Parainézistöredék Okamura Akashinak
1.1989. január 8-án születtem, Hirohito császár halálának másnapján. Édesanyám rohamszüléssel hozott világra, ami után évekig tartott, mire felfogta, hogy ott csüng rajta egy kisfiú, aki apja után az Okamura Haruto nevet kapta. Nehéz volt megszoknia engem. Édesapám azelőtt hagyott el bennünket, hogy betöltöttem volna az első életévemet. Édesanyám azt mondta, heteken át sírtam, míg ő csak ringatott, mintha a férje összezsugorodott mása volnék, és én csak azután hagytam abba a sírást, amikor Takarazukából visszaköltözött velem a szüleihez Hokudanba.
Az első hosszabb családi emlékeim a Nagy Hanshin földrengéshez köthetők. A Richter-skála szerinti 7,3-as erősségű földmozgás több mint hatezer-négyszáz áldozatot szedett, közöttük voltak anyai és apai nagyszüleim is. Vendégségben voltunk Okamura bácsikámnál, aki agglegény volt, és történelemtanár Ishinomakiban. Én rendíthetetlenül nyomkodtam a tetriszemet, míg a felnőttek könnybe lábadt szemmel bámulták a televíziót, és benne a pusztítás képeit. A mi otthonunk is összeomlott alig húsz másodperc alatt. Ekkor vesztettem el végleg édesapámat is, aki egy busz utasaként aznap épp a Hanshin autópálya viaduktján haladt, amikor az részben leomlott, majd oldalára dőlt. A temetések után nem sokkal édesanyám beadott egy otthonba. Hatéves lehettem.
Mindent összevetve nem volt boldogtalan a gyerekkorom. A szobatársaimmal éjt nappallá téve a tamagocsijainkkal játszottunk. Ha lebuktunk, a nevelők elvették tőlünk, mígnem egy diák valahol öngyilkosággal válaszolt a büntetésre. Ezután mi is visszakaptuk az összes lefoglalt játékunkat. Életem egyik legszomorúbb napja volt. A nevelők nem gondoskodtak az elrabolt szeretteinkről: három szemetesvödör halott állatot borítottak a szoba közepére. Akkor hoztuk létre azt a tamagocsitemetőt, amelyben több száz halott játékot helyeztünk örök nyugalomra.
A felsős évek alatt a kollégiumban a hentai magazinok vették át a tamagocsi szerepét. Aztán valaki behozott egy használt iPhone-t. Egy éjszaka lefotóztak alvás közben. Amikor már mindenki látta, nekem is megmutatták. A kép tanúsága szerint háton fekve aludtam, kitakarózva, félig letolt boxeralsóban. A szégyen végigkísérte középiskolás éveimet. Hiába sportoltam és tanultam szorgalmasan, a bálokon egyedül bolyongtam a diszkógömb alatt. Úgy éreztem magam, mint egy meghibásodott műhold a Föld körül lebegő űrszemét között.
Miután betöltöttem a tizennyolcadik évemet, és sikeresen letettem a záróvizsgát, kiengedtek az intézetből. Évek óta nem beszéltem édesanyámmal. Első utam Ishinomakiba, Okamura bácsikámhoz vezetett. Megdöbbenésemre édesanyám nyitott ajtót, akinek a háta mögött megjelent a bácsikám, és édesanyám vállára tette a kezét. Jegygyűrűt viselt. Meghajoltunk egymás előtt, majd kitárták előttem az ajtót. Asztalhoz ültünk a konyhában, édesanyám pedig teát készített. Csak akkor vettem észre, hogy az ő ujján is ugyanolyan jegygyűrű van, amikor elém tette a csészét. Csöndben ittuk a teánkat. A bácsikám felajánlotta, költözzek hozzájuk. Bólintottam, és behúztam a gurulós bőröndömet a dolgozószobájába. Kinéztem az ablakon. Március volt, virágzott a cseresznyefa, én pedig elfoglaltam az új otthonom. Édesanyám valami tisztességes kétkezi szakmára akart rábeszélni, de a bácsikám házi könyvtárában egy új világ nyílt ki számomra. Egy év folyamatos olvasás után közöltem velük, hogy engem egyedül az ember érdekel. Kulturális antropológia szakra jelentkeztem a Tokiói Egyetemre, ahová maximális pontszámmal vettek fel. Már az első napon beültem az olvasóterembe, ahol számítógépeket is lehetett használni. Az összes monitoron ugyanazt láttam. Tudományos cikkek böngészése helyett mindenki a Facebookon kukkolta a másikat. Csak reméltem, hogy rólam nem találnak egyetlen fotót sem. Okamura bácsikám szerint rohamléptekben fejlődtem. És nemcsak a tananyagban, hanem a digitális technika ismeretében is. Mégis, leszámítva az egyetemes kultúrához való szinte korlátlan hozzáférést, csalódott voltam. Az idős tanáraink idiótának néztek bennünket, miközben egy projektort sem tudtak maguktól bekapcsolni. Ógörögül, latinul, héberül és persze ázsiai nyelveken brillíroztak előttünk, de a saját gyerekeik világát nem értették. Az egyetemi órákat leszámítva a világhálón éltem.
