A túlpartiak
A telek végében volt egy patak, pataknak nem is kicsi, jó két méter széles, a közepén nem látszott a meder alja. Anélkül is pompás vételnek tűnt az ingatlan. Faház, méghozzá szigetelt, téliesített, egész évben lakható a Börzsöny egy eldugott völgyében, de autóval csak negyven percre a várostól – ami természetesen a fővárost jelentette –, a telken fenyők, virágok, gyümölcsfák, apró veteményes. Már ez remek volt, de a patakkal együtt mesés. És hogy még mesésebb legyen: a túlparton rendezett kis birtok, takaros ház, kerítés gyanánt szépen nyírt sövény, gyümölcsfák. Olyan ház, amiről lesír, hogy egészen biztosan kellemes emberek lakják, ezt mondogatta egymásnak Ernő és Janka hazafelé. Többek között ezt. Meg a faházat, a völgyet, a patakot, a negyven percet. Rendben, vonattal egy átszállás, és majdnem másfél óra. De hát mindennek van ára.
Ernő és Janka szívesen megfizették ezt az árat ezért a helyért. Régóta nagyon vágytak arra, de tényleg, igazán nagyon, hogy kiszabaduljanak a körfolyosós terézvárosi társasházból, ahol csupa hétköznapi, unalmas ember vette őket körül. Hétköznapi életek hétköznapi problémákkal, hogy például mennyi a gázszámla, és hétköznapi témákkal, hogy mit játszott a válogatott, vagy hogy melyik úgynevezett híresség melyik úgynevezett hírességgel mit csinált. És hogy mi akciós a Sparban, Pennyben, Coopban. Borzasztó élet volt.
Ők ennél többre vágytak. Nem is többre, hanem jobbra. Egy kicsit minőségibb életre, amiben lehet könyvekről, színházról beszélgetni, persze csak klasszikusokról. Amiben nem az 1500 forintos cserszegi fűszeres a borok királya, nem az előre szeletelt toastkenyér a kenyér, és nem a kilós tömbben vett akciós trappista a sajt. Nem voltak gazdagok, épp ez volt a baj, hogy kicsit sem voltak azok, csak igényesek. Janka sikertelen színműs felvételikkel a háta mögött egy kultúrház rendezvényszervezőjeként dolgozott. Ernő képesítés nélküli, de a 10-12 éves diákok szintjéhez képest magabiztos nyelvtudású angol–német szakos tanárként kapott állást, ez a magabiztos nyelvtudása bőven elég volt az őt alkalmazó, inkább már csak dicső múltjából élő belvárosi általános iskolának. Meg a magántanítványoknak, akik a körfolyosós terézvárosi ház felső emeletén lévő lakásukban egymásnak adták a kilincset. Magántanítványok nem lesznek, vagy legfeljebb csak online, és az iskolába is, a kultúrházba is egy hajnali vonattal kell mostantól bejárni – de ennyit mindenképp megér egy más, egy minőségi élet. Faház, patak, híd, völgy.
Az első börzsönyi estéjüket a vízparton töltötték. Sok volt a szúnyog, sokkal több, mint Terézvárosban, és éjszaka sokkal jobban le is hűlt a levegő. De ez nem zavarta őket.
A boldogság belső állapot, nem a külső körülmények összjátéka, mondta Janka. Ernő bólintott, megsimogatva Janka haját, és igyekezett észrevétlenül elnyomni egy bogarat a lány halántékán. Remélte, hogy csak szúnyog, és nem kullancs.
A túlparti háznál színes lampionok világítottak, az ablakokat is színes, homályos fények ütötték át, bentről diszkrét zeneszó hallatszott. Ernő boldog volt, hogy ilyen csodálatos helyet találtak, és hozzá ilyen szomszédokat. Biztosan egy nagyon decens parti lehet ott, válogatott társaság, francia konyak, skót viszki.
Másnap reggel lemegy a patakhoz, hogy megismerkedjen a túlpartiakkal, határozta el. Majd könnyedén átinteget. Semmi nyomulás, semmi izzadságszag. De a következő fogadásra már meghívatja magukat. Ha nem első nap, de mielőbb.
