Írni állandó próbatétel (Beszélgetés Kiss Lászlóval)
Kiss László író és gimnáziumi tanár szülővárosában, Gyulán. Több novelláskötet, egy kritikagyűjtemény és két zenei témájú könyv szerzője, aki akár az angol futballból is tud irodalmat csinálni. Írói módszerekről és kételyekről, irodalmi kánonról és olvasásról beszélgettünk, valamint arról, hogy a barátság ott kezdődik, ha valaki begépel a másiknak egy hatoldalas novellát.
– Mikor láttál utoljára Arsenal-meccset?
– Hú... Azt hiszem, az előző szezon utolsó bajnokiját láttam legutóbb. És mint minden Arsenal-meccs megnézésekor, felfedeztem előremutató jeleket.
– Mint Egervári Sándor, aki soha nem kérdőjelezte meg az előrelépést, egy-egy olyan meccs után sem, amikor feltörölték velünk a padlót?
– De én komolyan mondom az előremutató jeleket. Sok olyan fiatal játékosunk van, akik a gerincet alkothatják a következő két-három évben, ha nem igazolnak el.
– Visszatérve az utolsókra: májusban láttad legutóbb közös kedvencünket, a focitipp.hu-n futó sorozatban pedig négy éve írtál róluk. De honnan jött az ötlet, hogy az Arsenalról írj... mit is? Kisnovellákat? Glosszákat? Egyáltalán, mennyire érzed ezt az írói munkásságod részének?
– Kiss Tibor Noénak és a testvérének, Kiss Lászlónak köszönhető a lehetőség, ők működtették a focitipp.hu oldalt. Egy-két cikket olvastam ott, tetszettek a szövegek, meg ahogy a focihoz közelítettek, és úgy gondoltam, én is hozzá tudnék tenni valamit. Nem vagyok, nem voltam és soha nem is leszek futballszakíró, egyszerűen csak rajongtam az Arsenalért, és annyira telítődtem már a csapattal, hogy azt éreztem, kikívánkozik valami róluk. Egy békéscsabai beszélgetésünk után letámadtam a gyanútlan Noét egy glosszával. A Stoke City ellen játszottunk egy parádés mérkőzést, arról küldtem egy kis jegyzetet, ami nagyon tetszett neki. Aztán a következő is, meg az az utániak is, végül megállapodtunk, hogy azt a szezont végigírom, minden egyes meccsről küldök anyagot, mintha ott lennék a pálya szélén vagy a lelátón, ahol néha Liam Gallagherrel vagy épp Benedict Cumberbatchcsel találkozom – az utóbbiról találtam is egy Arsenal-sálas képet a neten –, szóval elkezdtem a csapatból és a mérkőzésekből fikciót gyúrni. Kis színes prózákat írtam, amelyekre idővel egyre több jó visszajelzés jött, el is kezdtem agyalni, hogyan lehetne kötetben megjelentetni a szövegeket, keresni egy látószöget, ahonnan értelmet nyerne a sorozat, végül szerencsére nem találtam meg.
– Hornby után egyébként is nehéz Arsenal-könyvet írni...
– Szerintem nem. Hornby megírta a sajátját, most a következő drukker van soron. Ő egy konstans Arsenal-állapotról ír, amely egy régebbi típusú Arsenal-focihoz kötődött, ezért lenne nagyon érdekes megcsinálni a korszerű, esztétikus futballt játszó Arsenal-könyvet. Igaz, azóta a korszerű, esztétikus foci és az Arsenal között keletkezett néhány univerzumnyi távolság.
– A szenvedés tehát maradna.
– Igen. Az, úgy tűnik, örök.
– Nemcsak fociról írsz, de a regényed és novellásköteteid mellett két zenei témájú könyved is megjelent, az ektomorfos Farkas Zoltánról szóló Outcast és a hiperkarmás, Bérczesi Robi-s Én meg az ének. Ezeket mennyire érzed a saját könyveidnek?