2.
2011-ben a Richter-skála szerinti 9-es erősségű tóhokui földrengésben és cunamiban maradék családtagjaim is odavesztek. Mintha a Nagy Hanshin visszajött volna édesanyámért, aki tizenöt évvel ezelőtt egy szerencsés véletlen folytán elkerülte a velevaló találkozást, és most büntetésből Okamura bácsikámat is magával vitte. Egy év pszichiátriai gyógykezelés után sikerült elvégeznem az egyetemet. Friss diplomásként és kapcsolatok híján nem volt sok választásom. Tokióban maradtam. Ahelyett hogy egy múzeumban vagy a médiában helyezkedtem volna el, mosogattam, és sört csapoltam. Próbáltam ismerkedni lányokkal, de túlságosan félénk és hátrányos helyzetű voltam ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Azzal nyugtattam magam, hogy valójában még mindig egyetemista vagyok, csak épp a terepgyakorlatomat végzem – határozatlan ideig.
2016-ban engem is meghívtak az osztálytalálkozóra. Odakint szakadt az eső, mi meg egy karaokebárban ültünk valahol Tokióban, a Simbasi negyedben. Az est végén közösen elénekeltük a „Listen to Your Heart” című 1988-as Roxette-dalt, az osztály himnuszát. Megtapsoltuk magunkat, majd Naoki odalépett hozzám, és bocsánatot kért. Mint megtudtam, ő készítette rólam azt a bizonyos fotót. Naokival átmentünk egy másik bárba, ahol elmondta, hogy új vállalkozásba kezdett. VR-szemüveggel nézhető amatőr felnőttfilmeket rendez, de nehezen talál férfi színészt, pedig ennél a műfajnál a férfiak kiléte inkognitóban marad, hiszen mindent úgy kell forgatni, mintha a férfi nézőpontjából látnánk az eseményt. „Tehát a férfi arca egyáltalán nem látszódik?”, kérdeztem, amire csak bólogatott eszelősen. Perceken át nevettünk. Adott egy névjegykártyát, majd felállt az asztaltól. Nem mertem elmondani neki, hogy még egyetlen nővel sem volt dolgom.
A következő öt esztendőben közel ezer filmet készítettünk Naokival. A növekvő nézettségnek köszönhetően egyre komolyabb stábbal dolgoztunk, és már nem kellett az orrom előtt tartani a kiskamerát. Korszerű darukat, profi világítást és stábot alkalmaztunk. Egy forgatáson ismerkedtem meg az édesanyáddal. A művészneve Roxie volt, de a valóságban Amayának hívták. Kései gyermek volt. A szülei a Fuji hegy lábánál fekvő Fujiyoshida külvárosában élték békés nyugdíjas éveiket. Anyai nagyapád hivatásos katonaként szolgált, és az után is a hadseregnél maradt, hogy egy baleset miatt kerekesszékbe kényszerült. A nagymamád egész életében nővérként dolgozott a városi kórházban. Nem örültek, hogy lányukat hiába terelték az orvosi hivatás irányába. Roxie már az egyetemi évek alatt bontogatni kezdte szárnyait, és saját keresettel egészítette ki Amaya szűkös ösztöndíját. Édesanyád bőrgyógyásznak tanult, de közben őt is magával ragadta a hentai, az internet és Tokió felnőttvilága. A becslések alapján az akkori internetes forgalom mintegy harmadát a szexuális tartalmakkal kapcsolatos keresések jellemezték. Amayával ugyanabban az évben diplomáztunk, és őt is Naoki szervezte be a szakmába.
