Defoe; Eiffel-torony; Tadzio
Defoe
mondjuk hogy fizetek egy kört Robinson
Crusoe-nak és a kocsmában verekedésig fokozódik
a lincshangulat a felesége halálára
koccintunk – 1694-et írunk ekkor – Péntek a söntésben
iszogat míg Defoe arrébb teszi az
asztalokat kifröccsen a sörhab és
tengerré mossa ami szárazfölddé érett
mostanra földre zuhan egy poháralátét
rozoga tutajként ringatózik az elkeseredésben
végül minden tajték szétreped de
az utolsó csepp kínjában még elgurul Kelet-Indiába
Eiffel-torony
kávém szélén nézem a habot alján vakondtúrások
s zacc ír az üveg oldalára ahová ivás közben magasodik
rozoga Eiffel-torony semmi nem jut eszembe
franciául egy kis panzió vendége vagyok
a sarokban tévé ha lemennék frissen facsart narancslé
vaj jam és croissant vár csónakként ring tányéromon
mintha a Szajnát idézné távolabb egy másik asztalnál
is megakasztják a társalgást amint feléjük fordulok
a kifli belsejében finom tésztaalagút átkel rajta a fény
és beledughatom az ujjam túl rövid ahhoz hogy az utat hazáig
fúrjam a lekvár illata mint néhány kivágott eperfa
másik ősz kellene ami itt jár az asztalok körül
néhány falevélnyi vérfürdő nézem a széklábak felfakadó sebeit
ebben a párásodó teremben az üvegfalakon áteresztem
a remegést a szomszéd tányérjáról lezuhan a kés
távolabb föltámadó levélzörej elporlik
a zsötem jó lenne újra megöregednem
húszéves vagyok amikor pultra tett poharamon
még (idegesen) játszik az ujjlenyomat
falán nem tudnak kihűlni
a lassú fölszámolódás fekete billentyűi
Tadzio
ha csak egy út lenne ami hozzád
vezet kidobnám az összes féltve őrzött
római postabélyeget az elkenődött
kávéfoltos szalvétát felületéről már megszöktek a morzsák
pedig a papír kis híján körbehajózta egész Itáliát
a nyikorgó székeket a sóhajok hídját
amikor megszorítottad az öledbe ugró macskát
csorba csészédben magától jött forgásba egy kiskanál
mintha a szív örvényét imitálná
akár a Firenzében megcsodált mosógépdobokra
komponált installáció nekem mégis örökre Tadzio
maradsz akkor én lehetnék Aschenbach
amikor Velencéhez érünk
arcomról lecsurog fakuló tükörképünk
Vissza a tetejére