Mi a francot kerestem Párizsban?
Egy olcsó motelszobában cipőben és kabátban fekszem az ágyon. Olyan átkozott hideg van, hogy még a festményen is befagyott a tó. A Paris Première csatornán Charlotte kedvenc gasztroműsora megy. A vodka lassan kezd beütni. Miért marad fenn a knédli a víz tetején? Persze nézhetnék pornót is, ahogy Max barátom tanácsolta a nehéz időkre, de attól még nyomorultabbul érezném most magam. A: túl sok levegő van benne. B: túl sok víz van a fazékban. Kikapcsolom a tévét, és felveszem a gitáromat. Nem jut eszembe semmi. Visszakapcsolom a tévét. A helyes válasz a C. Ha rajtam múlik, sosem tudom meg, mi volt az, és miért. Miért van az, hogy a bolygó jelen pillanatában nem kér több utódot a családomból. A vezetéknevünk alapján megkülönböztethető DNS-mintázatok hamarosan eltűnnek a Galaxis ködében, és soha senki nem fog emlékezni ránk. Mintha nem is lettünk volna. Úgy tűnünk el a történelem vágóhídján, miként azok a hullócsillagok a semmiben, amelyeknek nem adott nevet senki, és melyek láttán senki nem kívánt semmit. Talán mert én sem kívántam igazán soha semmit?
Újabban, ha beszélnek hozzám, vagy épp csak józanul próbálok elaludni, rángatóznak az izmaim. Mintha apró mobiltelefonok lennének a bőröm alatt rezgő hívásra állítva, és sehogy se tudnám felvenni őket. Mintha a párhuzamos multiverzumok egyikéből folyamatosan érkeznének a kicseszett üzenetek, de képtelen lennék elolvasni őket. Ehelyett annyit teszek, hogy társalgás közben csodálkozva a tenyerembe temetem az arcom. Vagy felbontok egy sört. Charlotte szerint ez azért van, mert rengeteg ki nem mondott sérelem halmozódott fel bennem a gitározással töltött évtizedek alatt, és ez a sok ocsmányság, sok keserűség valahogy próbál kitörni belőlem.
– Ha komolyan gondolod, ismételd meg! De figyelmeztetlek, hogy ezt a korsót kurvára hozzá fogom vágni a járólaphoz – már el is felejtettem, milyen jó érzés angolul üvöltözni.
– Szerintem ne vágd, hiszen annyira szereted – feleli franciául, de én csak azért is angolul folytatom, mintha ebben a diplomáciai hidegháborúban az angol nyelv jelentené a hátország és a front fiktív határvonalait.
– Ha komolyan mondod, ismételd meg! – A hangomat megpróbálom még erélyesebben használni, de lehetőleg nem belezuhanva a komikum csapdájába.
A menyasszonyom, Charlotte lecibálja az ujjáról az eljegyzési gyűrűt, és teljes erőből hozzávágja a konyhapulthoz. Meglögybölöm a whiskyt a kezemben maradt üvegben, és a helyzethez képest mérlegelem a szavak és a tettek súlyát. Megelégedéssel nyugtázom, hogy a hétdecis üvegből alig maradt valami, vagyis a veszekedés alatt szépén benyakaltuk csaknem az egészet. Neki szándékosan nem töltök. Kussolok.
– Na, most mi van? – kérdezi, és szinte zihál a mellkasa.
Nem vagyok az a fajta, aki a veszekedésből nyert agressziót képes átvezetni szexuális energiába. Talán nem kellett volna valamikor megnéznem az imádkozó sáskák párzásáról szóló természetfilmet.
– Nem mondasz semmit? – Charlotte pont olyan zavartan provokál tovább, mintha egy színdarabban lennénk, de nekem nem jut eszembe a szöveg, a súgó pedig elaludt a takarásban. A rutinos partner ilyenkor segít. Mivel kettőnk közül ő a hivatásos színész, tőle várom a segítséget. Hiába. Leverem a maradék whiskyt, és határozottan folytatom a jelenetet:
– Megmondtam, hogy azt a gyűrűt egyszer veszed le, de akkor köztünk mindennek vége – nem szeretek westernhőst játszani, de ha ezt a szerepet osztják rám, igyekszem komolyan venni a helyzetet.
Erre ő:
– Egy hét gondolkodási időt kérek.
Erre én:
– Én pedig itt hagylak a picsában a kibaszott Párizsoddal együtt, oké?
Erre ő:
– Igazán?
