennek ellenére én úgy hiszem, hogy a Gézával való első találkozásomra csipketea nélkül is tisztán emlékeznék.
Csalódott, amikor meglátott. Kormos és bozontos szemöldökét egy pillanatra felvonta, majd még mélyebbre eresztette, talán sóhajtott is egy leheletnyit, majd mint aki végleg eldöntötte: nem szólt hozzám. Hogy szűkültek vagy tágultak a pupillái, azt nem tudtam sehogy sem eldönteni, Gézának ugyanis olyan vaksötét szemei vannak, hogy lehetetlen tetten érni a szembogarát. A haja megint csak fekete és fésületlen, zsíros tincsekben omlik az arcába, a bőre nem fehér, de nem is túl barna, először mégis cigánynak néztem. Lazán kötött, keki színű pulóvere alól foszlott gallérú, méregzöld ing kandikált ki. Ellentétben vele, nekem kötelességem volt megszólalni:
– Mit adhatok?
– Esetleg valami magyarázatot – felelte rám mutatva.
– Misi vagyok. Én ugrottam be Evelin helyett.
– Helyett... – ismételte meg az utolsó szavamat, de olyan jelentőségteljesen, hogy szinte törvényszerű volt az ezt követő bölcselkedés. – Itt mindig mindenki valaki helyett van. Soha nem a saját helyén.
– Akkor foglalj helyet! – tettem egy próbát a helyzet enyhítésére, ő azonban úgy állt ott továbbra is, mintha már azelőtt visszafordult volna, hogy átlépett a küszöbön. Aztán mégis kért magának egy korsóval a ház söréből, és leült a pult melletti asztalhoz, a sarokba.
Rövidesen rájöttem, hogy ez az ő dedikált helye. De azt már csak nemrég tudtam meg, hogy azért mindig ide ül, mert innen rálát a pultra és az ajtóra is, elég közel van ahhoz, hogy ülve tudjon rendelni, és a sarokban nem kell attól tartania, hogy valaki hátulról megtámadja. Kissé paranoid a csávó, amint az ábra is mutatja.
Eleinte nehéz volt rendesen megfigyelnem, mert állandóan engem stírölt, amíg a sört kortyolta. Az pedig eléggé buzis lett volna, ha egymást bámuljuk. A korsó vége felé viszont nekilátott cigarettát sodorni, és mivel ezekben a dolgokban meglehetősen akkurátus, elég időm lett felmérni, miféle szerzet. Főleg, hogy előre megtekerte a napi adagját.
Géza elnyújtott, precíz mozdulatokkal dolgozott, óriási erőbedobással koncentrálva valamennyi részfolyamatra, mintha nem is a dohányt mérte volna ki, hanem az utolsó néhány lélegzetvételét. Embert én még ilyen deprimáltan nem láttam papírt nyalni, mégis volt ebben a réveteg és szomorú tekintetben valami emelkedettség, valami eredendő méltóság. Ahogyan az elkészült cigarettákat sorban egymás mellé fektette az asztalra, az egész inkább hasonlított egy gondosan megkomponált magánszertartásra, mintsem egy szükség szülte kényszerprogramra. Még arra is emlékszem, hogy már megint megszólalt a fejemben az aláfestő zene: a cigarettát sodró Géza olyan volt, mint egy lassú, sötét zongoraszóló Nick Cave egyik balladájából, amelyikben aztán azon a mély és bársonyos baritonján elkezdi énekelni, hogy „I don’t believe in an interventionist God”. Márpedig, mint az a későbbiekben kiderült, Géza cigarettasodrás közben igazán önmaga volt.
– Evelin beteg? – kérdezte végül.
– Nem tudom. Lehet.
Ezt egy percig emésztette.
– De hát ha beteg, akkor mindig Pali bácsi jön helyette.
– Egy idő után egyébként is én jöttem volna helyette – szaladt ki a számon a hülye Nick Cave miatt.
