Távoli csillag
Mi lesz veled, mi lesz velünk, ha őszinte akarsz lenni,
és miért ne akarnál, akkor lényegtelen, hogy meddig
s hogyan éled túl a rákos sejtek, a szerek és mérgek, a
kiszámíthatatlan balesetek ostromát, egy kedves, ötvenes nő
egy apró távcsővel, ami közelre lát jól, végignézi az összes anyajegyet
a testeden, le kell tolnod a gatyádat is, a bal nagylábujjadon is van kettő,
az ölébe veszi, megnézi, mintha nyomdázna a bőrödön, húszezer,
a nagyböjtben megfogadtad, hogy nem iszol alkoholt, nagyon nehéz,
meglepően és szánalmasan nehéz, de mindez csupán néhány
ember, apád, anyád, nagyszülők, feleséged, fiad relációjában
nyeri el értelmét, ha a mi meg ezt a népet, ezt az országot jelenti,
az is csoda, hogy eddig húztuk, ennyi nyomorító gonoszsággal,
rosszindulattal, veremmel, hogy már egyenletes talaj sincsen,
és mindig belezúgtunk, pedig másoknak ástuk, azt a sok kiásott földet
meg szarért-húgyért eladtuk, az ünnepeink szabadnapok lettek,
Jézus keresztútja, halála és feltámadása alatt egy szauna poklában izzadsz,
hogy méregtelenítsd magad, és kipihent legyél kedden a meetingen, kongunk
belülről, mint egy üres gabonasiló, a barátságunk sunyi törleszkedés
a haszonért, miféle kezeket fogdostál már össze életedben, istenem,
a jó szavaink mögött csatarendben áll száz másik ironizáló, visszavonó,
megszóló megjegyzés, mint mérgezett nyilak, és hátrafelé nyilazzuk le azt,
aki hátat fordított, ideje nincs már, hogy visszaforduljon, és lássa,
ki volt az, szépen lassan kiszárad minden, ahogy előbb a tuják,
majd a fenyők mentek ki szüleid kertjében, a berregő szivattyú
nem talál már vizet a mélységben, homokot köp, mint a koszos arcú,
veled egyidős srác a Jászai téren az arcodba a turhát, csöves szar,
faszszopó buzi, ez a dialógusotok, en general, pedig mi lenne, mi
lett volna, mi lehetett volna, képzelegsz, ha letörlöd a nyálat az arcodról,
félretolod az ütésre lendülő kezét, ami nem nehéz, mert lassú és ügyetlen,
hiszen részeg, a lendülettől majdnem elesik, de megfogod, foltos, szarszagú
kabátjában magadhoz szorítod, megöleled, mint kedves barátodat,
ő a válladra borul, és elsírja magát, nem kér bocsánatot, elnézést,
csak sír, zokog keservesen, azok a tiszta, sós könnyek szépséges csíkokat
húznak szenesen fekete arcán, kifehérítik a bőrét, piros, vizenyős
szemekkel néz el a vállad fölött a Margit híd felé, s csak zokog, zokog, zokog,
semmi baj, semmi baj, édes hazám, semmi baj, mondod, nyugodj meg,
nincsen semmi baj, te nem tehetsz róla, ez itt a jövő, ami valójában nem
is létezik, én meg már halott vagyok, távoli csillag.
Vissza a tetejére