A kis Benceffy Jutyúb aggasztó esete
Ez a történet a közeli jövőben játszódik, egy kicsit fejlett ország nagyon fejlett városában. Betti szeretett ebben a jövőben élni. Lakása a hegyek lábánál állt, a férje szép karrier előtt, otthonuk igazi okosotthon, gyerekük igazi okos gyerek.
Vagyis.
Épp e miatt a vagyis miatt ült most itt, a fotel karfáján idegesen kopogó ujjakkal. Szerette az okosfoteleket, amik képesek voltak a benne ülő köré simulni. Betti azonban most a nyugtalanság miatt folyamatosan fészkelődött, amire aligha készültek fel a tervezők, a fotel nem tudta követni a hangulatváltozásait. A falakba rejtett hangszórókból nyugtatónak szánt zene szólt, vagyis Betti feltételezése szerint annak szánták, mivel, mint minden nyugtatónak szánt zene, ez is idegesítette.
Fel is állt inkább, az okosablakhoz lépett. Az irodaház, amiben az orvosi rendelő működött, betonacél egyenépületek láncolatának egyik eleme volt a belvárosban, az ablak viszont egy tópartot mutatott. Tavak, tópart. Szaladgálás.
A fia jutott eszébe, megrázkódott. A többi gyerek. Az ő fia. Más gyerekek és az övé – aki valójában tényleg más, legalábbis minden jel arra mutat. A kütyük. Az elbeszélgetés a tanárokkal. Képek villantak fel egymás után, vibráló, idegesítő képek, mintha valami pszichedelikus elektropunkbanda videóklipjét látná. A gyomorideg alattomos, görcsös csápjai éppen szétterjedtek volna benne, amikor diszkréten megzörrent okoskarkötője. Négy óra volt, az ő időpontja. A rendelő ajtaja automatikusan nyílt, eddig visszhangozva kopogó cipősarka belesüppedt egy vastag, puha szőnyegbe.
– Üdvözlöm, asszonyom, foglaljon helyet. Benceffy-Turánszki Bettina, ugyebár? – a halvány fényben nem látta, honnan jön a hang. Nem volt ideje elcsodálkozni, hogy kontaktlencséje nem állította át automatikusan a fényerőt, mert a hang folytatta.
– Ne lepődjön meg a félhomályon, az ember ilyenkor könnyebben megnyílik, könnyebben beszél őszintén, mint világosban. Így ebben a helyiségben zavarjuk az olyan okoseszközök működését, amelyek megváltoztatnák az általunk ideálisnak gondolt fényviszonyokat. Kérem, foglaljon helyet – és halvány fény ragyogott fel egy, a kintivel megegyező típusú okosfotel körül.
Az asszony leült. A feszültség fokozatosan enyhült benne, nem tudta, a helyiség levegőjében van-e valami nyugtató, vagy tényleg a félhomály hat rá így.
– Nos, asszonyom, a benyújtott űrlap szerint a fia miatt kereste meg...
– Igen, van egy tizenkét éves fiam, és aggódom…
– Kérem, ne vágjon közbe. Nos, asszonyom, a benyújtott űrlap szerint a fia miatt kereste meg intézetünket, és biztosíthatom arról, hogy a legjobb döntést hozta. A PsyChoach Alapítvány által működtetett intézményünk a lélekgyógyászat évszázados tapasztalatát felhalmozva évtizedek óta áll… – a nő elbambult. Tudta, hogy a reklámszöveget végig kell hallgatnia, ez a részben hirdetési bevételekből működő állami egészségügyi ellátórendszer egyik rákfenéje, de azt senki nem írhatja neki elő, hogy oda is figyeljen. Csak akkor nézett fel, amikor csönd lett.
– Valóban, a fiam miatt. Aggódom érte.
– Ez természetes. Az anyákban a szülővé válással egyidejűleg alakul ki egy állandósult félelemérzet a gyermekkel kapcsolatban.
– De ennek az aggodalomnak nagyon is konkrét… – nem tudta folytatni, a szoba félhomályából megállíthatatlanul folytatódott a szöveg, mintha még mindig a reklám lenne.
– Ez a féltés sokszor indokolt, gyakorta előfordul azonban a túlféltés jelensége. Tudunk olyan esetről, amikor az anya a kóros túlféltés tipikus tüneteként azért aggódott, hogy a gyermekének van-e szaglása, más esetben azért, hogy nem fullad-e meg szoptatás közben. Ezek a szülői reakciók nem mondhatók pszichotikusnak.