Ezt egy pillanatig sem emésztette:
– Hogy tessék?! – tekerte fel jócskán a hangerőt, bár láttam rajta, hogy azonnal igyekszik is nyugalmat parancsolni magára.
Ellentétben vele, én már nem visszakozhattam:
– Januárban kezdtem volna. Vagy inkább februárban.
– Én erről nem tudok semmit – felelte újabb rövid szünet után.
– Kellene? – rukkoltam elő a lehető leghülyébb kérdéssel.
Ő pedig hosszasan és komolyan elgondolkodott rajta.
– Igazad van. Nem kellene – jelentette ki nagy sokára, majd rágyújtott, és egy jó darabig megint nem szólt hozzám.
Nem mintha engem a legkevésbé is szóval kellene tartani, elbíbelődök én bármikor a körülöttem lévő világgal. Kinéztem az ablakon, már élesek voltak a fények. A járda jegén egy vézna, kótyagos, félrebillent szárnyú galamb lambadázott, és talán velem együtt ő is attól tartott, hogy mindjárt pofára esik. A buszmegállóban egy hosszú nyakú, csontos arcú nő a kesztyűjével küszködött: valahányszor felhúzta, az egyik ujja mindig rossz helyre csúszott. A túloldalon egy kávébarna, kóbor vizslakeverék a napsütötte házfalhoz dörgölte a hátát, mintha próbálta volna kisajtolni belőle azt a leheletnyi melegséget. Erről pedig eszembe jutott a csetres. Hogy itt vagyok mindjárt két órája, és mosatlan még csak utánam maradt: a kávéscsészém és a teásbögrém, mivel Géza még mindig azt a két korty sörét szopogatja.
El akartam mosogatni, de nem találtam sehol a szivacsot. Abban persze biztos voltam, hogy a helyén van, csak azt nem tudtam, hogy hol az a hely. A rongyok mellett nem volt, sem a szappantartón. Kihúztam a pult alatti fiókot. Ott sem volt. Már majdnem visszatoltam, mikor megakadt a szemem egy hullámosra ázott papírszeleten. Valamivel leöntötték. Fehérborral vagy sörrel. Esetleg kamillateával. Nagyon sok szöveg volt rajta, de majdnem az egészet átsatírozták, kivéve a címet, és négy verssort. A következő két napban többször is elővettem a lapot a fiókból, ezért már kívülről tudom: „Szűz havakban fürdenék meg, / mint a néma kisdedek, / mégis messze küldenélek, / olyan fehér mindened.” És a címe: Túl tiszta vagy.
Milyen kis érzelmes alak ez a Kardos a lelke mélyén, gondoltam. Amennyire meg tudom ítélni, ez a négy sor éppúgy lehetett volna egy önálló vers is, mint ahogy egy hosszabb vallomás valamelyik versszaka, és ez volt benne, azt hiszem, a leginkább megkapó. Igaz, hogy az én ízlésemnek túlontúl népies, de mégiscsak egy vérbeli trubadúr írta. Egy turbékoló trubadúr! – jutott eszembe hirtelen a megfejtés, hogy miért is kell nekem december huszonhetedikén reggel óta zabot hegyeznem az Isten háta mögött. Mert ezek ketten éppen enyelegnek! Hogy ez a Kardos mekkora dög...
– Mindjárt tizenegy óra. Jönni fog a Siratóasszony – szakította meg néma, ám annál kedélyesebb szitkozódásaimat Géza morajló hangja. – Csak azért szólok, mert egy mukkot nem beszél magyarul. És mindig csak egy pohár sört iszik.
– Hogyhogy nem beszél magyarul?
– Te most szórakozol velem, ember? Úgy, hogy nem magyar. Úgy, hogy szerb a szerencsétlen. Úgy, hogy a magyar meg nem világnyelv, jó reggelt kívánok! Neked mégis mi bajod van?
