Alkibiadész először észre sem veszi szerelmesét, Szókratészt, amikor megérkezik a lakomára, pedig ő is ott hever a többiek között. Részegen lép Agathón házába, és véletlenül éppen melléje telepedik le. Szokatlanul hangos, bőbeszédű, és részegségében már azt sem szégyelli, ha a többiek kinevetik. Amikor pedig egyszeriben észreveszi maga mellett Szókratészt, hirtelen indulatos lesz, és szavaival bántani igyekszik őt. A meg nem értett szerelmes megmagyarázhatatlan okból ezután még több bort kíván, és mértéktelen ivásba kezd. Ahogy egyre gátlástalanabbul kortyolgatja italát, úgy veszíti el fokozatosan maradék szégyenérzetét és úgy tárja fel egyre merészebben saját igazságát a többiek előtt. Hamarosan azt is bevallja, hogy Szókratész az egyetlen ember, aki miatt rendszeresen szégyenkezés fogja el. De most, hogy többet ivott a kelleténél, semmi nem gátolja abban, hogy, kedvese jelenlétében bekapcsolódjon ő is az Erószt dicsérők közé. Végre elmondhatja mindazt, amit egyébként nem mondana.

A bor könnyíti meg számára a szégyen nélküli vallomást. Annak kimondását segíti, ami egyébként nem születhetne meg társaságban, mert a mindenkori szégyenérzet már az első szó elhangzása előtt hallgatást parancsolna. Móricz-cal szólva, a meglocsolt gége viszont bátran útjára indítja a bölcsességet, még ha a sok locsolástól ez a bölcsesség nem szó szerint tartalmazza is az igazságot. A borgőzös bölcseletre süketek a józanok, mert ők a mondatok közötti összefüggéseket keresik. Pedig a borban lakozó igazság nem a szavak közvetlen logikai rendje szerint mutatkozik meg, és a mondatok jelentése sem azonos ugyanazon mondatok józan jelentéseivel. A meglocsolt gégét elhagyó hangok inkább azt jelentik, ahonnan a józanul is értelmezhető jelentések származnak: igazat beszél, bár részeg. A kocsmaasztal mellett kimondott igazság és a szégyenérzet megszűnése ezért egymást feltételezi. A szégyenkezés rendszerint csak másnap érkezik, akkor amikor még senki nem látja, amikor a józan ész emlékezete a saját törvényei szerint rendezi az előző esti összefüggéseket. „Miről beszéltem én, te jó Isten!”

Amikor Agathón házába belép a már részeg Alkibiadész, Szókratész félrehúzódik, mert kissé szégyenkezik ő is. Ez érthető, hiszen Szókratész is vonzódik hozzá, így Alkibiadész szerelme nem teljesen viszonzatlan. Csakhogy, mint ezt Nádas Péter részletesen ismerteti, ez a két szerelem nem találkozik. Alkibiadész ugyanúgy nem érti Szókratészt, ahogyan Hippolütosz sem érti Phaidrát. Phaidra a teljesség igényével él, aki a szép testben nem pusztán az alakot látja, hanem szépséget egészében. Szókratésszel együtt felismeri, hogy a test csak ruhája a szépnek, s a test nem jelentheti a szépséget önmagában. A szépség látszata helyett az igazi szépséghez igyekeznek eljutni mindketten. Ezt sem Hippolütosz, sem Alkibiadész nem látja. Mintha félnének szerelmüktől, pedig csak nem értik őket. Olyannyira nem, hogy Alkibiadész még kevélységgel is megvádolja Szókratészt. Ennek bizonyságaként minden szégyenkezését félretéve a többieknek azt is elmeséli, hogyan aludt vele. Szinte önteltségig felfokozott mámorában kibeszéli, hogy - mint Daphnis és Khloé - mezítelenül feküdtek egymás mellett egy takaró alatt, de Szókratész egyetlen csókját és egyetlen ölelését sem fogadta. Alkibiadész nem érzékeli, hogy az érintéssel a szépség veszett volna el a mértékletes Szókratész számára, és ezért nem érti Szókratész és Agathón érintetlen szerelmét sem. Nem tud mit kezdeni az öntudatával, ezért egyre csak iszik.

Szókratész és Alkibiadész szerelme nem találkozott egymással, a bor és a szerelem viszont igen. Az ivászat tette láthatóvá a szerelmet, és a szerelem kívánta meg a bort. A bor folyékony szerelem, cseppfolyós csók, ahogyan azt Hamvas is tanítja. Ha jól megválasztjuk körülményeit, az ivászatnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan. Alkibiadész Agathón lakomáját választotta.

A kocsma a szégyenérzet nélküli kitárulkozás egyik lehetséges terepe.