Az első közös filmforgatás után megszegtem az aranyszabályt. Elloptam egy szalvétát a konyhai díszletből, felírtam a telefonszámomat, és belecsúsztattam Roxie kosztümjének zsebébe. Naoki stábjából valaki észrevette, és azonnal megjelent egy biztonsági őr. Levetette a kosztümöt édesanyádról, és Naokihoz vitte bizonyítékként, aki az irodájában várt bennünket. Elvileg mindkettőnket ki kellett volna rúgnia. Az irodaszékében hintázott türelmetlenül. „Haruto” – mondta, és csalódottan előrehajolt az íróasztala mögül. – „Mindketten ismerjük a szabályokat, hiszen együtt találtuk ki őket. Van valami, amiről tudnom kellene, mielőtt döntést hozok?” Ránéztem Amayára, aki lesütött szemmel bólogatott, és akkor azt mondtam: „Megtaláltam a feleségemet.”
Három csodálatos év következett. A koronavírus ideje alatt minden korábbi bevételi rekordunkat megdöntöttük. Ősszel, a rendkívüli korlátozások megszűnte után egy gyorsétterem teraszán ebédeltünk hármasban, amikor közöltük Naokival, hogy megtartjuk a babánkat, vagyis téged. Ettől kezdve Roxie abbahagyta a filmezést. Hiteleket vettünk fel, és komoly összegeket fektettünk olyan cégekbe, amelyek chatrobotokkal, gumibabákkal és mesterséges intelligencián alapuló különféle szolgáltatásokkal foglalkoztak. Akkoriban jöttek ki az első MI-influenszerek is. Ez azt jelentette, hogy nem létező emberek képeivel különböző módokon lehetett rengeteg pénzt keresni. Robbanásszerűen jelentek meg a MI-alkalmazások a piac minden területén. A bennem élő egykori antropológus azt mondatta velem, semmi ok az aggodalomra, hiszen nincs új a nap alatt. Szexbabákat már a spanyol konkvisztádorok is vittek magukkal a hosszabb utakra, szóval a guminők népszerűsége – a náciktól a japán hadihajók legénységéig – a huszadik századig töretlen volt. Miért épp a huszonegyedik században érne véget? De édesanyád kezdett aggódni. A statisztikai adatok szerint egyre több japán férfi választotta a magányt egy-egy plasztiknő és egyéb maszturbátorok mellett, az új streamingszolgáltatások miatt pedig kezdett átalakulni az internetes szexipar. Én akkor is rendíthetetlen optimista maradtam. Emlékeztettem Amayát az európai kintornásokra a 18. századból, aztán a gramofon feltalálására, és az azt követő egyre komolyabb stúdiótechnikákra a zeneiparban. A 2020-as évek derekán úgy éreztem, nem történik más, mint ami a zenével és képzőművészettel a múlt században: egyre több digitális protézis és dekoráció kerül be az életünkbe, de ettől még minden megy tovább ugyanúgy.
Optimistán nyilatkoztam, miközben legbelül én is bizonytalan voltam. De erről nem beszélhettem, mert tudtuk, hogy minden pillanatban megfigyelnek és lehallgatnak bennünket. Éppúgy, ahogyan mi is gyűjtöttünk minden lehetséges információt a munkatársainkról. Édesanyáddal vagy épp a Naokival folytatott beszélgetéseink során ennek tudatában mondtunk ki vagy hallgattunk el dolgokat, de egymás tekintetéből mindig tudtuk, hogy annak, ami elhangzott épp az ellenkezője igaz. Néhány technológiai óriás beperlése után nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a telefonos alkalmazások, de még az okosvibrátorok is továbbítják az információkat egy-egy adatelemző cégnek, amelyek számára még a magánszféra is átláthatóvá és kiszámíthatóvá vált. Elvileg nem kellett volna, hogy ez előhozza belőlem a gimis kori traumámat, de kezdtem elveszíteni a realitáshoz szükséges kapaszkodókat. Az interneten ekkor már lényegesen több gép kapcsolódott egymáshoz, mint ember, és a nagy szolgáltatók már javában a mindent megváltoztató 6G bevezetésére készültek. Ebben a zűrzavarban születtél meg, és kaptad tőlünk az Akashi nevet.
3.
