A vállalkozó
Az ágyán igazgattam a huzatot, amikor valaki rácsapott a seggemre. Megfordultam, és ott állt fürdőköntösben. Rosszallóan csóváltam a fejem:
– Mrs. O’Canaghan, tudom, hogy ez maga volt.
Eszelősen vigyorgott rám a műfogsorával, visszafordultam, és folytattam a munkámat. Az öregkori demencia egyik fajtája, amikor a páciensek ütlegelni kezdik a nővéreket. Már akit lehet. Az angolok simán visszaütnek, a kelet-európai országokból érkezettek is, de én inkább az afrikaiakkal meg a filippínókkal azonosultam. Ők még századjára is képesek ugyanolyan kedvesen kérni ugyanazt. Ha egyszer otthonba kerülök, tuti, hogy egy afrikait vagy egy filippínót szeretnék magam mellé. Az afrikai országokban eleve nincs is olyan, hogy idősek otthona. Ott a családtagok maguk gondoskodnak az idősekről, ideértve a haldoklókat is. Itt Liverpoolban viszont a legtöbben külön beleírják a szerződésükbe, hogy ha a papa vagy a mama éjszaka halálozna el, akkor csak másnap reggel értesítsük őket. Néha azért betelefonálnak.
– Még él?
– Igen. De sajnos sokat fogyott.
Ez általában az után következik be, amikor az öregek elhatározzák, hogy akkor ideje meghalni. Ha megfeszülsz, sem tudod lebeszélni őket. Még a szaguk is megváltozik. Leáll a nyelési reflexük, képtelenek enni, a családtagok meg idejönnek, és csipsszel tömik őket.
– Mit csinálnak? Elment az eszük? Hiszen nem tud nyelni!
– De a csipszet úgy szerette régen. Igaz, papikám?
Néha kicsúszik a számon egy-két magyar mondat. Felszabadító valós időben méregteleníteni úgy, hogy a másik mindebből egy kukkot sem ért.
– Most komolyan. Meg akarjátok ölni? Te meg… ááá… mondom, áááá… meg ne fulladj itt nekem. Elmebetegek!
– Maga orosz?
– Majdnem. Ááá. Tessék mondani, hogy áááá… Hungarian.
Eddig még mindet sikerült ilyenkor visszahozni. Egy időre. Hozzáteszem, nekem nincs is meg a végzettségem ahhoz, hogy valakit halottnak nyilvánítsak. Emlékszem, a próbaidőm utolsó hetén épp a reggelit osztottuk ki Sunjay kollégámmal, amikor Harry pikírten megjegyezte:
– A kommunista kifingott.
Nem szívelték egymást. Harry fiatalabb volt ugyan, de mindketten ágyhoz voltak kötve, és mindketten egyszerre hallgatták a rádiót, persze más-más frekvencián. Sunjay és én odamentünk Ben bácsihoz, és megállapítottuk, hogy valóban beállt a hullamerevség. Sunjay aznapra csak beugrott helyettesíteni. Neki sem volt meg a diplomája.
– Most kinek szóljunk? A mentősöknek? – kérdeztem.
– Hát… nekik semmiképp.
Láttam, hogy Sunjay kezd ideges lenni. Még sosem láttam kétségbeesni. Valahogy mindig olyannak tűnt, mint aki az anyatejjel szívta magába Buddha beszédeit. De most egészen rémisztő volt. A szeme fehérje szinte világított a sötét arcán. Fekete szemöldökeit úgy ráncolta, mintha össze akarná őket érinteni. Szinte vártam, hogy sikerül neki, és ugyanabban a pillanatban kinyílik a harmadik szeme. Nem a halál volt rá ekkora hatással, hanem az adminisztráció.
Kimentünk a dohányzóba. Úgy mentem utána, mintha a serpám lenne. Egy serpa, akinek tériszonya van.
– Végül is elég szarul volt az utóbbi időben, nem? – nyugtatgattam. – A gyilkosság gyanúja fel sem merülhet. Vagy a gondatlanságé. Mi teljesen tiszták vagyunk. Jól mondom, Sunjay?
