Valami édeset
„A semmi az, ami igazán tökéletes. Tudod, mi volt Rimbaud igazán költői cselekedete? Az, hogy lemondott a költészetről. Hogy elutazott Afrikába. A semmi mindig maga a tiszta tökéletesség.”
Federico Fellini: 8 és 1/2
– Szevasz, Sutu, öt perc és ott vagyok.
– Gyere.
– Megyek, Sutu. Sétálj le addig az előtérbe.
– Jól van, megyek, Matyikám. Gyere.
Sutu öt hónapja van az öregotthonban, előtte többször megjárta a pszichiátriát, egyszer volt járványosztályon. Két év pizsamában – bajsza elburjánzott, korábban simára borotvált arcán kiserkent a szőr, kivonult belőle a hiúság. Már a fekete köves gyűrűt sem hordja. Tulajdonképpen egyáltalán semmit sem hord, néhány lehasznált ruhadarabbal eltakarják a meztelenségét.
Az aranykorban vasárnaponként nálunk ebédelt. Többnyire hozott valamit az unokaöccseinek, a lányoknak nem nagyon. Papír kétszázast kaptunk, némi aprót, de mindig kihagyott valakit hármunk közül, hogy érezzük a megtiszteltetést, mikor éppen mi vagyunk soron. Előfordult, hogy nyújtotta egyikünknek a pénzt – vékony ujjaival hosszában meghajtva a zöld papírt –, majd kezével gyorsan irányt váltott, és egy másiknak adta oda. Nem volt mindegy. Egyik alkalommal két sorttal állított be. A méret alapján egyértelmű volt, hogy hármunk közül a két nagyobbnak lesz jó, nekem és a bátyámnak. Méregzöld futballnadrágok voltak, belsejükben légáteresztő hálóval. Alsó nélkül hordják az ilyet. Felvettük a bátyámmal, jó volt a méret. Sutu azt mondta, ne legyünk ennyire hülyegyerekek, hogy gatyára vesszük rá, ezért van benne a háló. Bátyám lassan letolta a magáét, majd visszavette a rövidnadrágot – szállt a por, vízszintesen ütött be a délelőtti fény a nappaliba –, aztán levetkőztem én is.
Benyúlok a rácsok között, balra megnyomom a kapunyitót. A nagy tömb hátsó felén van a bejárat. Miközben átvágok a virágágyások között, ellenőrzöm, megvan-e minden. Almalé, mandarin, meggyes rétes, egy hetvenöt éves férfi igényei szerint. Újságot, könyvet nem viszek, Sutu jó ideje már nem olvas. Egy ablakban megnézem a fejem, lenőtt pajeszom a fülem mögé húzom, megigazítom a szemöldököm. Sutu nem szereti, ha borzas vagyok.
Kint ül egy padon a februári napsütésben, baseballsapkája simlédere alól hunyorog. Régen kalapban járt hozzánk, és miután érkezéskor leemelte fejéről – belső zsebében a készpénz mellett sűrű fogú fésű –, a tükör előtt homlokát ráncolva, koncentráltan csücsörítve igazította meg hátralőtt haját.
Melléülök a padra.
– Matyikám.
– Szevasz, Sutu. Hogy vagy?
– Mi van veled, Matyikám? Hol jöttél be?
– A kapun.
– Itt?
– Elöl, a kapun. Onnan sétáltam.
– Mi van veled, Matyikám? Az unokaöcsém vagy, tudod.
– Jól vagyunk, kösz, Sutu. De te hogy vagy? Mesélj.
– Sehogy. Szarul. Szar itt minden. Nagyon unalmas itt.
Az otthonban nemcsak öregek vannak, de szellemi és testi fogyatékossággal élők, egészen fiatalok is. Egy nagydarab asszony gondoskodik sorstársairól, összeszedi a szemetet, amit a többiek eldobálnak, fölhúzza a pulóvereken a cipzárt, megigazítja a sálakat. Közben mentegeti az illetőt – jó ember volt ő mindig, csak megadta magát, pedig tartani kell magunkat, igényesen élni, máskülönben minden mindegy. Rengeteg ölelés van az épületben. Köpcös nő cirkál a hallban, ritka hajával, lila homlokával odabújik a többiekhez. Mellkasukra helyezi kis fejét, percekig ott tartja, egy szót sem szól, azután hirtelen továbbáll. A lakók egymáshoz érnek – két-három fős kupacokban töltik az időt, gyakran meg sem lehet mondani, hányan fogják, simogatják, markolják a másikat. Ülő nő vállánál hatalmas férfiarc, talán inkább kölyök, de ősz és borostás, közöttük göcsörtös kézfej, valahol egy szürke hajfonat, alattuk színes strandpapucsok zoknival.