– Teljes mértékben. Mindkét zenész hiteles és őszinte ember, nagyszerű volt velük dolgozni, és az íróság konyhájára is sokat hozott a munka. Az Outcast írásakor például meg kellett tanulnom Farkas Zoli-ul megszólalni, s bár Zoli nagyon jól beszél, sok a könyvben a „nyelvi” fikció. Robi esetében sokkal több olyan szövegrészlet került a kötetbe, amit ő maga mondott, szó szerint. Viszont az Én meg az éneknél a szerkesztésben volt sok olyan munka, amitől a kötetet sajátnak érzem, amikor ugyanis szerkesztek, nem csupán nyelvi elemeket pakolgatok ide-oda. Ahogy Robi fogalmazott, színezem a sztorikat. Ő ennek nagyon örült, szerette ezeket a pluszokat. Ilyen értelemben mind a kettő saját írói munkám, s remélem, hogy ők is sajátjuknak tekintik, szintén teljes mértékben.
– A focit is, a zenét is azért említettem – de beszélhetnénk akár a horgászatról is –, mert a te eddigi munkásságod arra utal, hogy irodalom bármilyen nyersanyagból lehet.
– Egyetértek, és nemcsak íróként, de irodalomtanárként is így vélem. Ha most órát tartanék a gimiben, ez a félmondat biztosan elhangozna. Ugyanakkor számos kétely gyötör. Ha átpörgetem magamban, miket jelentettem meg a Szindbád-könyvemtől a Gyulai Hírlap-os kisprózákon át a Ki mondta, hogy jó volt-ig, akkor néha arra gondolok, lehet, hogy ez egy zárt írói világ, és sokakból semmilyen érzelmi reakciót, indulatot nem vált ki. Hajlamos vagyok úgy elképzelni magam, mint aki magányosan kiabál valahol az Élővíz-csatorna vagy a Fehér-Körös partján, és senkihez nem jut el a hangja.
– De tulajdonképpen ez valamennyi író kételye lehet, nem?
– Ez megnyugtat, bár igazán nem akartam kicsiholni belőled. De lehet, ha egy íróval komolyan elbeszélgetünk, előbb-utóbb tényleg ide lyukadunk ki mindannyian. Hogy nem tudjuk, jó-e, amit csinálunk...
– Nem is az, hogy jó-e, mert azt, hogy jó...
– Igen, te magad tudod, hogy jót csináltál. Hogy a megírt szöveg egy kompakt dolog, mindennek megvan benne a helye: készen van, rendben van. De hogy eljut-e valakikhez, megszólít-e bárkit, érdekes-e valakinek...
– Középiskolai magyartanár is vagy. Ez hogyan hat az írói munkádra?
– Inkább inspirál, mint bénít, mert a kanonizált, klasszikus, elvileg mindenki által ismert szövegek állandó újragondolására kényszerítenek. Érdekes egyébként, ahogy a történelem szakot el tudtam végezni az egyetemen úgy, hogy nem hallottam a francia forradalom kifejezést – egy alkalmat leszámítva, amikor a görög történetírást tanító tanárom kijelentette, hogy egy szót se tudna mondani róla –, a magyar szakos képzés sem a teljességre törekszik. Aztán ha az ember tanítani kezd, a hiányosságokat menet közben pótolja. Az egyetemen nem nagyon olvastam például Berzsenyit, tanárként viszont szerencsére kénytelen voltam felkészülni belőle. Ha valaki azt mondja, hogy A közelítő tél, illik tudni, miről beszél. A tanítás szüntelen dialógus, mert nemcsak a felkészülés során folytatok párbeszédet a szövegekkel, de órán is, amikor a diákokkal együtt újra és újra átmegyünk az anyagon, sőt akkor is, amikor a dolgozataikat javítom, és új ötletekkel találkozom az esszékben, elemzésekben. Így tanultam meg azt is, hogy egy óra akkor jó, ha tulajdonképpen én is egy vagyok a diákok közül, és én is újra és újra megértem azt, amiről beszélek. Ilyen lehet, amikor egy csapat – mondhatom az Arsenalt? – folyamatosan edz. Hiszen mi mást csinálna. És egy szöveg folyamatosan mozgásba hoz egyéb szövegeket is, az ember pedig minél többet olvas, annál könnyebben áll rá arra, hogy írjon. Az iskola tehát pörgeti az írói motort. Ami bénítóan hathat, az a megalázóan magas óraszám – őszintén remélem, hogy egyszer majd egy épeszű hivatalnok a fejéhez kap, elnézést kér a pedagógustársadalomtól, és visszaáll az elviselhető terhelés. Legyen ez, mondjuk, heti húsz óra. Ami szintén inkább elég, mint kevés. De persze nem hagyom, hogy ez a bagatell dolog elvegye a kedvem.