A város parkjaiban sárga és vörös színű levelek peregtek a lombokról. Édesanyád egyedül tolta maga előtt a babakocsit, és minden idejét lekötötte a veled való foglalkozás. Nekem családfenntartóként tartanom kellett a munkatempót. A szabad időmben igyekeztem minél jobb apa lenni, de közben egyre többet gondoltam a mesterséges intelligenciára. Azzal kísérleteztem, hogy öngyilkossági szándékaimról küldtem e-maileket saját magamnak, és vártam, hogyan reagál ez az intelligenciának tűnő valami. De csak potencianövelő szerek, álomnyaralási és autótörlesztési kedvezmények reklámjai zúdultak rám. Nehéz volt ellenállnom nekik. Ekkor vettem meg az első Teslámat, amit az ölemben ülve te is imádtál vezetni. Édesanyád egyre csendesebb lett. Szótlanul ültünk esténként az étkezőasztalnál, te pedig ordítottál helyettünk is. Mint sokan mások, Amaya és én kezdtünk elhidegülni egymástól. Hogy a munkámat továbbra is profin tudjam végezni (képzeld csak el, milyen érzés hibázni egy forgatási jelenet közben), törekedtem életben tartani a libidómat. De esetemben nem működött, ami a hölgy kollégáimnál igen, hogy a forgatás után az aznapi jelenetekre gondolnak. Más utat választottam. Megpróbáltam magam visszakényszeríteni a kamaszkori fantáziáimba; megpróbáltam emlékeztetni magam a magányos gimis és egyetemista időszakokra; megpróbáltam visszarepülni a tomboló hormonok korába, és a világ legvonzóbb nőit kerestem a közösségi oldalakon. Mivel tudtam, hogy minden rezdülésemet figyeli az algoritmus, szándékosan tovább néztem, ha valaki tetszett, ha pedig érdektelen volt, félrehúztam a képet, akárcsak a szexpartnerkereső appok felhasználói.
Nagyjából egy éve játszottam ezt az ártatlan játékot különböző közösségi oldalakon, amikor a rólam található több ezer filmforgatási anyag és a több tíz- vagy százezer átpörgetett képre és rövid videóra adott reakcióim után egyszer csak úgy éreztem, leálltak a reflexeim. Mintha az idegrendszeri központom nem tudta volna bekategorizálni az élményt; mintha a felettes énem némi időt kért volna az analízisre, és erre az időre a feltételes és feltétlen reflexemet is szüneteltette volna. Öntudatom legfelső kritikusa, mint egy bíró, belefújt sípjába, mire megállt a játék. Minden megdermedt körülöttem és bennem. A labda a levegőben maradt. Azt hiszem, leállt a légzésem és vele együtt a vérkeringésem is. Ez volt az a pillanat, amikor a szerelem első látásra érzés non plus ultráját életemben először és utoljára átéreztem. Mintha meghaltam volna egy pillanatra, és ugyanabban újjá is születtem volna. Aztán a kép eltűnt. Visszaléptettem a videót: megint ott volt. Nem tudtam eldönteni, hogy valóságos ember-e vagy csak egy mozgó kép. Csak azt tudtam, hogy a testem már rég túllépett ennek a kérdésnek a létjogosultságán. Nem számított, hogy mi az – csak az, hogy ott volt. „Hát így néz ki?”, kérdeztem magamtól. Életem több százezer vagy inkább millió digitális lábnyomából megszületett ez a tökéletes forma, amihez alighanem több közöm van, mint Ádámnak Évához. A profilja alapján Dharmának hívták. „Feltétlenül találkoznunk kell” – gépeltem a klaviatúrán, aztán rányomtam a küldés gombra. Automatikusan válaszolt: részéről nincs akadálya. Beszélnem kellett erről édesanyáddal.
