Pál Sándor Attila

2025/1 - Távoli csillag2024/3 - Szentendre, augusztus2023/4 - A futó2022/4 - Sanyi2022/1 - Vojtina irodalomszociológiája2021/3 - Hal Jani2021/2 - Kakaspörkölt2020/3 - Szentendrei elégia2019/4 - A csók2019/3 - Szegény Kormos2017/3 - Két balladatöredék; Farkas Sándor balladája; Ballada a magányról2013/2 - Balázs, A földrajz, A hittan

Hal Jani


A helységnévtáblák olyanok, mint maga a teljesség, egyszerre jelölik a kezdetet és a véget, attól függ csupán, merről nézzük, érkezünk vagy távozunk, merre visz a lábunk az országúton. Mint egy pálya eleje vagy éppen vége egy kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji számítógépes játékban, tiszta pixel, kockafejek, kockamellek, mint a Tomb Raiderben, ezt lehet bejárni, ezt tudod feltérképezni, ami túl van, csak elképzelhető, nem írták meg a programozók. Álmodozhatsz, de nincs. Nem mehetsz tovább.
A Fakorsó még éppen a helységnévtáblán belül volt, a falunév nagy piros vonallal keresztben áthúzva, a mederben vonuló, folyton susogó nádassal tömött főcsatornán innen, az utolsó ház a falu szélén, előtte kopott, poros buszmegálló, a kerítéshez támasztott bicikliktől pompás rálátással a földgázüzem fémesen csillogó tartályaira és óriáskígyókként kanyargó csőrendszereire, és a több tíz méter magas, folyton lobogó fáklyájára.
Ide járt a Hal Jani, sok más emberrel együtt, hiszen idővel a Fakorsó maradt az egyetlen kocsma a faluban. Volt idő, amikor öt is üzemelt mellette, a Vadász, a Bally, a Takács, a Sörharang, a Taknyos. Hogy miért pont Fakorsó lett, senki sem tudta, a szürke épületnek vajmi kevés köze volt bármilyen természetes anyaghoz, főleg a fához, bevakolatlan fala csupa rovátka, mintha rovásírással százszor vagy ezerszer ugyanazt írták volna fel rá, a lambériás pult műmárvány lapján támaszkodtak a barnára sült, duzzadt szemű, püffedt férfiak, beszárított hajú, vörös és szőke nők nyerítésétől volt hangos esténként a cigarettafüsttől ködös levegő. Mindent az Arany Ászok különböző évtizedekből származó, sárgavörös reklámjai borítottak, ragadtak a sörtől az alacsony asztalok, a csillogó zöld fal, az üvegkorsók, a poharak, ragadtak az emberek maguk odabenn.
Akik egyedül érkeznek a kocsmába, azok nem barátai, haverjai, még csak nem is cimborái senkinek. A belépéssel egy időben felmérik a viszonyokat, ki van bent, kit ismernek, kit nem. Megnyugvással tölti el őket, ha kevesen vannak, feldobódva, de szertartásosan járulnak a pulthoz, mint plébános az oltárhoz, különben pedig a társaságok mellett ellépve, a pult sarkából, partvonalról rendelnek, idővel már csak az arcukat mutatják a pultosnak, lemondó némasággal néznek egymásra, úgy szolgálnak és szolgáltatnak ki, mintha semmi kedvük nem lenne az egészhez, de nincs mit tenni, ezt kell csinálni, ez az élet, a világ, a falu, az emberi élet rendje, ez a Fakorsó rendje, ha kilépsz, ott a gázüzem, a csatorna, a falu vége, másik irányban a faluközpont a két templomtoronnyal, nincs választásod, ez van.
A Hal Jani is egyedül járt a Fakorsóba, és pontosan úgy viselkedett, mint bármelyik másik, a Fakorsóba egyedül járó ember. Hallgatta a pultszélen a valódi társaságok beszélgetéseit, poénkodtak vele, meghívták, néha belebeszélt az éppen kocsmázni kezdő nagykamaszok furcsán indázó, változó hangerejű vircsaftolásába.
Nem Hal Jani volt a becsületes neve, hanem valamilyen János, Csontos vagy Rokolya vagy Balasi, ezt nem tudta már pontosan senki sem, kérdezni pedig nem volt miért, hiszen senkit nem érdekelt. Tudtak egymásról mindent, így hát a Hal Janiról is. Tudták, hogy apja traktoros volt, az anyja pedig irodista, Bodoglárról származott, egy tanyáról, amit megörökölt, s aztán elcserélt egy másikra, Jászszentlászló felé. Karosszérialakatosként végzett a hatszáznyolcasban Félegyházán, ott ismerte meg a feleségét, esküvői fotójuk az aranyozott keretben még mindig ott lógott a franciaágy felett a hálószobában, a Hal Jani még vidáman, dauerolt hajával, lila öltönyében mosolyog, gyöngyvirágcsokor az öltönyére tűzve, Maca pedig vékonyan, rövid hajjal, fátyla félrehajtva, ábrándos zöld szemekkel, fiatal félmosollyal apró szája szegletében. Nézik a vetetlen, gödrösre feküdt, koszos ágyat, a bezsákolt ruhákat, a hiányos hajópadlót, a leszakadt ajtajú, vagy hetvenéves ruhásszekrényt, a szerteszéjjel szórt, régi, sárga újságok és könyvek szeszélyes hegyvonulatait.