A borostás öreggyerek körbejár az épületben, mindenkivel kezet fog. Háromévesek szintjén ragadt szellemileg, de felpuffadt férfiteste legalább negyven. Odatartja az öklét, ereszkedő hangsort enged ki a torkán, kérleli, hogy viszonozzák a köszöntést. Vörös hajú nő követi, szemei kimerednek, mereven kapaszkodik az öreggyerek karjába. Azt mondják, nem nézett mindig így, de egyszer meglátta a csillagösvényt, és azóta el nem engedi. Ugyanakkor világosan beszél, az öreggyereket dicséri, hogy bizony mindenkinek köszönni kell, a rendes ember mindenkinek köszön, aki aznap szembejön vele. Ragaszkodik ehhez a mondatához, a csillagösvény mellett már ezt sem engedi el. Öreggyerek a tanítványa lett, mert neki egy mondata sincsen – mindennap kölcsönveszi a vörös nőét.
A kertben sánta lány botorkál a virágágyások között, kezében üres kanna, beszédhibás vékony alak mesél egy tök süket hájas asszonynak, kopasz férfi tenyerével fésüli magát, meghatározhatatlan korú nő a héten már sokadszorra maga alá vizel egy piros padon. Tizenöt percenként dohányoznak.
– Óriási veszteség nekem itt lenni, Matyikám. Nagy előnyben vagy velem szemben, király. Nézd, hogy megy a nyomorult.
Középkorú asszony vonszolja el magát padunk előtt, lábai egyáltalán nem emlékeztetnek semmire. Sutuban egy pillanatra megemelkedik az ember, mint lakásban hagyott kutyában az izgalom, mikor a zárt ajtó előtt valaki elhalad. Aztán azonnal visszasüllyed.
– Be vagyok ide zárva, érted, király?
– Nézel tévét? – kérdezem.
– Néha igen. Nem nagyon nézem. Jó gyerek vagy, hogy mindig jössz hozzám.
– Én nagy olasz filmeket nézek esténként. Most két Mastroiannit láttam, meg az Előzést.
Sutu megrezzen. Jó ötletnek tűnt felhozni, hátha beszél róluk.
– Gassman – mondja ki a varázsigét.
– De milyen Gassman?
– Vittorio Gassman, nagy dumás. „Lázadj fel, rabszolga.” A kutyásnak üvölti. Fellinitől mit láttál?
– Két Mastroiannit néztem. Csak a 8 és 1/2 Fellini, a másik a Válás olasz módra.
– Pietro Germi!
– Mikor Mastroianni áll a tükör előtt...
– Jaj, Matyikám.
Egy pillanatra megvolt, de megint ugyanaz – mint mikor megfeszül a redőny az ablakon, a réseken ellenállhatatlan erővel behúz a délelőtti fény, de elszakad a gurtni, lezuhan az egész, csattan, beáll a teljes sötétség.
Sutu éveken át úgy mutatkozott be a kocsmában, Marcello Mastroianni, magyar hangja Gábor Miklós. Pengevékonyra vágatta a bajszát, ballonkabátban, hegyes cipőben járt – kedélybeteg gigerli. Harmincévesen elvált a feleségétől, utána húsz éven át Mastroianni bőrében ivott. Nem nősült újra, nem született gyerek – Bécsből szerzett profi borbélyollójával hajléktalanokat, csavargó haverokat, szétivott középtávfutókat nyírt egy budai kocsmában. A hecc és a társaság kedvéért. Egyszer Pasaréten erősen benyomva odalépett egy szőke lányhoz, aki a pultot támasztotta – Marcello Mastroianni, magyar hangja Gábor Miklós –, és belekezdett a dumába. Fehér a bőr, mint a liptói túró, az arc egy francia színésznőé, mindjárt megvan a név is, talán Delon szeretője volt egy darabig – szokásos körök. Mire belelendült a szövegbe, a mosdóból visszajött a lány kétméteres fiúja, tűnés innen, te vén buzi. Amennyire a konyak engedte, Sutu kihúzta magát – jó ötvenes, őszülő vagány –, lehet, hogy buzi vagyok, de vén nem, mondta, és otthagyta őket. Nem sokkal ezután végleg letette a poharat, tizenöt éven át otthon ült, tönkrementek az idegei.
– Hoztál valamit?
– Persze, Sutu, mindig hozok.
