Haász János

2025/1 - A túlpartiak2022/2 - Gólyafészek; Az is van Istennel; Nem lennék felnőtt; Kék; Véletlenül; Kereső tevékenység; Nem boldogít2021/4 - Írni állandó próbatétel (Beszélgetés Kiss Lászlóval)2021/3 - Tatával piros Daciában2021/2 - Egy dilettáns polihisztor (Beszélgetés Benedek Szabolccsal)2020/4 - Mindig is azt gondoltam, hogy író vagyok (Beszélgetés Vámos Miklóssal)2020/1 - Cigányok cirkusza2018/4 - A kis Benceffy Jutyúb aggasztó esete2017/2 - A furulyás ember

Tatával piros Daciában


Nem mehetsz mindig egyenesen, mondta Tata, és fogta a kormányt, tekerni kezdte, nyúlt át a jobb oldali ülésről, s apró, sovány teste egészen megfeszült, ahogy nyúlt át onnan, az anyósülésről. Az anyósülésről, ahol anyós már rég nem ült, nem lévén már se feleség, se anyós, abban a közhelyesen fehérre meszelt falú tanyában, amelynek legalább a teteje nem szalma volt, hanem pala, Tata egymagában élt akkor már. Egymagában élt akkor már, csak Lackó jelentett neki társaságot; sokat ivott, s ez az alacsony, kefebajuszú, egykor mokány ember összeroppant az ital súlya alatt; mire Lackó nagyfiú lett, már teljesen összement és teljesen elfogyott. Teljesen elfogyott körülötte a világ is, testvére disszidált valaha, sosem hallott többé róla; egyetlen fia, Lackó apja nem látogatta, nyugtatók és antidepresszánsok pajzsa mögül harcolt a maga szörnyeivel, és nem látogatta a menye, Lackó anyja se, miután elváltak; nem látogatta Lackó apját se, az apósát pláne nem, hát nem maradt Tatának senki, csak Lackó.
Nem maradt Tatának senki, csak Lackó, az egyetlen unokája, aki kamaszkorában a szülői házból, dehogy házból, lakásból, az egy plusz két fél szobában összezsúfolódott hazugságokból és utálkozásokból Tatához menekült.
Tatához menekült fekete öregember-biciklijével, amin nem volt se váltó, se szabadonfutó; a rozsdás, öreg biciklin már nyolcadikos korában hozzá indult az utolsó óra után, és nem haza; a városhatár közelében volt a tanya, még a korán sötétedő novemberi, decemberi estéken is időben kitalált. Kitalált mindenfélét otthon, legalábbis amíg kérdezték, hová és miért megy el, de a jegyei jók voltak, beírásai nem haladták meg az ebben a korban indokolt, férfitársaságban már-már elvárt szintet, sőt inkább alatta maradtak, apja csak a lányok miatt aggódott, mígnem egy leszakadó polc miatt előbukkant ÖKM magazinok meg nem nyugtatták a gondos atyát, és mivel az élet minden fontos terén bizonyítottnak látta fia felnőttségét, hamar elfogytak a kérdések otthon. Hamar elfogytak a kérdések otthon, ahogy a szülők maguk is elfogytak, kiszivárogtak az otthonból, Lackó apja egyre gyakrabban ki sem kelt az ágyból, démonai elől a takaró alá, a fal felé fordulva menekült, Lackó anyja nem a takaró alá menekült, hanem egy kollégája alá, derült ki idővel; előbb csak napokig nem ment haza, aztán már soha többé nem, egyetlen ősz alatt esett szét a család, úgy, hogy ez senkinek fel se tűnt, mert már nem volt kinek feltűnnie.
Nem volt kinek feltűnnie, nem lehetett itt senkinek és semminek feltűnnie, ez egy nyílegyenes dűlő, ezt gondolta Lackó, még ha nem is az, ami a városból Tata házához vezetett, hanem annak ikertestvére, ugyanolyan hosszú és széles és még tükörsima is, ha épp nem a hatalmas esők idején volt ott halaszthatatlan dolguk böhöm nagy munkagépeknek, kombájnoknak, traktoroknak vagy a viharverte IFA-knak, de most nem voltak halaszthatatlan dolgok, se munkagépek, hatalmas esőket sem láttak már hosszabb ideje, az égboltot egyetlen felhő sem borította, ahogy mondani szokták, jó látási viszonyok közepette vezette Lackó a piros Daciát, uralta a kocsit, ahogy Tata mondogatta, hogy azt kell csinálni, a kocsit uralni kell, és ő uralta a maga tizennégy évével, a pedálokat is ő kezelte, a váltásnál sem kellett félre néznie. Nem kellett félrenéznie akkor már az apjának, hogy az anyja merre jár és kivel jár, hiszen nem voltak akkor már egy pár, a házasságuk csak egy hivatalos állapot volt, egyiküket se érdekelte, hogy lepapírozzák az elmúlását, az apjának épp elég volt, hogy végre nem kell úgy csinálnia, mintha semmit nem tudna.