Egy nem sokat ígérő szeptemberi délutánon történt, hogy a Hal Jani igen beszédes lett. Nem tartozott a mesefák közé, finoman fogalmazva sem, mondj már valamit, Jani, nem tudok én semmit se, iszol egy fröccsöt, nem rajtam múlik. Egy fél órára megeredt a nyelve, s ez annyira szokatlan volt tőle, hogy mindenki odafigyelt arra, amit mondott. Szidta a falut, micsoda lehetetlen hely, itt a homokban, mindennek a közepén, innen nem lehet elmenni sem, hová, fogja az embert a homok, belesüppedsz, mint a sivatagban, itt is sivatag lesz nemsokára, meglátja mindenki, legalább olyan lenne, mint a Tremors, hogy valami lények jönnének, és kapnák be az embert, nyelné el ez a sárga föld, de itt még azok sincsenek, csak ez a szar homok meg a por, a vizek, hát azok sincsenek, ezek az undorító horgászgödrök, hát mik azok, békalencsés pocsolyák, belevájva a puszta közepébe, telebaszva ponttyal meg keszeggel, ez nekünk a víz, holott régen, öregapám mesélte, hogy mindenütt álltak a vizek, nagy beltavak voltak, a Dunától jövő csatornák táplálták, mocsarak, zsombékok, minden, tönkrebaszták, lecsapolták, elkótyavetyélték ezt is, minden szarrá megy, a gólyák, a fecskék sem jönnek már, nincsenek, nincsenek fecskék, múlt télen pedig itt maradt a gólya, az izsáki úton, hazafelé, a Rokolya-tanya sarkánál láttam, hogy repült a gólya, nekiszállt, megvágta a távvezeték, leesett, döglött volt már, vagyis nem, meghalt, meghalt, és ott volt vele a társa, és ott maradt mellette, őrizte, s aztán két nap múlva mentem megint arra hazafelé a biciklivel, és ott volt megfagyva, nem hagyta el, meg amikor katona voltam, akkor láttam Győrben a Rába-parton, hogy amikor az egyik nevezetes ottani hattyúnak elpusztult a párja, és egyedül maradt, akkor fogta magát, és nekirepült a hídnak, a pillérhez csapódott, szántszándékkal, direkt, mert már nem volt neki miért élnie.
Nézett és hümmögött mindenki, nem nagyon futotta senkitől gunyoros megjegyzésre vagy bekiabálásra, heccelésre. Pár perc múlva állt csak helyre a rend, mintha mi sem történt volna. Kifogyott a hordó, cserélni kellett, hörgött csak, és habzott a csapon, többen kimentek cigizni. A Hal Jani elment a klotyóra, aztán hazament.
Később egy napon aztán némi bizonytalanság merült fel a Janival kapcsolatban, nem volt ott, és a Fakorsóban vita alakult ki arról, hogy miért is ez a neve, miért is Hal Jani a Hal Jani. A Dárdás Feri, aki osztálytársa volt általánosban, és munkából, azaz a zsanai gáztározóból hazafelé mindig megállt bedobni egy felest és egy sört, nem félsz, hogy egyszer elkapnak a rendőrök, ha itt elkapnak, meg is baszhatják, jóban vagyok a Laci rendőrrel, de nem, bazmeg, Feri, újabban kijönnek vidékről, van, hogy a Petőfi meg a Táncsics kereszteződésében állnak és várnak, meg a Hatcsöcs előtt is szoktak lenni ismeretlen rendőrök, szóval a Dárdás Feri szerint a Hal Jani epilepsziás, és amikor egyszer rohama volt még másodikban, egy csodálatos, havas, de verőfényes téli napon úgy vergődött a parkettán a meleg osztályteremben, mint a partra vetett hal, a szája sem habzott, mint ahogy az epilepsziásoknak szokás, hanem tátogott, cuppogott, mintha levegőért kapkodna, de hát, ugye, ott volt a levegő, mindenütt körülvette, s akkor eszébe jutott a Ferinek, hogy talán léket kéne vágni a befagyott horgásztón, s akkor oda bedobni a Janit, és akkor megmenthetné az életét.