Lassan benyitottam a gyerekszobába. Láttam, hogy elaludt veled szoptatás közben. Az ajtó nyikorgására felébredt, óvatosan kikelt mellőled, és lábujjhegyen kitopogott hozzám. Mint aki tudja, miért jövök, megfogta a kezem, és a konyha felé húzott. Amikor odaértünk, arra kért, hunyjam le a szemem. Engedelmeskedtem. Hallottam, ahogy kinyílik a hűtő ajtaja, aztán bezárul. „Most már kinyithatod”, mondta, és ott állt egy születésnapi tortával előttem. Nemcsak a dátum és a gesztus lepett meg. Az is váratlanul ért, hogy ennyi éves vagyok. Ahogy befejeztük a tortát, felállt az asztaltól, elindult a nappali irányába, és azt mondta, „most jön az igazi meglepetés”. Éreztem, hogy el kellene mondanom, de nem tudtam megszólalni. Egy kisebb bőrönd méretű dobozzal tért vissza. Feltette az asztalra. Míg a mosogatógépbe pakolta a tányérokat, én kibontottam az ajándékomat. Egy halom szexboltos kütyü volt benne. Mindegyiken ugyanaz a felirat állt: D-H-A-R-M-A. „Mit akar ez jelenteni?”, kérdeztem, de ő csak az ajkait harapdálta. Csodálkozva nézegettem ezeket a végtagokra felhúzható, elektródákkal felszerelt ruhaneműket, fülhallgatókat, VR-szemüveget és egyéb bizarr kellékeket. Le voltam nyűgözve a konkurenciától. Az egyre népszerűbb VR-szobák japán gyártású kiegészítői százmilliós tételben fogytak már a 2020-as évek elején is, de ez újabb mérföldkőnek tűnt. Édesanyád ivott egy pohár vizet, és azt monda: „ezt kapod tőlem a negyvenedik születésnapodra.” „De mi ez?”, kérdeztem. „Egy pszichofizikai virtuális kaland álmaid nőjével”, válaszolta, majd hozzátette: „Isten hozott a 6G-ben”. Nem kellett mondanom semmit. Meghajoltam előtte, és kezemben a dobozzal bezárkóztam a dolgozószobámba. Nagyjából három órát töltöttem a mennyország és a nirvána között, valahol a fantázia és a valóság határán. Amikor lejárt a szolgáltatási idő, még vagy egy órán keresztül ültem képernyőhöz láncolva abban a fura maskarában, és csak meredtem magam elé. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Aztán eszembe jutottál, és gondoltam, megnézem, ahogy alszol. Az mindig vissza tudott hozni a földre, még a legkilátástalanabb perceimben is. Kiléptem a privát játékbarlangomból, és nem találtam senkit a lakásban. Ennyi idő pontosan elég volt ahhoz, hogy elköltözzetek. Sem Amayát, sem a szüleit, de még a barátait sem tudtam elérni. Hívtam a rendőrséget, de közölték, hogy édesanyád távolságtartást kért. Megint ott tartottam, mint húsz éve. Csak az öngyilkosságra tudtam gondolni. Azt éreztem, hogy egy földrengés ismét tönkretette az életemet, de ez elől a földrengés elől most nem tudok elmenekülni, mert ennek a földrengésnek most én magam voltam az epicentruma. Gondolatban végigpörgettem életem filmjét. Szakmai munkásságomnak nincs és nem is lehet záróköve. Ha mégis, akkor az csakis te lehetsz. A sorsomat bevégző életem utolsó aktusán nyilvánvalóan túl vagyok. Viszont teljesítettem a faj által támasztott reprodukciós kötelességemet; egy kisebb falu lakosságának megfelelő adót fizettem be; és szexuális értelemben is kiteljesítettem magam. Persze, mit jelent kiteljesedni… Ha fizikailag el is tűnök a föld felszínéről, az online térben felhalmozott adataimból az örökkévalóságig lehet újabb és újabb filmeket gyártani, újabb és újabb interakciókat generálni a virtuális személyem felhasználásával. És mindezt anélkül, hogy bárkinek feltűnne a halálom. Vajon maradt-e bármi olyan fontos dolog, amit sem én, sem a kormány, de még a Szilícium-völgy szerverei sem tudnak rólam? Nem jutott eszembe semmi. Néztem magam a tükörben, mint egy organikus szövettel borított felesleges adathalmazt. Egy arc nélküli senkit a felnőttfilmekből, aki saját jelentéktelenségét reprodukálta éveken át abban a hiszemben, hogy ezzel segíti a valóságos szexuális kicsapongás és bűnözés megfékezését; aki segít másoknak kortól és nemtől függetlenül megélni a vágyott intimitás pillanatait; aki segít mindazoknak, akik számára az erotika nem szentség, csupán egy ártatlan társasjáték, amelybe mások mellett az én avatárom és színészkollégáim közreműködésével képesek bevonódni. Nem akartam több filmet forgatni, mert a Dharma-élmény után már nem volt értelme visszamenni a virtuális kőkorszakba. „Hi, Siri”, mondtam a telefonomnak, és arra kértem, javasoljon