Korán kelt, pedig a négynapos hétvége kínálta magát a lustálkodásra.
Lement a vízhez. Néma csend, mozdulatlan túlpart. Visszament a házba. Ivott egy kávét. Szar neszkávé, gondolta, és hogy mielőbb venni kell egy kotyogót, hozzá valami jóféle kávét, de nem valami freies nyavalyát, ami csak divatmajmoknak való. Kis idő múlva újra lesétált a patakhoz. Kavicsokat dobált a vízbe. Így telt a délelőtt.
Mire, már majdnem délben, felbukkant egy selyemköntösös, ötven körüli férfi, azt is kigondolta, hogy kell egy híd a patakra. Nézelődött a neten, de a készen árusított fa- és kovácsoltvas hidak nem nyerték el a tetszését, ráadásul egyik sem volt kellően hosszú.
Tervezgetni kezdett. Ha mindkét parton földbe ásnak egy-egy betontömböt hídlábnak, akkor egy masszív fémszerkezetet megfelelő ívre hajlítva és a betonokra ráhegesztve kész a saját híd. Picit aggódott, hogy a nyilván sokkal tehetősebb, előkelőbb és elegánsabb túlpartiak nem érzik-e majd rangon alulinak ezt, de eszébe jutott, hogy elit körökben egyre népszerűbbek a csináld magad dolgok. Ki kenyeret süt, ki hagymalekvárt készít, ki asztalosnak tanul – miért ne lehetne hidat építeni? Egy hídtervező appot indított el épp a telefonján, megadva néhány paramétert, amikor ráköszönt a selyemköntösös.
– Jó reggelt, szomszéd! Mán ha jól sejtem, hogy kend az új szomszéd.
A fehéren csillogó fogak rendben voltak, a szépen fésült haj is, az egészségesen barna bőr is. De ahogy megszólalt, az leginkább egykori terézvárosi szomszédait juttatta eszébe. Azok közül is a legrosszabbakat. Persze ha valaki nagyon mélyről indult, lehet, hogy nem tudott levetkőzni mindent, ami az első éveiben ráragadt, mentette fel magában Ernő.
Bemutatkozott, hogy valóban ő az új szomszéd. Mármint ő és a neje.
– Ó, egy pár, egy fiatal pár, há’ ez nagggyon jó – nyomta meg jó hosszan a gy hangot a szomszéd. – Nekünk nagyon bejönnek a fiatal párok. Ugye itten nem olyan könnyű bárkit megismerni, a bizalmába kerülni meg pláne nem. De maga jó svádájúnak tűnik, a feleségemnek is tetszene. Remélem, a neje is belevaló asszony. Átugorhatnának, ’szt ihatnánk valamit, hogy így jobban megismerjük egymást.
A zavaróan egyszerű beszédmód ellenére Ernő le volt nyűgözve. Hogy már első nap ilyen sikerrel járjon. Hogy ha minden bizonnyal jómódú is, közben ilyen nyitott, ilyen közvetlen ez a túlparti úr. Mert úr, az látszik rajta az egyszerű beszédmód ellenére is. Selyemköntös! Hajháló, méghozzá diszkrét, csak azért vette észre, mert a nap megcsillant rajta.
Ernő hiába tervezte, nem tudott kellően hidegvérű maradni, pillanatokon belül a hidas terveiről beszélt. Az egészet egy szuszra ledarálta, azt is megmutatta, ahol szerinte a legjobb helye lenne.
Meglepve, de megkönnyebbülve fogadta, hogy a szomszéd nemhogy elutasító lett volna, épp ellenkezőleg, kifejezetten fellelkesedett.
