Azt mondják, mert látták, domboldalon üldögélt a leány éppen, fű között, almafa tövében, almával kezében, mely messzire virított tenyerén, mikor karját az ég felé emelé, hogy az édes gyümölccsel megajándékozza a Napot és a Holdat, hogy felajánlja minden csillagoknak.

Babáját siratta hangos énekszóval, zokogó dallammal, keserves jajgatással és szerelmes vágyakkal, nyöszörgető kínnal, élete párjának legszebb szavaival, dalra fogva mindet, kedvesét szólította, ki soha nem jön hozzá, nem jöhet már, koporsóban fekszik csillagpalást alatt, testét az enyészet álruhába tette, a földi zene így végezte, így borult rá örök este.

Mert vége a világnak, ha a Kedves elmegy, vége a reménynek és minden értelemnek, mert a Kedves halálával a létértelem hal meg, a remény az utolsó, de ha már az sincs, teljes a vég, és káprázat az élet, és meg lehet tudni, mi van akkor, amikor a vég van, s mi az a semmi, amikor a semmi van:

Erről szólt az ének, szép leány éneke ég és föld között almafa tövében: mennyei kapukról, mik nyitatlan is nyílnak, mennyei gyertyákról, mik gyújtatlan is gyúlnak, és harangokról dalolt, mik húzatlan is zúgnak, mert világ harangjai egyszerre kondultak meg akkor, egyként dübörögtek égi zsibongással, kisleány fejében robajló morajlással.

Ég kapuja egyszer csak fényesen megnyílék, egy szép gyalogösvény fentről ereszkedék, s tartott egyenesen a domboldal felé, almafa tövébe, kisleány elébe, hogy megérkezve hozzá végignézzen rajta, mennyei gyalogút szívét megnyithassa, s mi rajta jövel hozzá, tisztán megláthassa.

Aranybárány jöttét vette észre rajta, ki a Napot és a Holdat két szarva között hozta, homlokán a hajnalcsillagot tartotta, kit a harangok hívtak és a gyertyák fénye hajtott, hogy megszólítsa őt, ki kezében gyümölcsöt tartott, hogy ölébe fogadja a Holdat és a Napot, hogy magát ekképpen nékik felajánlja, kedvese érkeztét ezentúl így várja.

És szóval szólt a bárány: — Meg ne ijedj, Judika! Ne félj tőlem, szép lány! Nem kísértet vagyok, mennyből küldött vagyok, hogy elmondhassam néked, még semmi nem ér véget, amikor úgy érzed, a remény is meghalt, és újabb esélyt nem kapsz, mert ezután jön csak az, min úgy hitted, már túl vagy, ezután költözik beléd a fájdalom, s mégha pokol minden kínja közt gyötör is, tudd meg, még akkor sincs vége.

Mert ha a fájdalom elmúlik, jön a szomorúság, de szomorúság után új élet, s nem halál.

Ekkor tudod csak meg, amiben most vagy, még nem a szomorúság, mert okát keresed gyötrő fájdalmadnak, elfogadni azt még meg nem tanultad, mert az elfogadás túl van az értelmen, túl a vágyon, pokolnak aljában, ott, hová merészkedni nem mersz, ahol a bűnt letenni kéne, és tudd meg, ez azért oly nehéz, mert úgy hordoztad magadban, hogy észre sem vetted.

S ha lemondtál a vágyról, s eldobtál magadtól minden célt és minden értelmet, és nem látod már történet hősének sem magad, mert mintha mindennek tényleg vége lenne, és úgy hiszed, a sok végre újabb vég már nem jöhetne, nos, tudd meg, Judika, nem úgy lesz, mint a balladában, új erőre kapsz akkor, és rájössz, a történet csak akkor kezdődik, amikor azt hiszed, hogy már végképp befejeződött.

Igen ott, a pokol legbelső körében, meg nem értve, csak elfogadva a megrázkódtatást, túljutsz a fájdalmon, és túl a szomorúságon, és — bár nem érted — harmadnapra a pokol feneke is kinyílik előtted, s túljutsz rajta, hiszen a pokol is az isteni terv része, és túljutván új erőt érzel majd, meg új szívet és új lelket, miként a Mennyben, itt a Földön is, túl az értelmen, túl az okokon, célokon, ott a szomorúság után, a világ nem, csak te változtál, mert meghalni megtanultál.

És mert nincs veled a Kedves, fogadd őt magadba e fényes ösvényen, hogy ő is szerezhessen új szívet és új lelket, s meglásd rád köszönt a Földön a mennyei élet, és ajándékba kapod az örök szerelmet.