három öngyilkossági formát és helyszínt. Néhány óra múlva már padlógázzal hajtottam a Teslámmal a Tanzawa-hegységben. Készen álltam a halálra, de a szakadék előtti utolsó száz méteren hiába nyomtam még erősebben a gázt, a sebesség csökkenni kezdett, majd az autó magától megállt. Bekapcsolt a rádió. A hangszóróból Louis Armstrong cinikus slágere szólt arról, hogy mennyire csodálatos a világ. Az istennek sem tudtam kikapcsolni. Miután kikáromkodtam magam, kiszálltam az autóból, és a talpammal tiszta erőből lerúgtam az egyik visszapillantót. Armstrong belefújt a trombitájába, én pedig kamikazeordítással sprinteltem a halálba. Készen álltam, és teljes szívemből vágytam a megsemmisülést, de az okosórám elektrosokkszerű ütést mért a csuklómra. Vagy egyszerűen csak megbotlottam. Nem emlékszem, csak arra, hogy arccal zuhanok a hóba, amelyből egy nagy hegyes kő kandikál felém. Aztán elvesztettem az eszméletemet. Egy hordágyon tértem magamhoz. Miközben a műtőbe toltak be, még mindig Armstrong hangját hallottam a fülemben. Fogalmam sem volt, milyen beavatkozást hajtottak rajtam végre, de a fehér köpenyes orvos helyett egy fekete öltönyös fickó jött be hozzám, és közölte, hogy a penthouse-ra és a Teslára felvett hitelek miatt nem áll módomban öngyilkosnak lenni. Átnyújtott egy szerződést, amelyben feketén-fehéren ott állt, hogy beleegyeztem egy új kísérleti programban való részvételbe. Ez valami olyasmit jelentett, hogy az oltóanyag segítségével belém juttatott nanorészecskéket műholdakkal képesek aktiválni, ha bármilyen önveszélyes magatartást tanúsítanék. Nem volt jogom meghalni.
Heteket töltöttem furcsa kábultságban azon a magánklinikán. Néhány emlékfoszlányom maradt csak ezekből az időkből. Naoki télikabátban ül mellettem, egyik kezében műanyag kávéspohár, a másikban távirányító, és a tévét kapcsolgatja; Naoki egy virágcsokrot igazgat egy vázában; Naoki orvosi maszkban és farmerdzsekiben bámulja a plafont, és közben műkönnyet csepegtet a szemébe. Aztán egy délelőtt az ajtó csukódásának hangjára felültem az ágyban, és hirtelen minden kitisztult. Egyedül voltam. Letéptem magamról a zsinórokat, és felhúztam a redőnyt. A szobámból káprázatos panoráma nyílt a Chidorigafuchi-árokra. Tavasz volt, és nekem megint új életet kellett kezdenem.
„Hi, Siri, itt vagy? Ha igen… mondd csak, te mit tennél a helyemben?” És Siri ott volt, mint mindig. És felvázolt legalább tíz opciót. Megkértem, egyet, csakis egyet javasoljon. Azt mondta, ő a helyemben megrendelné Dharmát humanoid verzióban, majd kiszámolta, hogy ha rendelek hozzá egy robotgyereket is, akkor hosszú távon olcsóbb lesz mindkét törlesztőrészlet. Néztem a vízen csónakázó szerelmespárokat, a szelfiző turistákat, és felidéződött bennem a kép, ahogy édesanyáddal evezünk a járvány előtt ugyanott; aztán a halott szüleimre gondoltam, meg Okamura bácsikámra és azokra a diákokra, akik soha nem élhettek át az enyémhez hasonló dilemmát, mert örökre az iskola falai között rekedtek. Talán már az oltóanyag hatása volt, vagy csak a tavaszé, nem tudom, de hatalmába kerített az érzés, hogy ez életnél nagyobb ajándékot még soha senki nem talált ki ezen a világon, és ha ezt végiggondolod, akkor előbb-utóbb majd meg fogsz bocsátani nekem.
4.
Mire hazaértem a kórházból, már az ajtóban várt a két doboz. Becsukódott mögöttem a lift, és úgy éreztem magam, mint azok a földön maradt lelkek, akiknek nem sikerült átjutniuk a túlvilágra. Csak én nem akartam ráakaszkodni egyetlen élő emberre sem. Nekem ott voltak a robotok. Egy rövid üzenetben megköszöntem Naokinak a látogatásokat, és kértem, hogy egy időre kerüljük a személyes találkozást. Abban bíztam, hogy a hátralévő időt valahogy kihúzom, amíg sikerül minden hitelemet törleszteni, aztán meglátjuk. Emberek milliói élnek hasonló kompromisszumokkal, mégsem próbálják megölni magukat. Végtére is, nincs okom a panaszra, gondoltam. Romantikus zene szólt a nappaliban. Norah Jones valamelyik albuma, amit Siri javasolt az alkalomhoz, és közben derűsen bontogattam a dobozokat egy üveg vörösbor mellett. A finombeállításoknál jártam, amikor meghallottam, hogy a zárban elfordult a kulcs. Riadtan a kinyíló ajtó felé fordultam, de nem volt ott senki. Aztán váratlanul belépett anyósom, majd Te és legvégül édesanyád.