Az asszony megrázta a fejét, mintha úgy akarná kirázni magából az elhangzott szavakat, mint a fülébe ment vizet.
– Miről beszél? Nem az én állapotom miatt vagyok itt, nem rólam kell beszélni, hanem a fiamról.
– Elég bátornak érzi magát, hogy szembenézzen a problémáival?
Kis csend. Betti elbizonytalanodott, hogy tényleg jó helyen van-e. De nem, nem lehet, a hiba valószínűsége kizárható, ezért is épp ide jött.
– Nézze, ahogy már említettem, nem az én panaszaimról van szó, hanem a fiamról.
– Minden család együtt élő emberek bonyolult érzelmi és egzisztenciális rendszere. És mint minden bonyolult rendszerre, a családra is igaz, hogy a problémák nem mindig ott bukkannak fel, ahol keletkeznek.
– Szóval én lennék a felelős azért, mert a fiam… a fiam… – Betti szavakat se talált a megdöbbenéstől.
– Nézze, asszonyom, ahogy mondani szokás, a fájdalom fáját kivágni nem lehet, csak gyökerestül elpusztítani. A gyerekek problémája gyakran olyan családi konfliktusokból fakad, amiket talán még maguk a szülők sem mernek, tudnak kimondani.
Betti biztos volt abban, hogy nincs ilyen mondás, de ezen most nem akadt fenn. Újrakezdte.
– Szerető család vagyunk, egyetlen gyerekünket, a kis Jutyúbot a legjobb körülmények között, a legnagyobb szeretettel, gondoskodással és türelemmel neveljük. Párommal odafigyelünk testi, lelki és szellemi fejlődésére, biztosítottunk neki ehhez minden feltételt, időt, pénzt, erőt nem kímélve.
– Ezek szerint biztos abban, hogy… – hogy miben, az nem derült ki, Betti ugyanis, ha valamit nagyon tudott, akkor az az volt, hogy biztos legyen. Magában, a férjében, a családjában, a tökéletes kertvárosi életükben. Nem is hagyta végigmondani a kérdést.
– Igen, biztos vagyok. És sokáig úgy is látszott, hogy nem volt hiábavaló a rengeteg törődés és figyelem. A kis Jutyúb szépen fejlődött, pont úgy, mint a kortársai. Járni, beszélni, írni, olvasni, számolni, egyszóval mindent akkor tanult meg, amikor a többiek. A társas életben, a szocializációban sem mutatott semmi rendelleneset, amíg…
– Asszonyom, ön milyen egyetemen tanulmányozta a gyermeklélektant?
– Ööö, semmilyenen.
– Akkor, engedelmével, majd én diagnosztizálom, mikor mi a rendellenes. Elfogadom viszont kiindulópontnak, hogy a gyermek fejlődéséért önök, a szülők, minden elvárhatót megtettek, nem okoztak neki semmiféle defektusokat.
A nő nyelt egyet, figyelmeztetnie kellett magát, meg ne köszönje, ami teljesen nyilvánvaló volt.
– Értem… Szóval minden rendben volt addig, amíg a gyerekek nem kezdenek kütyüzni. Nem azt mondom, hogy az én kis Jutyúbom akkor egyik pillanatról a másikra kifordult magából, de szép lassan megváltozott.
– Nem lehet, hogy maguk változtak meg, és ez csapódott le a gyerek viselkedésében is?
Betti elvesztette a türelmét.
– Nem, nem lehet. Tudomásom szerint nem családterápiára jöttem, mert nem családi problémáink vannak. A kis Jutyúbbal vannak problémák. Tudom, utánaolvastam, hogy a gyerek szocializációjában vannak mérföldkövek, és az egyik ilyen az, amikortól kütyüket használnak. Olvastam arról is, milyen hatással vannak az okoseszközök a lelki és szellemi fejlődésre, a kognitív képességek alakulására, és természetesen arról is, hogyan hatnak a közösségbe illeszkedésre.
– Nagyon felkészült. Nem lehet, hogy a belső bizonytalansága miatt túlkompenzál?
