Willow Creek-nél

vaudeville turnénk
következő helyszínén
meztelen fenekeink
mint apró teliholdak
világítottak a hűvös
gyorssodrú patakban
olyan láthatatlan
erővonalak mentén
melyek meghatározzák
az égitestek közötti
természetes távolságot is

kapcsolat

talán azért mentette meg életem
azon az éjjeli Blue Lake-i sétán
az éppen arra autózó
Humbolt University egyik
középkorú rendezőhallgatója
a kerítés nélküli házak közül
váratlanul kirobbanó
habzó pofájú dán dogtól
hogy a turné alatt majd
én menthessem meg a
parkolóban napozó Aaront
a majdnem ráguruló kisbusztól...

próba

mi fehér szoknyákban próbáltuk
a városi park Redwoodjai közt
Milton Elveszett Paradicsomát
míg a tisztáson egy sor biciklin
fejlesztettek áramot diákok
az alternatív energia napján
nem találtam rá jobb szót
az egész olyan amerikai volt...

Terasz

Omladozó házfalak között, egy szűk teraszon,
a zaklatott belváros éj-üteme, öntudatnyi
lámpafény és kék cigarettafüst szorong.
Majd felhők fátyla lebben,
s mint apró testékszerek,
megcsillannak a csillagok:
fényük millió évek hordalékát
szivárványhártya-szűrőn át
agykérgembe mossa.
Mintha most érne ide egy levél, melyben
egy ismeretlen ős küldene üzenetet:
„nincs más idő, csak ami benned ketyeg.”
Mintha a belső téridőben minden perc
Egyszerre történne. Ősrobbanás és
összeomlás... Kozmikus egyidejűség.
Mintha sohase akkor a valódi jelenlét.
S mintha én magam is tele lennék
Egymástól távolodó galaxisokkal,
Kihűlő naprendszerekkel, ezerszínű bolygókkal,
Viszálykodó országokkal, fulladozó városokkal,
omladozó házfalakkal, titokzatos, láthatatlan
anyaggal, mely összetartja e széthulló egészet,
és végül elképzelem – mint Dsuang Dszi a lepkét –,
amint egy teraszon elképzel valaki engem
nyáréj-zsobogásban, kék cigarettafüstben,
az elképzelhetetlen világegyetemben...

gyászhír

újabb családi ismerős
retusálódott ki a
gyermekkor filmkockáiról
végül majd a háttér
színei is összemosódnak
besárgulnak és elkopnak
végül az üres film pörög még
azután az sem