Mintha semmit nem tudna a vezetésről, úgy bénult le Lackó, ahogy feltűnt előtte az a kanyar, nem sokkal az útra belógó bokor után, de hát arról, hogy kanyar, semmit nem is tudott, eddig mindig csak előre és hátra mentek, Tata nem beszélt arról, hogy mi van akkor, ha kanyarodni kell, mert nincs tovább út. Nincs tovább út, csak a szántás, és előtte a csatorna, élénkzöld cserjékkel a partján, a csatornán túl Tiefenbachék tanyája, fehér falú, de rogyadozó épület, ki tudja, mikor járt ott bárki is, ezt gondolta Lackó, amikor elbambult, a rejtélyes Tiefenbachékon gondolkozott, akik állítólag egyik napról a másikra tűntek el a faluból, vagyis innen a tanyavilágból, ahol pedig mindenki ismer mindenkit, mindenki lát mindenkit, ahonnan eltűnni azért nem olyan könnyű. Azért nem olyan könnyű vezetni, mint hitted, ugye, mondta Tata, hiányos, sárga-fekete fogsor vigyorgott ki a szájából, az nem olyan, hogy mindig csak egyenesen, meg kell tanulni kanyarodni, hogy visszakettőlassúgáz, mondta, amikor már túl voltak a kanyaron, amikor már nem tekerte a kormányt jobbra, zihálva, fel-felköhögve. Fel-felköhögte a múltat aztán, amikor Lackó a Tiefenbachékról kérdezett, mint a keserű, maró slájmot, úgy köhögte fel, fintorgott, krákogott, de végül nem mondott semmit, vagyis csak annyit mondott, hogy nem tudja, hogy nem beszél arról senki a faluban, mert mindig falunak mondta, hiába, hogy már város, szóval senki nem beszél róla a faluban, de a tanyavilágban sem, hogy mi történt velük.
Hogy mi történt velük, azt Lackó majd csak végzős gimnazistaként tudja meg, amikor Miskolczi tanár úr helytörténet-fakultációján először járnak a levéltárban. Először járnak a levéltárban, természetes, hogy mindenki a saját családja múltjára kíváncsi, ő is, Miskolczi tanár úr kétszer is megkérdezi, biztosan akarja-e tudni, hogy miféle családból származik. Hogy miféle családból származik, arról épp eleget tud, gondolja majd, gondol az apjára, anyjára, a Tatára, a zűrös, magukra hagyott fájdalmakra, de a tanár úr valami olyat tud, amire ő sosem gondolt volna. Sosem gondolt volna arra, amiről a tanár úr kegyetlen őszinteséggel mesélni kezd, aki tudós akar lenni, annak az igazság terhét akkor is cipelnie kell, ha nincs hozzá ereje, mondja majd, és hogy a Tiefenbachékkal mi lett, elmeséli. Elmeséli, hogy a rendőrség egy besúgója, egy beszervezett ügynöke jelentette, hogy a Tiefenbach család kulák família, tiltott rádióműsorokat hallgatnak, szervezkednek, politikai zavarkeltésre készülnek, ez után a feljelentés után a családon rajtaütöttek a rendőrök, az apa kezében vadászpuska volt, sosem derül ki, hogy várta-e őket, vagy csak vadászni indult volna, lövöldözés kezdődött, golyók találták el a házban lévő asszonyt és a két kisgyereket is, mondja majd az idős Miskolczi tanár úr, aztán nagy sóhajjal azt is, hogy a tanyát nem sokkal később az állam odaajándékozta, nyilván a szolgálatáért cserébe, és itt egy olyan nevet mondott, amit Lackó nem akar majd elhinni, hogy milyen családnak, a saját nevét hallja majd, az apja nevét hallja, Tata nevét hallja, csak ül, egyre messzebbről jutnak el hozzá a szavak.