Géza nem szokott habozni, hogyha esélye nyílik szellemileg felülkerekedni rajtad. Egyet hibázol, mondasz vagy kérdezel valami hülyeséget, oda nem illően használsz egy kifejezést, vagy csak egy apró nyelvtani hibát vétesz, édesmindegy, ő lecsap. És nem az alkalomra. Rád csap le.
Szerencsére tényleg jött a Siratóasszony, csakhogy amint halkan belépett, azonnal vissza is hőkölt. Egyszerűen kifogástalan a mai formám, gondoltam. Az egyik vendégnek csalódást okozok, a másik pedig megijed tőlem. Rövidre nyírt, ezüstös haja volt, és valamivel fiatalabbnak tűnt, mint amennyi ránc barázdázta az arcát. Apró, fagyoskék szemeiről nehezen lehetett eldönteni, hogy barátságtalanok vagy csak szimplán zavarosak voltak. Most legfőképpen riadtak. Óvatosan hátrálni kezdett, úgyhogy eléggé gyorsan döntenem kellett: vagy elveszítek egy vendéget, ráadásul egyedül maradok a momentán kissé kellemetlen társaságommal, vagy leleplezem magam Géza előtt, és hallgathatom, hogy mekkora szerencsétlen vagyok én is.
– Dobar dan, gospođo. Šta želite? – kérdeztem az asszonytól, a második megoldást választva.
Ő megtorpant, de mintha lett volna egy árnyalatnyi megkönnyebbülés is ebben az elakadásban. Végigmért. Nem szeretem, ha végigmérnek, mert ilyenkor mindig az az érzésem, hogy rossz helyen vagyok. Ezúttal azonban más volt a helyzet, mivel épphogy a Siratóasszony volt az, aki meg akarta tudni a tekintetemből, hogy ő most vajon jó helyen van-e. Végül bátortalanul válaszolt:
– Jednu... čašu piva Kőbányai... molim.
Megkapta.
Gézával átellenben foglalt helyet, az ajtón túli teremrészben, ugyancsak a sarokban. Rajta kapásból látszott, hogy mindig oda ül: akkor lélegzett fel végleg, két öklével átdörzsölve kérges halántékát. Nagyon kimért adagokban itta a sört, és már a legelső korty után kiderült, hogy a nevét nem a foglalkozásáról kapta, hanem az Isten háta mögötti létmódjáról. Vastagon eredtek el a könnyei, amelyek aztán háborítatlanul csorogtak a dekoltázsába, jól láthatóan régóta megszokott medrükben, minthogy a nyaka még annál is ráncosabb volt. Pofátlanul meg lehetett figyelni, annyira fókuszálatlanul meredt maga elé. Az volt benne a legfurcsább, hogy a szája szinte végig egyenes maradt, a válla se rázkódott, nem zihált és nem szipogott, csupán hagyta, hogy a szemein át kiáramoljon a fájdalom. Nem tört fel belőle semmiféle hang, csak nagy ritkán egy mélyről jövő, lomha sóhaj. Úgy ült ott, mint aki egy hosszú, hideg nap után végre hazaér, és csak akkor kezd el igazán fázni. Az öreg Johnny közben reszkető kezekkel fogta le az akkordokat agyamban, mígnem végre felgomolygott torkából az első mondat: „I hurt myself today / To see if I still feel”.
Ekkor lépett be Kardos, aki mindhármunkat egy levegővel intézett el:
– Na, mi a dörgés, öregem? Mindent megtaláltál? Szevasz, Géza! Már ennyi az idő? – intett utoljára a Siratóasszony felé.
– Persze, minden fasza – feleltem röviden, mert nem igazán néztem ki belőle, hogy bármit is tudna a mosogatószivacs hollétéről. És különben is, egyből rohant hátra az irodába.