Volt olyan esetünk, amikor ki kellett hívni a rendőröket, mert nyolc napon túl gyógyuló sérülés keletkezett. Az egyik öreg, a nevére már nem emlékszem, talán tavaly halt meg, egy mankóval ütlegelte a szobatársát, amiért az éjszaka horkolt. Egy tapasztalatlan kolléga akkor valamiért kiütötte a kis csávót, aki viszont azonnal feljelentette. Szóval, a rendőrök ismerték a járást. Emlékszem, amikor Janice-re is zsarut hívtak, mert kizsebelte a gondozottakat. Pedig jó csaj volt. Mindig is bejöttek a tetovált lábszárak, ő pedig nem csak ott, de mindenhol viselt kisebb-nagyobb motívumokat. Amikor azt mondom, mindenhol, akkor azt úgy is értem. Láttam. Arra is emlékszem, amikor a gazdasági igazgatót bilincsben kísérték el, miután kiderült, több nővért is molesztált. Bárhol előfordulnak kisebb hibák, amiket a megfelelő szinteken el lehet simítani, és ezeken a szinteken rólunk sem feledkeztek meg, szóval, nem volt miért szégyenkeznünk. Jó hírben álló egyházi intézmény voltunk. A lakóink nagyjából hasonló előélettel kerültek be. Leestek a lábukról, a család lepasszolta a gondozásukat, eladták az öregek házát, amiből ki tudták fizetni az előleget, a biztosításokat és a havi díjat. Ha egy-két hét alatt elhunytak, a pénz ugyanúgy az otthoné maradt, mivel adományként papírozták le az egészet.
Szóval Sunjay ideges volt. Egymás után hívta a számokat a céges telefonról. Mindenki lerázta, vagy eleve fel sem vette. Nyár volt, és aki tehette, elhúzta a csíkot, nemcsak a városból, de az országból is valami naposabb vidékre.
– Mi van? Meghalt valaki? – kérdezte Grace, a kosaras termetű konyhásnő, és rágyújtott egy Marlboróra. Ha csak ránéztem, éreztem a hónaljszagát. Édes volt, és sós, savanyú és keserű. A heti menü ötven árnyalata.
– Eltaláltad – feleltem.
– Fasza. És hívtátok már a vállalkozót?
Sunjay tekintete felderült.
– Őt kell hívni ilyenkor?
– Persze, ők mindent elintéznek.
– Istenem, megölelhetünk, Grace? – kérdeztem.
Sunjay már ott is termett, és megpróbált annyi húsba kapaszkodni, amennyibe csak tudott. De még így is jutott bőven belőle. Grace pontosan úgy tűrte az egészet, mint amikor fiatal korában bedobott egy büntetőt, és a csapattársai örömükben körbefogták.
Nem sokkal ezután Sunjay megtalálta a temetkezési vállalkozó számát. Alig egy percet beszéltek, Sunjay szinte csak igennel és nemmel felelt, és maximum tíz perc telhetett el, mire a portás már engedte is be az udvarba a fekete Mercedest. Hamarabb kiértek, mint a mentő, nem vicc. Le sem állították a motort. Kinyíltak a furgon ajtajai, két fekete öltönyös, kigyúrt fickó szállt ki, meg egy vörös hajú nő fekete tűsarkúban és fekete dekoltázzsal. Bármelyik James Bond-filmben méltó partnere lett volna a gonosz főhősnek. A cipőtalpak fegyelmezett ritmusban kopogtak utánam a folyosón, amit a hordágy kerekeinek egyenletes búgása kísért. Az egyik fickó színes bőrű volt. Az előtérben tévéző két öreglány tátott szájjal stírolta, ahogy elhaladt mellettük.
– Itt lesz, jobbra, a fal melletti ágyon – mutattam nekik.
Bementek, keresztet vetettek, és egy határozott emeléssel a hordágyra tették Ben bácsit, aztán egy fekete lepedővel letakarták, majd kitolták a kocsihoz. A nő csak felügyelte a munkafolyamatot, de befelé és kifelé menet is használta a kézfertőtlenítő automatát. Miután betették Ben bácsit az autóba, a két fickó beszállt, a fekete furgon lassan elindult a kapu felé.
– A nő miért nem száll be? – kérdeztem.
Sunjay megkönnyebbülten dohányzott, közben a telefonján görgette a pár másodperces videókat. Felnézett, és hosszasan bámultuk a vállalkozót.
– Ezzel adja meg a végtisztességet. Ez a szokás – azzal leejtette fejét, és folytatta a telefon képernyőjének simogatását.