– Hogy kezdtél írni? Olvastam, hogy eredetileg töri szakos voltál, és egyetemi hallgatóként is később jött be az életedbe a magyar.
– Botladozva kezdtem a magyart, harmadjára jutottam be, némi jóindulattal, a szegedi egyetem nulladik évfolyamára, ahol nagyon jó embereket ismertem meg, nemcsak az évfolyamtársaim, hanem a tanáraim között is, például Ötvös Pétert, Szilasi Lászlót vagy az azóta sajnos elhunyt Vadai Istvánt. Kitűnő alapozást kaptunk, bevezettek minket az egyetem világába. Akkor már harmadéves töris voltam, túl azon az időszakon, a középkoron, ami igazán foglalkoztatott, de a magyar még nem talált meg. Úgy vizsgáztam régi magyarból Szilasinál, hogy a töriből tanultakat makogtam el, a szövegekről beszéltem a legkevesebbet – ő természetesen az első pillanatban levette, mi történik. Amikor aztán rájöttem, hogy a magyaron is lehet szabadon kezelni a tanmenetet meg a tematikát, jelentkeztem Olasz Sándor tanár úrhoz huszadik századi modern irodalomra, novellisztikázni, kosztolányizni, karinthyzni, teljes irodalmi kirakodóvásár volt, nagyon szerettem azokat a beszélgetéseket. Ettől beindult valami. Magánéletileg ugyanakkor nem volt fényes időszak, elvonultam, bezárkóztam, gyakorlatilag alig dugtam ki az orrom az albérletből. A két jelenség azonban szerencsésen összeért. Átvetettem a lábam a fotel karfáján, és olvastam, ahogy bírtam, heteken keresztül. Nemcsak azért, mert volt mit bepótolnom, hanem azért is, mert segített élni. És szórakoztatott is. Móricz, Tersánszky Józsi Jenő, Márai… De nem ezt kérdezted, ugye?
– Azt kérdeztem, hogy mikor, hogyan kezdtél el írni, ami viszont nyilván összefügg azzal, hogy mikor kezdtél el olvasni.
– Igen, itt robbant be. Előtte szórványosan olvastam, leginkább Kosztolányit, és az először írott novelláimnak nem a zöme, hanem mindegyike fantáziátlan Kosztolányi-utánérzés volt. Ezután kezdtem el olyat írni, amiről azt éreztem, esetleg másoknak is tetszhet.
– Ebben a kezdeti időszakban kaptál támogatást, ösztönzést az íráshoz? Egy helyen Bíró-Balogh Tamást említetted…
– Tamás nagyon jó barátom több mint húsz éve. Amikor egy hajnalban a legendás Béke tanszék környékén összeakadtunk, szóba elegyedtünk, és hamar kiderült, hogy mindketten nagyon szeretünk Kosztolányiról beszélni. Tamás sokat segített a pályám elején, volt, hogy beajánlotta novellámat egy folyóiratnak, de ez hagyján. Egyszer flopin vittem neki egy hosszabb elbeszélést, aminek valami probléma volt a központozásával, és mire átugrottam az albérletemből a lakására, addigra gépbe vitte a szöveget. Ráment egy délutánja. Mire nem képes Kosztolányi! Olasz tanár úrnak is sokat köszönhetek. Egy szeminárium után odaadtam neki két kéziratomat, a következő alkalommal pedig lobogtatva hozta őket, mint a lottónyereményt, hogy „tanár úr, ezeket közölni kell”. De hogy miért nevezett tanár úrnak, nem tudom.