Géza hosszasan, eltűnődve nézett utána. Végül mondott valamit félhangosan, és kiment a kertbe elszívni egy cigit. Miután végzett, nem ment vissza az asztalához, hanem a pultnak támaszkodott, és kért még egy korsóval. Valójában viszont Kardos útját akarta elállni, aki nemsokára jött is vissza Pali bácsi irodájából egy jelentősebb összeggel a kezében. Géza az arcába nézett, és halkan, mindenféle köntörfalazás nélkül megkérdezte tőle:
– Mi van Evelinnel?
Azt hiszem, Kardoson először átfutott a gondolat, hogy lerázza Gézát, aztán mégis belement a dologba.
– Gyere, üljünk le inkább – mondta.
Géza asztalánál, szorosan egymás mellett beszélgettek, de olyan diszkréten, hogy semmit sem értettem. Annyit láttam, hogy egy idő múltán Kardos lassan, tagolva kezdte el adagolni a mondandóját, olykor néhány másodpercet kivárva, hátha Géza reagál valamit, de az csak meredten nézte a másikat, mintha soha többé nem akarna már pislogni.
Először mégis ő emelte fel a hangját annyira, hogy én is meghalljam:
– És az apa? Ki az apa?!
– Nem tudom biztosan – csitítgatta Kardos. – Nem mindegy az ilyenkor már?
Ezen Géza elgondolkodott, s addig is legalább lehiggadt valamelyest.
– Igazad van. Mindegy – törődött bele végül.
– Hvala – mormolta ugyanakkor a Siratóasszony, aki időközben letörölte a könnyeit, visszavette a kabátját, visszahozta a poharat, és elindult az Isten tudja, hová.
Kardos még magyarázott valamit Gézának, majd kisvártatva felállt. Menni készült ő is.
– Jól van, Misikém, jól van, jó lesz ez – ígérte meg köszönés helyett, majd Gézához fordult. – Akkor legkésőbb egy óra múlva itt leszek – azzal bevágta maga mögött az ajtót.
Géza fel sem emelte a fejét. Végighúzta ujjait az előtte elfekvő cigarettákon, balról jobbra, jobbról balra, majd megfogta az egyiket, és ismét kiment a kertbe. Úgy, ahogy volt, pulóverben. Ami pedig engem illet, ha csak lehet, igyekszem elkerülni, hogy félinformációkon pörögjek, ezért inkább újból nekiálltam megkeresni a szivacsot. Benéztem a mosogató alatti szekrénybe: egy félig üres hipósflakon, egy majdnem teli és egy felbontatlan mosogatószer hevert ott meg egy citromízű jégkrém doboza. Mindig is utáltam a citromízű jégkrémet, mert éppen annyi köze van a citromhoz, mint zabtejnek a tőgymeleghez. Enyhe undorral nyitottam ki a dobozt: hát persze hogy a szivacsok voltak benne. Mire elmosogattam és eltörölgettem mindent, Géza már megint az asztalnál ült, és már megint a cigarettákat simogatta.
– Evelke elvetélt – bökte ki váratlanul azt, ami a legkevésbé sem tartozott rám. Bár szerintem nem is számolt igazán azzal, hogy ott vagyok, mert azonnal folytatta, kissé megbicsakló hangon. – Azt se tudtam, hogy terhes...
Eltartott egy-két percig, míg összeszedte magát:
– Hogy a picsába lehet épp szenteste elvetélni? Mégis mit követett el az a nyomorult gyermek, hogy mint a macska szarás után, az Isten földet kaparjon rá? És mit követett el Evelin, hogy a méhének temetővé kellett válnia, pont a kisded Jézuskának születése napján?
Nyilván nem tőlem várt választ, vagy ha mégis, akkor nagyon rosszul tette. Mindenesetre most először fordult felém, mióta belekezdett:
– Ha létezik Isten, akkor eléggé hitvány dramaturg.
Majd ránézett a sörére. Még több mint a fele megvolt. Hirtelen olyan lendülettel emelte szájához a korsót, mintha meg akarná inni húzóra, végül csak három izmosabb kortyig jutott.