Pedig káprázatos látvány volt. Az autó ragyogott, az oldalán visszatükröződött a vörös hajú nő alakja, aki méltóságteljesen sétált a kerekek mellett. Amikor a portásfülkéhez ért, biccentett a portásnak, aki köszönésre emelte a tenyerét, és közben egy gomb megnyomásával felemelte a sorompót. A vállalkozó beszállt, majd kikanyarodtak a főútra, és a sorompó lassan visszaereszkedett.
Sunjayra néztem, és eszembe jutott, hogy a reggelit a második emeletre még fel sem vittük. Rohadtul be fognak ránk rágni.
– Nem kéne gyorsan kiosztani a kaját?
– Előbb ki kell tenni a fekete zászlót.
– Nem lehetne kicsit később?
– Nem, nem. Ketten vagyunk az egész házban. Ki tudja, mikor jönnek a cuccokért. Érted?
– De hát… még nem is tudják.
Sunjay szigorúan nézett rám, és összeszorította a fogait. Nem akartam tudni, mi jár a fejében.
– Jó, te törődj a zászlóval, én meg viszem tovább az emeletet – mondtam.
Sunjay zsebre vágta a telefont, elnyomta a cigit a klumpája talpán, én meg elindultam a személyzeti lift irányába.
Az elmúlt héten minden áldott nap esett. A meteorológiai szolgálat hőségriasztást adott ki Angliára és Walesre. A fülledt, párás levegő miatt a biztonság kedvéért magamhoz vettem egy doboz fejfájás-csillapítót.
– Jó reggelt, Mrs. O’Canaghan!
– Ez magának jó? Ez magának reggel?
– Sajnálom, de volt egy kis elintéznivalónk.
– Mi meg itt éhen halunk! Az senkit nem zavar?
– Tényleg sajnálom.
– Az a maga baja. Vigye innen a fenébe a hideg teáját. És tanuljon meg rendesen angolul.
– Rendben.
– Most pedig igazítsa meg a lepedőmet!
– Máris, Mrs. O’Canaghan.
Az öreg hölgy felhúzta magát a járókeret segítségével, és mögém állt. Ahogy lehajoltam, rácsapott a seggemre. Elfordítottam a fejem, és láttam, ahogy a szomszéd ágyon rajtam röhög a szobatársa. Neki is műfogsora volt. Profi munka, tényleg olyan volt, mintha a sajátja lett volna. Nem lepődnék meg, ha ezt is valahol Magyarországon készítették volna. Nem egy nyugdíjast látni, akik a foguk miatt repkednek Európa felett, mert még így is olcsóbb, mint itt, Angliában.
– Így jó lesz?
– Megteszi, fiacskám. Látszik, hogy nem volt katona. Na, tűnés!
Megnéztem az aktáját, amikor az első napom végén itt maradtam túlórázni. Mindenkiről volt egy csomó feljegyzés. Orvosi, pszichológusi vélemény, laboreredmények, ilyesmik. Mrs. O’Canaghan 1920-ban született, és arra a kérdésre, hogy mikor volt a legboldogabb, azt felelte: a lőszergyárban. A második világháború idején mérnökként dolgozott ott, és a mai napig erre emlékezett vissza a legszívesebben. Boldogan elfogadtam volna nagymamámnak, bár nem tudom, milyen érzés unokának lenni, mivel én a saját szüleimet sem ismertem, nemhogy a nagyszülőket.
Mentem tovább. Janis felfekvése szépen gyógyult. Amikor először láttam, a csontig le volt rohadva a bőre, de az orvosi vatta valahogy képes elhitetni a szervezettel, hogy nincs is akkora gáz, és így lassan, de elkezdődik a regenerálódás. Az egyetlen dolog, amire panaszkodott, a migrénje volt.
– Nincs nálad egy Zomig, fiam? Megőrjít ez az idő. Inkább esne!
– Nézze csak, Janis, ide tettem, ez lesz az, a fehér.
– Te vagy a kedvencem, kisfiam. Hogy is hívnak?
– Hívjon csak fiacskámnak, már úgyis megszoktam!