Kipakolok a padra. Remeg a kézfeje, orrom alá tartja a gyümölcslé kupakját, éles hangon felnyög. Így jelzi, hogy nyissam ki neki. Letekerem a kupakot, hosszú kortyokban, csukott szemmel iszik.
– Adjál valami kaját is. Valami édeset.
– Rétes jó?
– Jól van, adjad.
Néhány percig csöndben eszik, a rétesről leváló kisebb-nagyobb darabok, tésztafoszlányok ellepik bajszát, állát, mellkasát. Mikor befejezi, lesöpröm a morzsát a földre. Mandarint pucolok, azt is megeszi.
– Nincs még valami?
– Nincsen, most ennyit hoztam.
– Hol vetted?
– A közelben van egy pékség, mellette zöldséges.
– Messze van?
– Nem. Mondom, itt van, két sarokra innen.
– Nem mész ki?
– Miért?
– Hozni nekem még valami édeset.
– Most?
– Gyorsan menj ki, hozz nekem valami édeset. Kettő ilyen süteményt, mint ez.
Barátságosan nem tudom visszautasítani, azt nem engedi, ellenállni pedig nincs miért, úgyhogy kisétálok a pékségbe. Sutu a padon vár. A két lekváros buktát, a péklány 720 forintot kér, összehozom apróból, majd papírzacskóval a kezemben megyek visszafelé. Sutu felém csoszog elvékonyodott lábaival.
Sutu valaha atléta volt, négy- és nyolcszázas ifjúsági válogatott, nagy ígéret. Laza mozgása, ritmusérzéke, vékony bokája kiemelte a korosztályból. Régen sokat mesélt az edzésekről, nyári alapozásról Tábori edzővel – negyven fok, kötelező overall és kötött sapka, forró salak. Rendszeresen hánytak a fiúk. Sutu a legtöbb négyszázas versenyét feladta, háromszáznál beállt nála a hullamerevség. Ha viszont vezetni tudott a második kanyarban, végigfutotta, és többnyire győzött.
Gyerekkorunkban vasárnaponként a kőbányai Barátság parkban futottunk, apánk és Sutu mérték az időt. A bátyám tizenhat lehetett, hirtelen megnőtt, jó időket kezdett menni négyszázon, és Sutu kihívta – hatvanévesen bemutatja, hogy fut a forró kés a vajban. Azt ígérte, aki először egy perc alá megy, annak odaadja a kocsiját. Régen nem futott már ekkor. Levette ingét, alatta fehér atléta, szövetnadrágjának szárát felhajtotta. Apám tapssal indított, majd órájára nézett, bátyám pedig kirobbant a rajtnál, száznál legalább négy-öt méterrel vezetett. Aztán Sutu mozgása megváltozott. Mellkasa kiemelkedett, mintha nőtt is volna néhány centit, térdeit pedig egyre magasabbra húzta. Beindult. Átvette a vezetést, és folyamatosan gyorsult, már tizenöt-húsz méteres előnye volt, láttam, hogy a bátyám még futás közben is nevet. Tíz voltam, és egész életem ott volt abban a bámulásban. Háromszáznál két lassabb lépés után Sutu megállt, visszakiabált a bátyámnak, gyerünk, hülyegyerek, majd intett nekünk. Nem futotta végig, besétált a célba. Apám mondott valamit, talán hogy nem hitte volna, tűzött a nap, izzadság csorgott a szemembe. Soha nem láttam akkora győzelmet.
Sutu örül a buktának. Visszabotorkál a padhoz, megeszi mindkettőt. Megkérdezi, nem hozok-e neki még, szívesen megvár. Azt mondom, nem. Majd ha legközelebb jövök.
– Sajnálom, hogy így alakult ez a találkozás, király. Nem így terveztem.
– Azért jövök, hogy neked jobb legyen, Sutu.
– Rendes tőled, soha nem felejtem ezt el neked. A halálos ágyamon is tudni fogom. Tudod, hogy a keresztfiam vagy.
– Persze. Te vagy a bérmakeresztapám.
– Bérma, igen. Én is voltam nálad a kórházban, emlékszel?
– Mikor betörtem a fejem, emlékszem.
Ősz férfi lép oda hozzánk, apró álla behúzódott felpuhult alsó ajka alá, kék szemében kedves cinkosság. Foszlós ajkai közül cigaretta lóg. Alig érthetően beszél hozzám, közben egy-egy rángásszerű mozdulattal Sutura mutat. Ugyanazokat a tőmondatokat ismételgeti, a szobában mindig szét vannak hányva a dolgok, a dolgoknak a szekrényben a helyük, mindennek a szekrényben a helye, alapvető, hogy rendnek kell lenni. Legalább ötször elmondja a magáét, alig használ mássalhangzókat. Sutu nekem magyarázza, hogy ez a szobatársa, de nem lehet érteni, amit mond, mégis dumál, bolond ez is. Azért lehet érteni, mondja egy fokkal érthetőbben a férfi, láthatóan megerőlteti magát. Mindennek a szekrényben a helye, mondja még egyszer, és elsétál.