– Evelint műteni kell – mondta aztán valamivel mérsékeltebb tónusban. – Kardos most viszi be a hálapénzt... Előre, persze... Mintha az ember képes volna hitelbe is hálásnak lenni... És tudod, mi ebben a legnagyobb szégyen? Hogy ilyenkor nem az orvost fizeted ki, hanem a saját lelkiismeretedet.
Géza ezt meglehetősen jó végszónak gondolhatta, mert hosszú időre elnémult.
Jobb ötletem nem lévén, ezúttal már szándékosan kapcsoltam be magamban a lejátszási listát. Eleinte nem igazán találtam rá a megfelelő zenére: sem a karcos képű Kurt Cobain, sem a sallangmentes Tracy Chapman nem passzolt az állapotomhoz. Mansont pedig igyekeztem elhessegetni, annyira erőszakosan adta magát. Moby viszont épp annyira volt jólesően monoton, amennyire zsibbadni vágytam egy régi fekete gyerekdal végletekig ismételt rigmusára. Az a jó a Flowerben, hogy nem tudod túl későn abbahagyni. Ha már három percig pörgetted magadban, annyira feloldódsz benne, hogy simán eltelik az eredeti felvétel többszöröse is, mire észbe kapsz.
Meg is kellett néznem a pontos időt, amikor Kardos ismét belépett az ajtón: alig több, mint fél óra telt el azóta, hogy lelépett.
– Itt minden olyan flottul megy, amikor megkenni kell valakit – jelentette ki kaján cinizmussal. – Nincsen várólista, nincsen „nem jött még meg a főorvos úr”, nincsen „tessék addig helyet foglalni”, hanem csak szépen besétálsz, kezet fogtok, odaadod, bólintotok, alászolgája, jó egészséget, kezit csókolom, szebb jövőt, a dolgozó népet szolgálom...
– Mikor lesz a műtét? – kérdezett rá a lényegre Géza.
– Lehet, hogy már holnap. Még nem lázasodott be, de nincsen túl jól.
– Mégis mi a túrótól lenne most „túl jól”?
– Ne kezdd el, Géza! – figyelmeztette élesebb hangon a barátját Kardos, ám azonnal vissza is váltott bizalmasabb stílusra. – Ide figyelj... Ez most egy kicsit rázós időszak, de Evelin rendbe fog jönni. Minden rendbe fog jönni. Minden szépen rendbe fog jönni... Gyere inkább, igyunk egyet!
Majd hozzám fordult:
– Misókám! Két korsó sört csapolj, kérlek, ha bokros teendőid megengedik.
Úgy látszik, az Isten háta mögött mindenki sörözik, ami egyébként nem is olyan nagy baj, gondoltam. Legalább a hordócserékkel felszedek magamra egy kis izmot, és akkor majd puszta kézzel fojtom meg a Kardost, ha még egyszer le mer misókázni.
Már vagy húsz perce sutymorogtak. Idegesít, mikor mások sutymorognak. Nem azért, mert én annyira kíváncsi volnék, hanem azért, mert a sutymorgó egy pitiáner, hazug ember. Eljátssza, hogy diszkrét meg tapintatos, devalójában épp az ellenkezőjét teszi: felhívja magára a figyelmet azzal, hogy van neki valami fontos ügye, amit nem akar megosztani veled.
Persze, ehhez pultosként az ember utóbb hozzászokik.
Kardos nagyon gyengéd gesztusokkal magyarázott. Többször is finoman megmarkolta Géza vállát, és a fejét oldalra billentve folytatta, de olyan is volt, hogy jobb kezét a szívére téve bizonygatott valamit. Ahogy ki tudtam venni a hanglejtésből, Géza többnyire csak kérdezett, és hagyta, hogy Kardos kifussa magát. Közben viszont egyre gyakrabban a saját hajába markolt. Az utolsó kérdését követően aztán megint csak ő volt az, akinek elszakadt a cérnája:
– Te utolsó geci! – mordult rá Kardosra.