Az emelet kettes szobája házasoknak volt fenntartva. Most is volt egy házaspárunk, őket nemrég egyesítettük, mivel nem egyszerre költöztek be. Nancy otthon maradt még kerek tíz évet, amíg férje, Gerald bent várta, és egymás után rakta ki a puzzle-képeket. Először csak a szobája volt tele a kirakós képekkel, aztán már az intézmény folyosóján is megjelentek. A családtagok hozták ezeket a dobozokat, amiken csupa olyan helyszín volt, ahol Nancy és Gerald valaha együtt jártak. Jó ötlet volt, csak nem működött. Vagy másként, mint ahogy tervezték. Most már Nancy is itt lakik. De annyira demensek mindketten, hogy nem emlékeznek az együtt leélt több mint hatvan évre. A családtagok szerint soha ilyen jól nem értették meg egymást, mint a puzzle kirakása közben. Néha valamelyiküknek mintha bevillanna egy-egy közös emlék, megáll a kezük a levegőben, elrévednek a távolba, aztán hirtelen összeillesztik a darabokat.
Betoltam nekik a kis zsúrkocsin a reggelit. Mindketten aludtak, vagy csak úgy tettek. Nem akartam zavarni őket.
A hármas szobában Louise egyedül lakott. Már megint letépte magáról a sztómazsákot. Még szerencse, hogy reggel volt. Éjszakai műszakban gyakran megy a hasa neki és a többieknek is, mivel a délelőttös kollégák rengeteg csokival etetik őket. Úgy vannak vele, amíg csokit esznek, boldogok, és nyugodtan elvannak. Mire jön a műszakváltás, minden a feje tetejére áll.
– Mindjárt segítek, csak ne mozdulj, rendben?
A foteljában ült. A belei kilógtak az oldalán. Nem válaszolt, csak bámult maga elé. Letettem elé az asztalra a tálcát, és elindultam a szoba sarkából összeszedni a sztómazsákot. Már majdnem odaértem vele a fotelhez, amikor a bélsár elindult, és szivárogni kezdett egyenesen az ölébe. Gondoltam, ezt jobb lesz megvárni.
Leültem egy székre, az órámat néztem, és azt számolgattam, mennyi időbe telik, mire elintézem az egész folyosót. Nem akartam otthagyni egyedül. Sunjay rutinos volt. Fél évvel hamarabb kezdett itt. Egyből lecsapott a zászlós melóra. Legközelebb én fogom kitenni, fogadkoztam magamban, aztán óvatosan visszatettem a zsákot a helyére, megetettem és megitattam Louise-t, és adtam neki is egy fejfájás-csillapítót. Még öt szoba volt, ami a korábbiaknál simább ügy volt.
Miután befejeztem a reggeliztetést, kutyultam magamnak egy bögre kávét, és ledobtam magam egy kényelmes fotelbe. A kávé kicsit kilöttyent, de már nem számított, annyi pecsét volt a fehér nadrágomon. Pár lépésre tőlem a kanapén a két hölgy még mindig ott ült, és gumicukrot szopogatott. Testvérek voltak, és egyikük sem ment férjhez.
– Kérsz még egyet?
– Egy utolsót.
– Az előbb is ezt mondtad.
– Adsz vagy nem?
– De már csak fekete van.
– És?
– Azt is elszopogatnád, ugye?
– Hát… Ahogy elnéztem, nem férne be a számba.
Úgy nevettek, hogy egy árva hangot sem adtak ki, csak a válluk mozgott fel-le, közben valami régi szerelmes film ment a tévében. Kortyolgattam a kávémat, a filmben pedig mindeközben úgy csókolóztak, hogy az arcuk egyik felét, majd a másik felét is hozzányomták a másikéhoz, és félúton egy pillanatra összeért az ajkuk is. Egy kicsit elaludtam abban a fotelben.
Sunjay tizenegy körül tért vissza. Egy hűtőtáskát cipelt, és azt kiabálta tökéletes angol kiejtéssel, hogy „jégkrém, jégkrém, ki kér jégkrémet?”. Máskor is láttam tőle ilyen akciót, de ezt most kifejezetten jó időzítésnek tartottam. Kicsit drágábban ugyan, de hozzájuttatta a bentlakókat egy kis hűsítő élvezethez. Aztán egy fekete kukászsákba összedobálta Ben bácsi személyes holmiját, és lerakta a recepción. Délután érte is jött egy férfi. Aláirt néhány papírt, kezet fogott velünk, megköszönte a munkánkat, és otthagyta a zsákot. Estefelé Mrs. O’Canaghan rácsapott a seggemre. Nicole-t kiütötték a fejfájás-csillapítóként adagolt nyugtatók, és ugyanez történt Louise-zal is. Szép rendben adtuk át a műszakot. Senkinek nem lehetett panasza. Szerettem Sunjay mellett dolgozni.
Vissza a tetejére