– Nem, nem. Aggódom, és sokat olvastam, mielőtt szakértői segítséget kértünk volna. Mármint remélem, tényleg azt kapunk. Mert az én kis Jutyúbom azóta nem olyan, mint a többi gyerek.
– Hanem?
– Teljesen más a fejlődése. Tudja, hogy van ez… Mármint gondolom, tudja. A gyerekek bandáznak, megvannak a közös játékaik, klánjaik, titkaik, együtt lógnak, amikor csak tehetik. Tudják, hogy bármikor számíthatnak a másikra, mindennapos, sőt szinte állandó kapcsolatban vannak egymással, elmesélnek minden fontos vagy nekik annak tűnő dolgot. Olyan barátságok, olyan erős kötődések alakulnak ki ebben a korban, amiről mi, felnőttek, már csak ábrándozhatunk.
– Igen, tudom, a gyermeklélektan minden területét tökéletesen ismerem. A gyerekkori barátságok a legerősebb, bár a kor előrehaladtával leggyorsabban meggyengülő kötelékek.
– És ebből az én kisfiam teljesen kimarad – Betti majd elsírta magát, de vett egy nagy levegőt, és folytatta. – A kütyükor kezdetével teljesen lemorzsolódott a többiekről. Nincs egyetlen barátja se, nincsenek még csak haveri kapcsolatai sem, nem volt szerelmes, azt mondja, nem is érdeklik a lányok. És nem érzi, hogy gond lenne a viselkedésével, azt mondja, ő így érzi jól magát. Egyedül. Mindig csak a hülye… – nem tudta folytatni, elhallgatott, hogy ne sírja el magát.
Kis csend állt be.
– Értem. Elemeztem az ön által elmondottakat, és valóban úgy tűnik, hogy a fia viselkedése módfelett szokatlan. De az információim még nem teljes körűek. Elmondaná pontosan, mivel is tölti az idejét a kis Jutyúb? Tud konkrét programokat?
– Csupa olyasmivel, amik miatt teljesen magára marad – erőt vett magán, hogy folytatni tudja. – Focizik. Vagyis hát focizna, de általában egyedül van lenn a grundon, minden osztálytársa valamelyik temperált, pollenszűrt levegőjű vr-szobában tölti ilyenkor az idejét. Meg vízparton lenni, úszni, fürdeni. Folyton nyaggat, hogy menjünk el valami Bala-tóhoz...
– Balaton – vágott közbe a hang.
– Oda, igen. Mintha nem lenne nekünk állítható hőmérsékletű okostavunk a ház udvarán. Meg hogy menjünk a hegyekbe. Mikor ott vannak azok a remek wiikinektek, a mi lakásunkban is van kialakított helyiség, ahol egész nap túrázhatna, hegyet mászhatna, siklórepülhetne, raftingolhatna, és lehetne közben egy csomó barátja, aki mind ezt csinálja a hálón. De neki az igazi élmény kell, azt mondja, ő úgy akar szerelmes lenni, hogy belenéz majd a lány szemébe, és azt érzi, átment rajta a Hyperloop… Mintha lenne még lány, aki ne vr-szemüvegben mászkálna, mintha tudná, mi az, hogy igazi élmény. Hogy mennyivel szürkébb az annál, amit a világ kínál neki – megint érezte a gombócot a torkában, elhallgatott.
Csend telepedett a helyiségre, úgy érezte, sosem lesz vége, pedig a hang másodperceken belül ismét megszólalt.
– Nos, a kis Jutyúb értelmi és szociális fejlődése most valóban mutat diszfunkcionális jeleket. De intézetünk gondoskodik róla, terápiánkkal a fejlődése az életkorának megfelelő szintre hozható, esetleg kisebb részképesség-problémákkal.
– Részképesség-problémák? Ezt hogyan érti?
– Elveszítheti érdeklődését a különleges tevékenységek iránt, romolhat a kreatív megoldásokra való készsége is.
– Ezeket én nem problémának tartom, hanem a megoldásnak – érezte, hogy belsejében felenged a feszültség.
Amikor a szoba kivilágosodott, már egészen megkönnyebbülve állt fel. És szinte jókedvű lett, amikor a meglátta a sarokban a MediMat3.0 körvonalait. Jó volt megbizonyosodni arról, hogy valóban egy modern orvoseszköznél járt, és nem egy embernél. Hiszen a gépek nem tévednek.
Vissza a tetejére