Mondják, hogy bizonyos életesemények, mint pl. a házasság, a szülés, mások halála vagy épp egy lánykérés, átbarázdálja az ember agyát. A családi történetek ismeretében soha nem hittem ebben, de reméltem, hogy a természet a maga módján valóban megpróbál lépést tartani az emberi hülyeséggel. A családfánkon apám az első kulturális migráns, aki filozófia szakos tanárként diplomázott, devalójában mindig is zenész szeretett volna lenni. Egész életében hálás volt a sorsnak, hogy ha már a zenei karrierről lekésett, legalább egy zongoratanárnő férjeként élhette a szociális munkások mindennapjait. Apám világéletében hithű szocialista volt, bízott a történelem dialektikájában, a munkásértelmiségi archetípusában, és hogy az embereket meg kell próbálni művészettel nevelni. Anyám elmondása szerint apám már akkor is jazzt hallgattatott velem, amikor még meg sem születtem. Odatette a kis hangfalat anyám pocakjára, és boldogan konstatálta, hogy a lábdob ritmusára rugdosom anyám hasfalát. Csak nehogy dobos legyen ez a kölyök. Az esti bulik után a hajón üldögélve, jókora spanglikkal a kezemben gyakran merült fel bennem a gondolat, vajon volt-e valaha is ráhatásom a sorsomra, vagy minden pontosan előre el volt rendezve néhány megfelelő időben és hangerőn lejátszott Miles Davis-lemezzel?
Apám nem sokat bízott a véletlenre. Mindaz, ami az ő életében kimaradt, kamatostul nehezedett rám. Zeneóvoda, zeneiskola, művészeti szakgimnázium, nemzetközi versenyek, aztán persze az egyetem. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy játsszak – megállás nélkül. Erről a lakószövetkezeti gyűléseken is jelentős mennyiségű akta született. De apámék nem tudtak és nem is akartak kiköltözni kertes házba. Állandó harcban álltunk a szomszédokkal. Emlékszem minden családi ünnepre, ahol apám és én gitározom, anyám zongorázik, a rokonok és a vendégek pedig türelmesen hallgatják. Úgy éltünk, mintha valami békebeli kor nagypolgárai lennénk. Legalábbis eljátszottuk. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy egy filozófussal élni kissé ahhoz hasonlatos, mintha az ember egy saolin szerzetessel vagy katonai kiképzővel élne egy fedél alatt, aki minden pillanatban pedagógusként kommunikál, mert neki dolgoznia kell a dialóguspartnerén, aki nem egyszerűen a fia, hanem egyszersmind legkomolyabb tanítványa, hovatovább: élete fő műve. De kérdezem én, és kérdeztem már százszor is magamtól, miközben ablak nélküli próbatermekben, Michelin-csillagos szállodák vacsorázó hulláinak vagy épp kockás inges értelmiségieknek játszottam egy avantgárd klubban: miféle kereteket kínál a huszonegyedik század embere számára a jazz vagy épp a filozófia a világ megértésében?
Apám egész életében menekült a vidék lelkisége elől. Betonkomplexusa volt. Alkalmanként azért meglátogattuk a nagyszülőket, akiknél gyakran összegyűltek a gyerekkori barátok is. Látom apámat, ahogy kissé félrecsúszott szemüveggel leheveredik a tűz mellé, a homoki kékfrankos végigszáguld az erein, gyerekek és nemrég született kismacskák játszanak körülötte, s látom magam kábé ötévesen, meg a szomszéd lányt, Kingát, akivel egy tükör előtt állunk, és valami közös műsorszámot gyakorlunk, amit majd előadunk a felnőtteknek. Apám gyerekkori barátai hangosan nevetgélnek, az orrukat fogják, közben egymásra mutogatnak, az asszonyok a verandán aprítják a sok paprikát, paradicsomot, hagymát, a szalonna zsírja lassított felvételen csöpög a hatalmas kenyérszeletekre, mindenki mosolyog, még az égő szalonnadarabka is. Kergetem Kingát, közben meglátom apámat, és arra gondolok, talán rosszul van, de aztán lehunyja a szemét, elmosolyodik.
Azt hiszem most, ez az a pillanat, amikor az időtlen öröm felülírja benne az aktuális, nagy feladatok miatti szorongást, az örökös lelkifurdalást. A terhek lecsúsznak a válláról, bele a közös tűzbe, ahol csak a lényegtelen dolgok tűnnek el; erőt vesz rajta a süllyedés metafizikája, a hangyák felmásznak a lábán, talán egy-két szúnyog is landol rajta, ami a hatodik emeleten, a gőgös panelértelmiségi elefántcsonttornyában soha nincs. Úgy képzelem, hogy ahogy ott fekszik, megbocsát mindent előre és visszamenőleg. És ahogy ez eszembe jut, mintha én feküdnék ott, erőt vesz rajtam a sorsközösség vigasza, a közös alföldi nirvána, tisztán hallom a humor és illetlenség találkozásainak kéjesen megbotránkoztató petárdáit, érzem a szerelem földközeliségét, a vidéki dialektus önfeledtségét, és minél mélyebben élem meg ezt a megbékéltséget, annál nagyobb lelkifurdalással mondok rá nemet, és mondok igent a nagyvárosok tömegmagányára, elidegenült kifinomultságára és végül, de nem utolsósorban: a jazzre.
