A Bolond utolsó előtti éneke

Hiszen tudod már, jó királyom,

lehettem volna persze akárki más,

sőt mindegyiknek az ellentéte is,

hogy mért történt, történik pontosan így,

kevésnek tűnik a magyarázkodás.

Marad a kétség, hogy bár nincs másik út,

mégsem biztos, ezen kell végig mennem,

s mert változtatni nem lehet e renden,

bolondozok, míg folyton kísért a múlt,

és abroncsba foglal, tör a perc-jelen;

mindennapi körbe-körbe történet,

s hogy valahol én is benne tört-ének,

mígnem belém rohan majd a végtelen…

Elhagylak akkor tényleg, drága Learem,

bármennyire bírtad is már a lírám!

Keszthelyi anzix

puha bőröndfenekű tó

mélyén nyolcezer év

gyűrődik zöld árnyék

záródik ránk nehéz

testleplek süppednek

az iszapos csendben

a homályban feldereng

ölelve az öböl kék széle

egy régi római erőd képe

s Festetics Főnixe kötne ki éppen

ágyúval jelzi meghozták a sót

örvénnyé kavarog hun gót

avar szláv honszerző magyar

ki azóta is keresi a szót

nádkunyhójából kilép a halász

varsájában bronzfegyvert talál

hosszú török és német portyák

ott itatásra terelik a csordát

itt a Kisfaludy gőzös emeli orrát

vad oroszok fekete Volgák

cserkészek aztán úttörők

szórják fejükre a homokot

s ahogy a víz gyorsan párolog

unokánk száraz lábbal éri el

két part között a holnapot