– Ernő, a szívemből szól! Hozzánk elég gyakran jönnek vendégek, de autóval egy jó nagy kerülővel, és egy elég meredek, keskeny úton tudnak csak feljutni oda, a dombtetőre, ahol a bejáratunk van – mutatta is, hová, nem mintha a környéket még egyáltalán nem ismerő Ernőnek az az irány mondott volna bármit is. – Viszont ha itt parkolhatnának, a kapujuk előtt, azon a nagy tisztáson, és esetleg a kertjükön átsétálhatnának… Érti?
Ernő értette. Úgy érezte, elájul. Hogy nemcsak a túlparti szomszédot ismerheti meg, hanem az egész válogatott társaság befogadja őket. Mennyi jeles úriember és úrnő fogja a pázsitjukat taposni, ahogy a két kezük által készített hídon megérkeznek a szomszédhoz. Vajon hogy néznek ki a frakkok a Börzsöny természetes pompájában?
– Hát hogyne parkolhatnának itt, hát hogyne! Remek híd lesz, ez remek, igazán az lesz, kedves…
Zavartan elhallgatott, rájött, hogy a szomszédja még nem mutatkozott be. Csak nehogy valami Nagy Levin-szituációba keveredjen, hogy nem ismer fel valakit, aki a maga köreiben olyan híres, hogy nem is tartja indokoltnak bemutatkozni.
– Ó, hát persze, ne haragudjon, be se mutatkoztam. Bár azt hittem, az ingatlanos már a híremet vitte.
– Nem, nem, ő egy nagyon derék, diszkrét úr volt, nem említett senkiről semmit.
– Az jó, a diszkréció, az jó, azt a mi köreinkben sokra tartják. Mondhatnám, hogy hát ez a szakmánk alapja.
Menő jogtanácsos? Vagyonkezelő magánbankár? Befektetésialap-kezelő? Ernő agyában nagyon rejtélyes hivatások nevei kergetőztek.
– Nem is fontos a név, persze, a diszkréció mindenekelőtt, kedves szomszéd – legyintett nagyvonalúan. Remélte, két méterről, a túlpartról is látszik, mennyire nagyvonalúan.
– Na, hát örülök, hogy értjük egymást. Annak meg pláne, hogy ilyen megértő és nyitott. Tudja, a mi szakmánkat, amit persze én inkább hivatásnak mondok, sokan becsmérlik. Szidják, na.
Ügyvéd, tuti ügyvéd. Kicsit kevésbé rejtélyes, de azért nem rossz, gondolta Ernő.
– Tudja, én úgy vagyok vele, hogy az előítélet nagyon kispolgári dolog…
– Na, pont ezt mondom én is mindig a Mucusnak… A feleségemnek, mármint az én drága Mucusomnak. Főleg neki nehéz. Amikor lemegyünk a faluba, őt bámulják meg. A háta mögött biztos össze is beszélnek.
Ernő összezavarodott.
– Ne haragudjon, kedves szomszéd, isten ments, hogy indiszkrét legyek, de elárulná, mivel is foglalkoznak? Elég rejtélyesnek tűnik, és bár távol áll tőlem, hogy mások titkaiban vájkáljak, megkönnyítené talán a beszélgetést…
– Ó, hát nem említettem? Egy kis privát klubunk van itt nekünk, fenn, az a ház, ni – mutatott a házra teljesen fölöslegesen, hiszen másik nem állt a telken. – Hosszú évek hűségébe belefáradt párok, fiatalon megözvegyült vagy épp magányos nők és férfiak járnak fel, hogy kicsit színesebbé tegyék a mindennapjaikat, vagyis hát inkább az estéiket. De semmi perverz! És semmi prostitúció! Csak egy kis színes szerepjáték, párcsere, csakis kölcsönös alapon, hármas, esetleg négyes felállás, de semmi orgia, semmi szadomazo. És persze szigorú és rendszeres orvosi szűrések, de hát ezt, gondolom, mondanom se kell. Na, akkor hát mikor ugrik fel a kis nejével egy ismerkedő csevejre?
Ping, ping, ping. A híd tervei elkészültek, lehet építkezni, jelezte a telefon.
Ernő legszívesebben elhajította volna. Valahová nagyon messze. Akár Terézvárosig.
Vissza a tetejére