Amikor már nagyobbacska fiú voltam, apám valahogy úgy magyarázta, hogy ha az ember nem értelmiségi családból jön, és elvégez egy egyetemet, az nagyon hasonlatos ahhoz, mint amikor valakit a szülei gyermekotthonba adnak, ahonnan majd idegenek fogadják örökbe. Szellemileg minden jó tanár örökbe fogadja a tanítványait, akik többé-kevésbé megtanulnak úgy gondolkodni, miként a tanár. A németeknél ezt a mozzanatot a Doktorvater megszólítás őrzi a legmisztikusabban. Amikor a tanítványok találkoznak a vér szerinti apjukkal (a műveletlen Darth Vaderrel), kettős szégyen keríti őket hatalomba: szégyen a Doktorvater előtt a süllyedés nosztalgiája és az örök vidékiség miatt, ugyanakkor szégyen a tulajdon édesapa előtt a Doktorvaternek minden pillanatban való megfelelni akarás miatt, s ezen olykor még a házi pálinka sem segít. A politeizmus ősforrása tárul ilyenkor minden fiatal, első diplomás értelmiségi elé. A politeizmusban pedig az a jó, hogy az istenek egyre csak szaporodnak: barátok, barátnők, feleségek, anyósok és apósok, főnökök, kollégák, politikusok és végül, de nem utolsósorban: Allah, akitől itt Franciaországban lassan ugyanúgy félünk, mint a középkorban, amikor Istenre hivatkozva az inkvizíció legálisan terrorizálta a művészeket és gondolkodókat.
Harangoznak. Mintha egy hatalmas csészében kavargatná a Notre Dame-i toronyőr a reggeli kávéját, és a cukor az égnek sem akarna elolvadni. Feltápászkodom a gitár mellől, és máris egy régi ismerős alakba botlom. Megint tíz évvel öregebb az ábrázatom. A kialvatlanságban és a másnaposságban bátran lehet bízni, ha az ember nem akar hasonlítani a gimis tablóképére. Köhögésemből ítélve hangom egy nagy terccel mélyebb, mint a tegnapi kiabálás közben. A vodka lemarta az alázat és behódolás összes csirizes árnyalatát a hangszálaimról. Mindent összevetve nőismerőseim általában buknak erre a karakterre. Vajon minden nő apja alkoholista? Úgy értem, minden jó nő apja? Én vajon jó apa lennék? Charlotte szerint nincsenek elvesztegetett órák, sem napok, csak kitérők. Lehetséges, hogy az egész életem egy hosszúra sikeredett kitérő? És vajon mi a franc elől térek ki? A kávé elől biztosan nem. Emlékeim szerint a recepció mellett van egy automata.
A hajón töltött évek alatt tanultam meg, hogy bizonyos drogok nem kérdezik, miért?, egyszerűen csak arra kényszerítenek, hogy csináld! A kávé is ilyen drog. Főleg, ha a szarásról van szó. Általában a rokivécékbe járok, mivel sokkal tisztábbak. Azzal nyugtatom magam, hogy apám egy ideje rokkant. Nekem ez jár. Különben is: egész nap ülök. Egy rokkant és köztem csak a szexuális pózok tekintetében van minőségi különbség.
Amikor kilépek a motelből, Párizs, ez a huncut kurva, a legszentimentálisabb arcát mutatja. Hatalmas pelyhekben hull a hó, nem messze a kocsimtól egy tangóharmonikás muzsikál ujjatlan kesztyűben egy kis pékség ajtajában, a hókotrót vezető fekete férfi rám mosolyog, a szemközti oldalban fiatal egyetemista lányok dobálják egymást hógolyókkal, egy közelemben pisáló kiskutya dolga végeztén a lábamhoz szalad, de a nyakörv hirtelen megfeszül egy idős hölgy kezében, aki biztatóan tekint rám. Ahogy jobban körülnézek, buszsofőrök, melósok, apák, kismamák és nyugdíjasok, mind térdig gázolnak a libidóban. A fiatal lányok hátizsákos igyekezete az iskolába parfümfellegekkel tölti meg a várost. Egy metropolisznyi tesztoszteron lüktet körülöttem, és mint a köhögés vagy a tüsszentés, engem is hatalmába kerít.
Beülök a kocsimba, és onnan figyelem a reggelt. Hihetetlen, hogy a buszsofőr még a legnagyobb hóban sem tudja kihagyni egyetlen segg megnézését sem. Látom, az apák hogyan stírolják gyerekeik osztálytársait, a vékony, csizmás lábakat, miután kiteszik őket a suli előtt. Aztán rálépnek a gázra, a kis tinik meg azonnal cigit bányásznak elő a táskából, és rágyújtanak. Ülök másnaposan és magányosan az autóban, és egyszerűen boldog vagyok. Boldog? Inkább, ahogy Cioran fogalmazott egy helyütt: nem vagyok annyira boldogtalan, hogy költő legyek, sem annyira közömbös, hogy filozófus.
Vissza a tetejére