– Nem fázol? – kérdezem Sutut.
– Nem. Jó a nap. Ilyenkor mentem Bécsbe. Az első tavaszi napokon.
– Mi is ilyenkor voltunk?
– Te?
– Amikor minket is kivittél.
– Ja. Biztos.
Sutu minden évben kiment egyszer Bécsbe, ott telepakolta az autót, és hazajött. Gumicukrot vett, kabátot, borotvapengét, tévét, kulcstartót, pudingport. Akciósan. Egyszer magával vitt minket is, apánkat és a három fiút. Sütött a nap, mentünk a pályán, anyám fasírtgolyóit ettük műanyag dobozból, és üvöltött az Illés-zenekar. Egész úton szólt a kocsiban, és Sutu időnként feltekerte a hangerőt, Szörényivel visított, miközben beletaposott a gázba. Lehet, hogy, á, úgy látod, á, hogy boldog a lány. A hátsó ülésen fetrengtünk a röhögéstől. Bécsben mezhamisítványokat vásároltunk a piacon, sokáig válogattunk. Bátyám hátán a brazil Ronaldo, öcsémén Michael Ballack, rajtam pedig Hernán Crespo neve volt olvasható a hazaúton. Sutu mindhármunknak gratulált a választáshoz.
– Miért hordasz még ilyen bakancsot? – kérdezi Sutu. – Már félcipőt kell venni. A kabát is meleg. Nincs rendes tavaszi kabátod?
– Jó ez még, nem tudtam, hogy ilyen meleg lesz. Holnap átveszem.
– Menj fel hozzám a házba, van jó kabát, márkás kabátok lógnak a verandán. Nem ilyenek, mint ez, márkás kabátok. Vedd le, amelyik kell.
– Majd megnézem.
– Vegyél le bármit, érted?
Odalép hozzánk az öreggyerek, öklét tartja, mindketten köszönünk neki. Jön vele a vörös nő is, leülnek mellénk. Az öreggyerek a nő ölébe hajtja a fejét, az simogatja sörtés arcát.
– Jól nevelt a fia – mondja a vörös nő Sutunak. – Mindig köszönni kell.
– Az unokaöcsém.
– Jól nevelt öccse van. Jó fiú.
Az öreggyerek felhörög, mély hangon szólal meg.
– Köszönni kell.
– Igen – válaszol Sutu.
– Jól nevelt a fia – mondja megint a vörös nő.
– Mennyi az idő, Matyikám? Menjél.
Sutu a karomba kapaszkodik, lassan megyünk az otthon kapuja felé. Apámról beszél, hogy micsoda egy szent ember az, aztán azt mondja, jó ember vagyok én is. Rámutat egy tolószékes bentlakóra, kedves arcú fiú, nyáltól ragyog az álla, neki sem lehet könnyű, mondja Sutu, ez mindig a kocsiban ül. Egyre lassabban megyünk, nyúlik a pillanat.
– Itt szoktunk megállni – mondja Sutu.
– Igen, mindig itt köszönünk el.
– Imádkozom apádért, meg érted, itt ezen a ponton. Mindennap kijövök egyszer.
Imádkozom értetek, érted? Hoznál nekem még valami édeset, király?
– Most nem, Sutu. Hozok legközelebb. Nem szabad a cukrodra annyi édeset enni.
– Hozzál majd hármat. Lekvárosat. Az unokaöcsém vagy.
– Hozok, Sutu, szevasz.
Átöleljük egymást, szorítja a tarkóm, alig enged el. Átvágok a virágágyásokon, háromszor visszanézek. Továbbra is egy helyben áll, köztünk a kerítés, lesoványodott karjával integet, ősz hajszálai szanaszét állnak a baseballsapka alól. Kabátja rendezetlenül lóg, melegítőnadrágja foltos, a zoknik ímmel-ámmal gyűrődnek bokája körül. Nem látja, de a háta mögül öklét nyújtogatva felé igyekszik az öreggyerek és belékapaszkodva a vörös hajú nő. Utolsót intek, Sutu visszaint, elindulok. Kutyáját az üres lakásban hagyó gazda, a házból kilépve elcsap a villamos – nem gondolok semmire.
Vissza a tetejére