Egyre messzebbről jutnak el hozzá a szavak, Tata berántotta a kéziféket, a kormányhoz kapott, a kocsi megfarolt, de szerencsére elég lassan mentek, hogy ne történjen baj, Lackó előbb csak megriadt a hirtelen feltűnt kanyar miatt, de aztán érthetetlen rosszullét fogta el, szédült, piros és kék karikák táncoltak a szeme előtt, a füle pattogott, mintha lövéseket hallana, a visszapillantóból égette a szemét a lemenő nap, ami éppen a Tiefenbach-tanya fölött ment le, egészen rosszul volt, pedig ekkor még nem tudta. Ekkor még nem tudta, milyen különösen fanyar tréfája a sorsnak, hogy épp Tata beszél arról, hogy nem lehet mindig egyenesen menni; amikor megtudja majd ezeket a szörnyű titkokat, akkor Tata már magatehetetlen beteg lesz, a szanatóriumban fekszik, levéltárból két perc híján fél óra az út biciklivel, Lackó egyenesen odateker a fakultációról, lángol az arca, nem tud a tanár úr szemébe nézni, hiába próbálja vigasztalni az, hogy az apák, sőt nagyapák bűnei és a fiúk kiszolgáltatottsága, meg se hallgatja, kirohan a patinás, szecessziós épületből, amely a maga városias, polgári stílusával olyan idegen ebben a várossá felfuvalkodott, tanyavilágból kinőtt faluban, rohan a biciklijéhez, és rohan Tatához, beengedik majd a szanatóriumba, jól ismerik, nem jár rajta kívül senki Tatához. Nem jár rajta kívül senki Tatához, amit ő így már meg is tud érteni, de Tatát is meg akarja érteni, hogyan tehette ezt azzal a családdal, és hogyan tehette a sajátjával, hogyan lehetett kiszolgálója annak a gonosz, gyűlölettel teli rendszernek, pláne úgy, hogy tudhatta, tudnia kellett, hogy ez ki fog derülni, egy ekkora településen soha semmi nem maradhat titokban.
Semmi nem maradhat titokban, mondja majd az apja, aki sosem látogatta Tatát, de most ott lesz a kórházi folyosón, mintha tudta volna, hogy Lackó miatt most ott kell lennie, a fiú ezt hiszi majd, amikor meglátja, pedig akkor Tata miatt van ott az apja, Tata miatt, aki, mint majd ez is kiderül, körülbelül akkor halhatott meg, amikor Lackó a levéltárban Miskolczi tanár úrtól megtudta, mi történt Tiefenbachékkal, és hogy milyen szerepe volt ebben Tatának. Hogy milyen szerepe volt ebben Tatának valójában, azt végül az apja mondja el neki, így tudja meg, hogy a nagyapját a bátyja disszidálása után elvitte az ÁVO, hogy rendszeridegen, hogy áruló, hogy a munkásosztály és a kommunista államhatalom, így a nép ellensége, ilyeneket mondtak neki, nem is itthon tartották fogva, hanem felvitték Pestre, hetekig bent tartották, megverték, megkínozták, és végül megzsarolták, természetesen a családjával, a feleségével és a gyerekével, vele, Lackó apjával, míg Tata végül megtört. Tata végül megtört, aláírta a beszervezést, de az apja szerint soha senkit nem árult be, bárki bármit is mond a faluban, ami mára várossá fuvalkodott, bárki bármit is mond, Tata senkinek nem ártott, a Tiefenbachékat se ő árulta el, az ávósok, a párt vagy ki tudja, ki és hol döntött így, a lényeg, hogy direkt azért adták neki az után az eset után a Tiefenbach-tanyát, hogy azt a látszatot keltsék, mintha áruló lenne, leválasztás vagy elszigetelés, valami ilyen szakzsargonja is volt ennek az állambiztonsági intézkedésnek, ami aztán végleg tönkretette Tatát.
Végleg tönkretette Tatát, ez a három szó lüktet majd akkor Lackó fejében, ahogy taknyával keveredett könnyeit törölgetve tart hazafelé, több lesz már az út, mint két perc híján fél óra, mindegy is, mennyi, Lackó útközben megáll, megáll annál a dűlőnél, ahol vezetni jártak, nézi az eldózerolt tanyák nélkül üressé vált pusztaságot, nézi, és Tatára gondol. Tatára gondol, és mint a magyar Alföldre pottyant Billy Pilgrim, kiszakítva érzi magát az időből, vagyis egyszerre érzi magát élete minden másodpercében, most főleg abban, amikor Tata megtanította neki, hogyan kell kanyarodni, megtanította a kisgyerek Lackót arra, amit ő maga, a felnőtt, sosem tanult meg, amit sosem volt hajlandó elfogadni: arra, hogy nem mehetsz mindig egyenesen.
 

Vissza a tetejére