Kikapcsoltam a zenét, és előadtam, hogy Dharma az új bejárónő. Rám se hederítettek. Szokásodhoz híven üvölteni kezdtél, és magadra vontad a nők figyelmét. Amíg téged tisztába raktak, én extra szolgáltatásokat telepítettem Dharmára. Az alapcsomagból hiányzott a házimunka és a bébiszitter funkció is. Első látásra a bizalmadba fogadtad. Fülig pirultál, aztán kergettétek egymást fel és alá, közben édesanyád barátságosan csevegni kezdett velem. Szemlátomást kipihente magát. Egy óra múlva már könnyesre röhögtük magunkat, ahogy Dharmát és a nagymamádat néztük, akik összemérték képességeiket a porszívózásban, felmosásban és egyéb tudományokban. A nap végén bemutattuk az új kistestvéredet, akivel ettől kezdve együtt aludtatok. A saját szobádban. Amikor mindenki nyugovóra tért, kettesben maradtunk édesanyáddal a konyhában, és akkor megmutatta a tabletjéről az új MI-kapcsolatát. A fickó tisztára úgy nézett ki, mint a szakma egyik élő legendája, aki már évekkel korábban is túl volt a tizenegyezer saját felnőttfilmen. „Shimiken?”, kérdeztem, amire válaszul Roxie mosolyát láttam újra felragyogni. De ha azt hiszed, édesanyád ennyivel beérte, akkor tévedsz. Amaya valóra váltotta egy másik kamaszkori álmát is, és Shimiken mellé rendelt még magának egy shiba inu formájú robotkutyát is. Újabb két doboz érkezett az ajtónk elé.
A nyarat szinte végig utazással töltöttük. Olyanok voltunk, mint két család, akik együtt vakációznak. Tokusimában az Awa-Odori fesztivál tűzijátékát mentünk megnézni, amikor a tömegben összefutottunk Naokival. Akkor már neki is humanoid barátnője volt, és mindketten boldognak tűntek. Naoki is leállt a filmezéssel, de nem akart beszélni az új terveiről. Úgy tudom, nem sokkal később az Egyesült Államokba költözött.
A nyár végén nosztalgikus hangulatban lecseréltem a nappali falán lévő régi fotoboxos-grimaszolós képeket, amiket Amayával és veled készítettünk. Az új családi portrén immár hatan mosolyogtunk a kanapén ülve. Plusz a kutya. Édesanyád boldog volt, hogy végrevalódi férfi állt a házhoz, mivel Shimiken esetében az ezermesteri szerepre is előfizettünk, és mindezek tetejébe még kutyája is lett, ami lekötötte a gyerekeket. Nekem pedig megvalósult az álmom: kétgyermekes családapává váltam, és a feleségem mellett a tudattalanomból született álmaim nőjét is büntetlenül birtokolhattam. Mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Vártam az őszi tájfunszezont, a következő földrengést, vártam a következő cunamit, vagy legalább egy nagyobb tőzsdei összeomlást, kisebb agydaganatot. De csak a paranoiám fokozódott. Emlékszem, a halloweeni utcabálon az egymással táncoló tökéletes családomat néztem, miközben egy burgonyaárus előtt álltam sorban, és azt éreztem, minden rendben volna, ha ez az átkozott technika nem fejlődne ugrásszerűen; ha nem változna feltartóztathatatlanul; ha itt és most meg lehetne nyomni a stop gombot.