– Az, hogy a kispróza írása áll hozzád közelebb, szintén Kosztolányi-hatás? Hiszen főleg novellásköteteid jelentek meg, regényed csak egy, illetve a két zenei könyv, amiket nem tudom, hová lehetne ebből a szempontból sorolni.
– Ez jó kérdés. Tudniillik főleg a Farkas Zoli-könyvnél éreztem azt, hogy ilyen lehet regényt írni. A zenészek, tudtuk nélkül, egy életregényt meséltek el nekem, kompakt sorsot lehetett megrajzolni a történetekből, számos buktatóval, hanyatlás, felemelkedés, hanyatlás, felemelkedés – gyönyörű és fájdalmas spirálok vannak mind a két történetben. Szóval, akkor kezdtem kapiskálni, milyen lehet, amikor valaki regényt ír, végigvezet egy életet, és nem tűnt lehetetlennek, hogy egyszer fogok én is. Az Outcast amúgy egy évben jött ki a Ki mondta, hogy jó volt című könyvemmel, amit te következetesen regénynek mondasz, noha a „fejezeteit” novelláknak írtam – igaz, a megjelenés óta én is regénynek nevezem, be is tudnám bizonyítani, miért az, de remélem, soha senki nem kér meg rá. Szerintem alapvetően alkati kérdés, mit vagy milyen formában ír az ember. Meg tudnánk nevezni nem egy szerzőt, aki ír ugyan regényt, de érezhetően jobban ki tudja futni magát kisprózában, s a regényei is olyanok néha, mintha rövidprózák mozaikjai volnának.
– Abszolút, például Grecsónak a Megyek utánad…
– Az is lehet példa, igen. Jól kitolt velünk Mikszáth az atyafiakkal meg a palócaival. Azóta nagyon elhivatottan lehet gondolkodni arról, hogy egy mű regény-e vagy novellafüzér.
– Említetted, hogy úgy tanítasz, hogy te magad is újrakezded a párbeszédet egy-egy művel. A tanítványaid mennyire értékelik ezt az oktatási módszert, mennyire hullik ez termékeny talajra?
– Inkább jól jövünk ki belőle, mint nem.
– Visszaköszön az óráidon, hogy író vagy? Visznek be például könyvet az iskolába, hogy dedikáld?
– Előfordul. Facebookos megosztásaimra nem nagyon reagálnak diákok, posztonként egy-két jelzés érkezik, amit nem annak tudok be, hogy TikTok van, meg Instagram, szóval hogy egész más fórumokon nyomulnak. Valószínűleg nem olyat írok, ami érdeklődést vált ki belőlük. Vagy a többség tényleg nem tud róla. Mert egyébként sok diák olvas, főleg ifjúsági könyveket, fantasyt meg lányregényt.
– De hát egy hiperkarma-könyv…
– A hiperkarma jelenlétét én nem érzékelem a gimisek között. Tudom, hogy Pesten megy, de itt, Gyulán nem nagyon tapasztalom, hogy ismernék. Rapperek vannak, az biztos, látens és kevésbé látens rapperek mennek a folyosókon. Ezért is lepnek meg néha, és nemcsak azzal, hogy óra végén valaki odajön egy kötetemmel a kezében, hanem amikor jelentkeznek, hogy legközelebb vigyek már be, legyek szíves, sajátot. De persze még soha nem vittem be, az lenne az utolsó szög a pedagógiai és írói koporsómba, ha a magam irodalmi munkásságát így reklámoznám. Elemezzünk Kiss Lászlót! Hogyne. Irodalmi rendezvényekre természetesen felhívom a figyelmet, de nem azért, mert esetleg fellépek vagy szerepelek én is. Ha kötetbemutatóm van, azt megemlítem különféle csoportokban, de általában olyan diákjaimnak, akik elballagtak. Ügyelek arra, hogy senki ne érezzen kényszert a tanítványaim közül, hogy csak azért jöjjön el egy rendezvényre, mert ott ül a tanára is. Ezt nevezhetjük akár csapnivaló marketingnek is. Ezért különösen jólesik, amikor kiderül, tudják, hogy írok. Hat éve az egyik töriórán jelentkezett egy diák. Amikor fölszólítottam, megkért, hogy meséljek kicsit az írásról. Hogyan csinálom. Először azt hittem, viccel, de mivel szinte számonkérőn nézett, letettem a táblafilcet, és nekifogtam. Nagyon jó érzés volt arról beszélni érdeklődő diákoknak, hogyan születik a novella, mire kell ügyelni közben, hogyan alakulnak a karakterek, a nyelv. De azt is szeretik, amikor írókat látok vendégül órán, és az írók is szeretnek jönni rendhagyózni.