Később aztán ezek a rohamok megszokottak lettek, sőt volt, hogy produkálni is tudta őket, mondjuk dolgozatok előtt, persze csak műrohamokat, és akkor a tanárok teljesen magukon kívülre kerültek, mint a kísértetek, sápadtan pislogtak csak, a Jani pedig halkan odaszólt a többieknek, akik körbevették, hogy habozzak még? Mire a többiek, például a Feri, azt mondták, hogy nem, elég lesz, vagy igen, még, habot, ha úgy látták, még nincs eléggé kiborulva az Ica néni, és ha nem tart elég ideig a műroham, mégiscsak meg kell írni a dolgozatot a törtekből.
Többen helyeseltek, mások azt mondták, fasz vagy, Feri, ez hülyeség, aztán egyszer csak valaki hatalmas erővel bevágta a vécé pozdorjafa ajtaját, és ordított, hogy itt van, nézzétek meg, bazmeg, ezért hal a Jani. A kétszer Tóni volt, a Kisantal Tóni, sietett oda a pulthoz, az emelt hangon beszélő, kocsonyás szemű férfikörhöz, és mutatta a telefonját, te most hugyozol ilyenkor, vagy a telefonod nyomkodod, bazmeg, a rozsdagyárban dolgozott, tizennyolc éves volt, bejárós kora óta törzsvendég a Fakorsóban, a hat negyvenessel kellett mindennap utaznia Félegyházára, előtte már be tudott térni, aztán amikor a hármassal hazajött, akkor is, s ez így maradt. Itt a hal. Itt a Jani, tessék.
Úgy hajoltak az éles fénnyel az arcukba világító érintőképernyő fölé, mint kölyökmacskák a közös tálra, a langyos tejre, felröhögtek, tényleg, bazmeg, ilyet, ez tényleg, figyeld már, nézzed már, látom, bazmeg, ja, hasonlít, tényleg olyan, na, ilyet, bazmeg. Cinkos vidámság hullámzott végig a poharakat szorongató testeken, csaknem ki is löttyentek a szeszek. Valaminek most a végére jártak, kiderült, közös nevezőre jutottak, s mosolygó szemekkel nézegettek ki a körből, hogy más is látja-e ezt a grandiózus felfedezést. Apró, oldalt ülő szemek, nagy, bumszli orr, széles száj, ez a Jani, ez a Hal Jani.
A világ legrondább állata úgy fest, akár egy tál kocsonya, olvasta hangosan a kétszer Tóni. Röhögés. Angol neve blobfis vagy mi, nem tudom, hogy kell kiejteni, magyarul gyakran emlegetik kocsonyahal néven, bár ez nem hivatalos elnevezés. Kocsonya Jani, bazmeg, hahaha. Neve görög eredetű, a, ezt nem tudom kiolvasni, jelentése: hideg vízben fürdött. Az biztos, hallod, a Tóni meleg vízben biztos nem fürdött évek óta, bazmeg! Hahaha! 2013-ban egy szavazáson a világ legrondább állata lett. Jó, ez mindegy, azt mondja, pikkelyei nincsenek, izmai jelentős részét az e-vo-lú-ci-ó-ja során elvesztette, kocsonyás állagú a teste neki. Aszongya, kurva mélyen, több ezer méteres mélységben él. Ezt már csendben hallgatták. Alapvetően sodródik, így más halaknál kevesebb táplálékra van szüksége. A tengerfenék közelében tar-tóz-kod-va minden ehetőt megeszik, ami a szája elé kerül. Minden stimmel, csak a Jani megissza, bazmeg, mondta valaki. Ezen már nem röhögtek. Kétszer Tóni eltette a telefonját, szétszéledtek. Többen a pultra dőltek, mások kimentek cigizni. Késő volt már, legalább tizenegy óra.
Volt két gyereke a Janinak, nem? Kérdezte valaki cigizés közben a Dárdás Ferit, aki kivételesen most is ott volt még. Van neki, a Zsófi meg a Tamás, valahol Pesten vannak, mondta a Feri. A Maca meg a Molnár gyerekkel Halason? Amennyire én tudom. Szuperhold, mondta a kétszer Tóni, majd az orrán fújta ki a füstöt, és a sötét égre mutatott. Vörös narancssárgán derengett a hatalmas korong a gázüzem fáklyalángja felett.
Közelebb jött, vagy mi? A hold? Nem hiszem. Lehet, hogy mi mentünk közelebb hozzá.
Másnap jelent meg a hír a megyei lap internetes felületén, hogy egy férfi horgászgödörbe fulladt, s kis címkével a település neve. Csütörtökön hajnalban a feltehetőleg ittas férfi beleesett a település külterületén található egyik horgásztóba. A hajnali órákban talált rá az egyik helyi pecás, amikor éppen beetetett.
 

Vissza a tetejére