December közepén egy este azon kaptam Dharmát, hogy egyedül ül a gépem előtt. Ez önmagában nem lett volna felháborító. De Dharma felnőttfilmet nézett. Ráadásul olyat, amiben humanoidok szeretkeztek humanoidokkal. Nem voltam elragadtatva a látványtól. Összecsuktam a laptopot, és a hónom alá véve kisétáltam vele a szobából. Közben édesanyád is kezdett berágni Shimikenre. Ez a gátlástalan házi szexmasina egyre bizalmasabb kapcsolatba került az én Dharmámmal. Te pedig folyton sírtál, mert hiába programoztuk a leggyengébb fokozatra humanoid féltestvéredet, Kaito minden játékban megvert. A kutya, akit Torikónak neveztünk, folyton Shimiken lábához feküdt. Tagadhatatlanul látszott, hogy ezek a robotok még az első szériákra jellemző gyerekbetegségekben szenvedtek. Egy este egymás mellett álltunk édesanyáddal a nappali ajtajában, és néztük, ahogy Shimiken viccén egyszerre nevet Dharma és Kaito. Egy árva kukkot sem értettünk az egészből, és akkor észrevettük, hogy egyszerre ásítunk édesanyáddal. Elnevettük magunkat, és azon az éjszakán hosszú idő után ismét együtt aludtunk.
Másnap reggel fagyos volt a levegő a konyhában. Mintha a házi robotjaink és közöttünk addig kialakult kémia egyszeriben eltűnt volna. Nem mondtuk ki hangosan, de édesanyáddal mindketten ugyanarra gondoltunk. Féltünk. A saját otthonunkban. Karbantartásra hivatkozva áramtalanítottam mindhármukat, és bezártam őket a vendégszobába. Amikor a szolgáltatónál ezt észrevették, azonnal korlátozták az áramot az egész lakásban. Visszakapcsoltam őket, de tudtam, hogy ez az incidens egy soha nem tervezett konfliktus forrása lehet, aminek a megoldásában nem volt gyakorlatunk. Közöltem családom mechanikus tagjaival, hogy az év utolsó két hetét szűk családi körben szeretnénk tölteni, ezért elutazunk egy kis időre. Nem akartuk, hogy tudják, hová megyünk. Szóval, átmenetileg a nagyszüleidhez költözünk vidékre.
Nem voltunk keresztények, de mint sokan mások, mi is szívesen ettünk sült csirkét karácsonykor, és imádtuk a karácsonyi tortát. Épp az első szelet desszertet vágta, amikor nagymamád felkapta a fejét a kutyák ugatására. A késsel együtt odalépett az ablakhoz. Fénycsóva világította meg az arcát. Egy taxi parkolt le a kerítés előtt. Az órámra néztem, és azonnal tudtam, melyik társaság vonta le a pénzem. És azt is, hogy nem a Kisjézus volt az. Nagyapád odagurult a ruhásszekrényéhez, és kivette az öltönyök közé támasztott vadászpuskáját. Amíg megtöltötte, te és a nagymama a hátsó kijáraton elindultatok a ház alatti védett helyiségbe. Ez az egész százszor ijesztőbbnek tűnt számomra, mint az első filmforgatásom. Édesanyád leemelte a falról dédnagyapád szamurájkardját. Kihúzta a hüvelyből, és suhintott vele párat, hogy érezze a súlyát. Ma is látom magam előtt, ahogy a sűrű hóesésben lassan elindul a taxi. Egyre távolabbról halljuk Bing Crosby autóból kiszűrődő hangján a White Christmast, mi pedig nagyapáddal és édesanyáddal a tornácon várjuk családunk tudattalan árnyékrészét. Ha valaki mindezt egy műhold segítségével figyelte, akkor élő egyenesben nézhette, amint nagyapád jobb oldalán ott áll Amaya egy szamurájkarddal, a bal oldalán pedig én, kezemben egy baseballütővel szenteste a bejárat előtti teraszon. A Fuji heggyel a sötétlő háttérben Shimiken ezermester ujja kinyitotta a kaput. A két husky nem mert rájuk támadni, csak ugatták a vendégeket egyre hangosabban. Ahogy elindultak felénk az udvaron, nagyapád a kerekesszékből egy figyelmeztető lövést adott le. Egyenesen Toriko fejébe. A többit már a hírekből ismered…
Ide figyelj, Akashi, szeretném, ha tudnád, anyád és én soha nem akartunk ártani neked, és hogy a magunk módján igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy boldog gyerekkorod legyen. De egy ideje már nem tudtuk, mit cselekszünk. És hidd el, más is így volt ezzel. Ezért is nehéz utólag tanulságot megfogalmaznom neked. És azt is tudom, ha sikerülne is, akkor sem lehetne már bizonyossággal eldönteni, hogy ezt valóban én küldtem neked, és nem csak a gép, a mesterséges intelligencia kreálmánya az egész. De talán azt az egy intelmemet megfogadhatod, hogy…
Vissza a tetejére