– Légy szíves, és hagyjál békén, Géza! Ez most nekem se könnyű – próbálkozott valamiért együttérzést kelteni a másik.
– Egyáltalán nem úgy nézel ki, cseszd meg!
– Mész te az anyádba – zárta volna rövidre a dolgot Kardos, ám ekkor Géza szájon csapta.
Elfelejtettem mondani, hogy Géza nagyjából hatvan kiló, Kardos meg vagy kilencven, aki ennek ellenére egy pillanatig sem mérlegelte, hogy visszaüssön-e. Géza kapásból padlót fogott. Kardos fölé hajolt, megragadta a méregzöld gallérjánál fogva, és egy jobb horoggal majdhogynem kiütötte a nyomorultat. Nem mondott semmit, csak köpött egyet, és távozott.
Géza egy darabig még a földön forgolódott, majd nagy nehezen feltápászkodott, megtapogatta az arcát, és összevérezte a tenyerét. Visszament az asztalához, felvette a kabátját, két kezével homlokából kifésülte a haját, egyszersmind le is törölve róluk a vért. Odatántorgott a pulthoz, és végtelenül szelíden, de annál határozottabban szólított meg:
– Adj egy konyakot!
Én ezt égi jelnek vettem, és kettőt töltöttem. Megittuk húzóra, majd Géza minden további nélkül fogta magát, és hazament.
Két napig nem jött. Be kellett érnem a fröccsöző fráterekkel, a nyugdíjas prolikkal és a hangtalan Siratóasszonnyal, aki rendületlenül könnyezett mindannyiunk helyett. Ja, és ott voltak még az egyetemista csitrik is, akiknek vagy nem volt pénzük hazamenni az ünnepekre, vagy csak szégyellték volna otthon bevallani, hogy hány kurzusból kaszálták el őket. Néhány cukorfalat akkor is ott tanyázott, amikor Géza visszatért.
Ő viszont nem nézett ki túl rózsásan. A szeme alatt mélykék folt ült, borostás állkapcsa fel volt püffedve, s a mélylila zúzódás ugyan néhol már zöldbe váltott, de felsebzett ajkainak bal oldala, hogyha beszélni próbált, még nem mozdult együtt az arcával. Sört kért, majd jelentőségteljesen a fejére mutatott, mint aki meg akarja magyarázni:
– Kardos volt az apa.
– Igen, erre rájöttem – mondtam.
– És miatta vetélt el Evelke.
– Ezt meg honnan tudod?
Ekkor olyan lesajnálva nézett rám, mintha én nem tudnék artikulálni.
– Még sehonnan. De biztos, hogy az ő bűne.
– Nem tudom, Géza, nekem nem tűnik akkora rohadéknak ez a Kardos – próbálkoztam egy jelentősebb szünet után felvetni a saját szempontjaimat.
– Leszarom.
– Ezt én teljesen megértem, csakhogy aznap megtaláltam itt az egyik versét. Szerintem Evelinnek írta. Totál bele van habarodva.
– Te nyugodjál csak meg szépen, hogy az a faszfej saját magán kívül senkibe nincsen belehabarodva.
– Mást mondanál, ha olvastad volna. Annyira tartózkodó. Annyira szemérmes. Néha nem is gondolnánk, hogy mi minden lakozik az emberben legbelül.
Géza csak legyintett, mint a barmokra szokás. Erre én kivettem a fiókból a verset, és az orra alá toltam. Eleinte fintorogva, kelletlenül nézett rá a papírra, aztán jól láthatóan megdöbbent, lángba borult az arca, összegyűrte a kéziratot, zsebre vágta, és kiviharzott a kocsmából. Rögtön megértettem, hogy azt a verset nem a Kardos Imre írta. És hogy bár titkon tényleg neki szólt, de Balla Evelin sem ajándékba kapta. Egyszerűen ellopta.
Vissza a tetejére