– És egyébként hogyan írsz? Mármint technikailag. Nemrég Benedek Szabolcs, ugyancsak az Esőnek adott interjúban, elmesélte, hogy neki kijelölt időszaka van, amikor leül és ír, általában hajnalban, és az írást bárhol, bármikor abba tudja hagyni, majd képes másnap onnan folytatni. Neked mi a munkamódszered?
– Ha lendületben van egy próza, nehezen hagyom abba. Olyankor nem ismerek senkit és semmit, nyugtalan vagyok, folyton írnám, ha épp iskolaidő van, kidob az ágy hajnalban, főzök egy kávét, és huppanok a gép elé. Utána sokkal lazábban, kiegyensúlyozottabban indulok munkába is. Ez nem azt jelenti, hogy elkapkodom a szöveget, mert ez után következik az aprómunka, a fazonírozás, de tény, hogy nagyon visz a lendület. Állandó írói időpontom viszont nincs, noha mindig vágyom rá. Jenei László írta nekem nemrég, hogy ha az ember regényen dolgozik, ügyeljen arra, hogy egy-két mondatot mindennap írjon, folyton legyen benne a történetben. A nyári szünet kezdetén elhatároztam, hogy így lesz, de nem lett és nem is lesz így, egyszerűen más alkat vagyok, nem csinálom minden egyes nap. De a nap minden egyes órájában gondolkodom róla. Aztán amikor leülök a képernyő elé, indulhat a meló, az agyalás, a törlés, a húzás, a hozzáírás, az ide-oda rakosgatás. Írni állandó próbatétel.
– Amikor leülsz írni, kész a szöveg a fejedben, csak begépeled?
– Nem, nincs kész. Nagyon gyakran felugrik egy utolsó mondat vagy zárókép, de a kötőanyag nincs meg. A nagy kihívás az, hogy ezt a sokfelé ágazó kötést hogyan tudom rendszerbe illeszteni, hogy minden, ami a szöveg sűrűjében van, kapcsolódjon a nyitáshoz vagy a befejezéshez.
– Itt-ott már lehetett olvasni tőled egymáshoz kapcsolódó II. világháborús szövegeket. Min dolgozol éppen?
– A mostanában írott anyagok jobban egy irányba mutatnak, mint a korábbiak. Az előző könyvekbe az addig egységnyi idő alatt írott novellákat szerkesztettem egybe. Most azonban interjúzom, olvasgatok – a hangsúlyt a gyakorító képzőre vetve –, és sok filmet nézek a témában, főleg olyanokat, amelyekben nem a fegyverek szólalnak meg, hanem az emberek. Abból a kevéske prózából, amelyet eddig megírtam, az látszik, hogy ezek a sztorik összébb állnak majd, egybefoghatók. A történet az elképzelésem szerint egy olyan kisvárosban játszódik, ahol egy sváb közösség él – vannak sváb felmenőim –, és ahová 1944 pünkösdjén a náci, ősszel pedig a szovjet hadsereg vonul be.
– Gondoltál arra, hogy jó lenne csak az irodalomnak vagy csak az irodalomból élni, látsz erre reális esélyt?
– Gondoltam rá, de a gondolatot nem követte tett, és gyanús, hogy egyelőre nem is fogja. Tanítás nélkül nehezen menne. Bár ha belegondolok, irodalomból – és történelemből – élek így is.
Vissza a tetejére