2700 van

megint volt egy furcsa álmom

fekszem a franciaágyon

azt mondják 2800 van kicsit csodálkozom

hogy lehet hogy hirtelen 784 évet átugrottunk

mondjuk tíz percig

tart mire kiszámolom jól van na alszom

és mellettem is

alszik valaki azt hiszem egy férfi

úristen ki ez és mikor

fog engem megsegíteni

világossárga színe van

és mintha csapkodna valami szárnnyal az arcomba

fehér köd szitál a fény melege 2700 van

visszaugrottunk 100 évet de

nem esek kétségbe csak amikor úgy csinál

mintha kibontaná pedig nincs is összefogva

a hajam a vállamra zuhan fél évszázad

súlya egy kibontott lófarokban

nem nézek rá csak befelé

kérem hogy ne menjen el

ez másik tíz perc 2800-ban

ugyanúgy néz ki ez a szoba

818 évesen vagyok saját magam szobra

nyugszom az örökkévalóságban

és a lepedőn elsimul a kétségbeesés kontúrvonala

nem bolondultam meg csak újabban

baromi vadakat álmodom

betakar az éjszaka csücske

de én ebből a mély sötétségből

az istenhez lopózom 2016 van

és az istennek sárga fényes arca

ha jókedve van a reggeli égre borítja

és a sugarak mint megannyi

lázas borosta

de most nincs jókedve

mogorva mélabús az isten

sápadt fakó az ég és még így is marad

évekig megszínezhetetlen

nem tudom ezzel az álommal is mit üzen

talán hogy a lélek

az a belső fény ami eltüzelhetetlen

időnként megtestesül ilyen

lángarcú férfiakban

jó az arcát nem láttam na de akkor mi van

talán ilyen sárga lángarcú a menny

és saját vonásait veszíti el

aki az isten közelébe megy

a legtömöttebb ködben találgatni hogy

a felhők csücskén fölkunkorodik-e

az a szép fehér köpeny

és míg eggyé nem olvad odafönt és idelent

a mélység vagy a magasság melyik oldalán

dugja ki fejét az örök valószínűtlen.

kasza

tegnap a villamosra fölszáll egy ipse

elsőre feltűnik hogy nincs ki a négy kereke

húz maga után valami kocsit

azzal együtt lehet hogy megvan

magamban elnevezem kurázsi mamának

de lehet hogy hangosabban zörög van nála

valami üveg az is eltörött

a blahánál fölordít hogy itt a tavasz

februárban és tövig húzza az ablakgerendá-

kat két marok tél

csapzott ezüstszínű varkocsában lakhatott

de azzal senki nem foglalkozott

csak a hideget éreztük hirtelen

aztán azt a megnevezhetetlen forróságot

fölkapaszkodott egy vak srác

de inkább gyengénlátó lehetett

legalábbis éreztem hogy

rám feszül az a vesébe látó tekintet majdnem

megkérdeztem de valaki oldalba bökte

azt nevezte segítségnek és olyan hülyén hangzott

volna hogy mégis mit látott vagy vett észre

aztán leült és a fehér bot körül

a legfeketébb tömeg is elúszott

leutazunk vagy tíz megállót nyakunkon

a bolond és egy sötét

ruhás idős néni fekete kardigánjával

a fél villamost körbeéri

olyan hosszú volt az ujja és folyton húzogatta

mintha a halál kezében most mozdulna meg a kasza

míg bele nem fulladunk

ebbe a februári tavaszba

olyan furcsa hogy a hónak is van illata

meg ennek a máskor késő

márciusi romlottságnak a szaglásomnak semmi baja

a tövig húzott ablakon nyakunkra szitál az isten sóhaja

a néni utoljára még ráesik a vak fiúra

és talán hogy teljesüljön a legfölsőbb

óhaja a legordenárébb csörömpölés közben

a bolond hajában

még megmozdul egy marék

hódara.

pörkölt

tegnap a buszon eszembe jutott

egy réges-régi tél nagyi a kezemet

fogta és hóropogásba temetkezett

a körtér elővette az ernyőjét

és a kék nájlonból emelt fejem fölé

őrbódét az anyagon látszott

az évtizedek mennyire elgyötörték

budaörsön jártunk azért az mégse pasarét

a szürke járda mint egy lázas bordély

az úttest két szélén mintha lábát vetné szét

rimánkodva esdekelt a legropogósabb hópelyhekért

hogy nekünk majd csak irigykednünk kéne

hófehér harisnyájáért de papa másképp

gondolta és elszaladt két liter borért

nagyi szatyrában táncra perdült

egy eltört befőttesüveg meg a nokedlihegyek

és odafele a fél külváros abban a szagos

pörköltszaftban fürdőzhetett két felhő

tenyerelt a vörös napsugarakba és terjengett

és úszott a korong szaftja nagyi az ernyőjét

mélyebb bugyorba rakta úgy tudta

papa nem juthat csak egy másik pokolba

az kicsit más mint ez azt az isten adja

ott a föld alatt is borszínű tüzeket okádva

szikrázhat a vörös korong kokárdája

de nekünk csak ez az egy van ez az istentelen út

míg lecsurgunk néhány megállót aztán gyalog

fölkaptatunk a meredekre

ő kifújja a levegőt én meg be már

messziről látszik a fenyő teteje

tíz éve papa ültette két felsőbb tüske

talán áthajlik a mennybe de a fa törzse olyan

végtelenül görbe sosem jut föl

a legfölsőbb körökbe hiába nőne

csak a két tüske zörög a föloldozás miniatűrje.